Ugrás a tartalomra

 

Hruscsov pincére voltam

Részlet a szerző nemrégiben megjelent, A szabadság első éjszakája című kötetéből

Hruscsov pincére voltam.

Vagy tudom is én.

Inkább ne is figyeljenek arra, amit mondok!

Szín egy prágai szálloda étterme volt a Vencel téren. A Párizs Szálloda. Később Berlin. Aztán Moszkva.

Én felszolgáltam Hruscsovnak!

Mondjam részletesebben? Nyikita Szergejevics Hruscsovnak. Igen, neki, most néznek, mi? Az SZKP főtitkárának. Mondjam még részletesebben? A Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának. Tényleg ő volt az. Nem más. A világ leghatalmasabb embere.

Tudják, én abban a korban lettem felszolgáló, amikor az emberek nem maguk választottak hivatást. Mit hivatást! Hát hol hivatás ez? Felszolgálni másoknak? Mint egy szolga. Nem mondom, van, aki ebben is meg tudja találni a méltóságot.

Igen, ő például, a mesterem. Dítě. Pan Dítě. A főpincér úr. Persze belőlem soha nem lehetett volna főpincér, ha... Ha nem szolgálok föl egyszer Hruscsovnak. Ez egy olyan szakma, hogy nekünk nőknek nincs igazán kitörési lehetőségünk.

Persze hol van az életben? Csak szülj gyereket, főzz, mos, takaríts. És még az ágyban is szolgáld ki a drágalátos uradat.

Dítě. A mesterem, mi? Még, hogy mester! Egy szélhámos. Egy piti kis csaló. Ráadásul kollaboráns is volt. Ne titkoljuk. Őt kivételesen nem alaptalanul csapták el az ötvenes években. Gottwald alatt. Akkor aztán volt rend. Hogy mást ne mondjak, én magam is száműzve voltam. Épp, hogy levizsgáztam az Orion csokigyárban, és munkába álltam volna, elkaptak.

Pedig tudtommal nem is csináltam semmit.

Az a legrosszabb! Még csak nem is tudni, és csinálni.

Ennyiből is láthatják, milyen veszélyes felforgató elem vagyok. Bizonnyal önök is helyeslik, hogy kitelepítettek. Az volt egyébként életem legszebb néhány éve.

Vörös István: A szabadság első éjszakája. Noran Libro Kiadó, 2019

Vissza is sírom azokat az időket. Most meg itt ez a felfordulás. Ma is be kellett zárnunk. Valami egyetemista felgyújtotta magát az utcán. Kész őrület!

Szegény.

Úristen, ha az én gyerekem lett volna.

Még jól meg is rakom.

1969. Rohadt egy év, és egyre rohadtabb lesz. Tavaly bejöttek az oroszok. De ez még semmi! Eleve itt voltunk mi, csehek.

Egy ideje megint jó volt csehnek lenni. Most majd nem lesz.

Nézzék meg ezt a szállodát! Meg ezt az éttermet. Valamikor, nem mondom, még a Dítě idejében mutatott valahogy. A 30-as években. Akkor Párizsnak hívták. És amikor a mesterem idekerült pikolófiúnak az akkori főpincér megfogta a fülénél fogva. „Semmit nem láttál, semmit nem hallottál!” Aztán amikor azt hitte, mindent megértett, megfogta a másik fülénél: „Mindent láttál és mindent hallottál!” Ilyen buták voltak akkoriban az emberek.

Micsoda, hogy nem is itt volt pikolófiú? Dehogynem. Ki ismerte személyesen őt, én vagy maguk?

Nem, nem, egészen biztosan jó a memóriám. Nekem aztán hibátlan a memóriám.

Sose felejtek el semmit. A mesterem életét pedig betéve tudom.

Annyiszor mesélte el, hogy már a könyökömön jött ki.

Amikor idekerült, ez a hely nem ilyen volt ám, mint most. Nézzék meg a függönyöket. 20 éve le se voltak szedve. Már kiporolni se lehetne őket, mert csak a por tartja egybe mind. De nemcsak őket. Ezt az egész kócerájt. Ezt az egész országot. Por van mindenkinek a fejében.

Ezek vastag bársonyfüggönyök. Akkoriban még besütött ide a nap, nagyon nagy szükség volt rájuk. Aztán szemben fölépítettek egy új házat, már nem süt be. Csak a por dől belőlük, ha hozzájuk érünk.

Aztán ott vannak a bútorok! Például ez az ócska szék.

Régen bársonyszék volt.

Akkor rendezték be így, amikor a mesterem szolgált föl az abesszin császárnak. Ezen a széken ült az abesszin császár.

Őt szolgálta ki a mesterem.

Na, ezen meg az angol király ült. Őt viszont a nagyapám szolgálta ki. Úgy értem, hogy a mesterem mestere. A mester-nagyapám. Dítě mindent tőle tanult, én meg mindent Dítětől. Amit a szakmáról tudok, ilyen módon ettől az úrtól tanultam, aki kiszolgálta a királyt. Talán ő meg mindent tőle tanult. A királytól. Ahogy én Hruscsovtól. Majd elmondom hogyan.

Na, ez meg az én székem. Kitalálhatják. Ezen Hruscsov elvtárs ült.

Csakhogy most Brezsnyev van itt a városban.

Ha betévedne véletlenül, melyik székre ültessem?

Amennyiben a királyéra ültetem, még 14 évig hatalmon marad.

Ha a császáréra, nem fogja senki megbuktatni.

Ha az elődjéére, akkor Hruscsovot még a túlvilágon is üldözni fogja az ő árnyéka és rosszindulata.

Mert tudják, és talán innen kezdem, ezek a nagy emberek is olyanok, mint mi vagyunk.

Esznek például. És inni is nagyon szeretnek.

Vagyis egyáltalán nem olyanok, mint mi. Talán inkább innen kéne kezdenem.

De ne is figyeljenek arra, amit mondok!

Tanulnak egymástól, aztán hálából a tanításért elvágják egymás torkát. Néha csak képletesen, néha valóságosan is.

Hány elvágott torkot láttam én! Nem tudják, mi megy itt a konyhán. Vagy ment egy időben. Mikor hajnalban a szakácsok a piacon kezdték, és hozták a kakasokat, gyöngytyúkokat, kis választási malacokat. Mire hat óra lett, már le is vágták mindet. Volt nagy sivítozás, csipogás, kegyelemért könyörgés. Persze állatnyelven, ki értette volna azt! Röfögés, csivogás, kukorékolás, kotkodácsolás. Istenem, az állati vért a szakácsok ugyan igyekeztek megfogni, de még így is patakokban folyt a konyhakövön. A hátsó ajtón bedugták a fejüket a kóborkutyák, és együtt vonítottak az elvágott torkú állatokkal. De aztán elsurrantak a lábak alatt, és itták a vért. Minden cseppet megtaláltak. Utána kimentek az udvarra és a vértől megbokrosodva összeverekedtek. Olyankor mi pincérek és felszolgálók, akik akkoriban érkeztünk csak, kitódultunk, és néztük ezt a harcot. Némelyek fogadásokat is kötöttek, hogy melyik kutya győz, annak aztán odaadták még a frissen gőzölgő csirkebelet is, nagy sárga agyarával úgy rágta, mint az amerikai katonák rágták a rágógumit. Én pilseni vagyok. Minket ők szabadítottak fel. És közben is folyton rágták a rágógumit. De azokkal a vad kutyákkal nem volt annyira könnyű, mint a felszabadítókkal. Nő létemre ott álltam a férfiak között, vékony szál cigiket szívtunk. Egy korty fernet is jutott olyankor, aztán már sült is a forró vér a konyhán, amit a szakácsok nekünk hagymán készítettek el, mi meg ettük azzal a csodálatos cseh rozskenyérrel, aminek az ízéről mindig a hazám jut eszembe.

Hazám, hazám, te véres rozskenyér!

Azt kérdezik, hogy nem zavarta-e a szálló lakóit ez a nagy hangzavar? Először is, ha szállodában dolgozol, sosem szabad úgy fölengedned a vendéget a szobájába, hogy még kényes lehessen ilyen apróságokra. Igyon meg néhány korsó sört. Önts a sörbe egy kis rumot, vagy abszintot, még akkor is, ha nem rendelte meg. Nem fogod megbánni. Hálás lesz, hogy gyorsan berúghat.

Ó, hányan tettek nekem ilyenkor ajánlatot.

De sose szabad egyiket se elfogadni.

Nem mondom, néha ott maradtam némelyik vendégnél éjszakára, de csak olyannál, aki józan volt.

Kutyakötelességed is maradni, ha nem kell nekik a pia.

Nem szabad észrevenniük, hogy milyen lepukkant hely ez.

Persze azt mondhatják, mit számít nekem mindez, hiszen az egész kóceráj állami.

Hát ez az a káros szemlélet, ami mindent megakaszt. Nekem nem mindegy, mit gondol a vendég. De nem ám.

Na, de mindegy is a zaj, a szobák egytől egyig a térre néznek, senki se hallja, mi történik az udvarban meg a konyhán. Ezt azért valamikor nagyon jól megtervezte az öreg Havel, annak a fiatal izgága írónak az apja.

A szobák a térre nyílnak, és a vendégek bármilyen késő is van, és bármilyen sötét is a tér, kiállnak az erkélyükre, és fölfelé bámulnak a múzeum meg a szobor irányába.

Persze aztán mégis az lett a vége, hogy már nem volt szabad állatokat levágni a konyhában. Most máshonnan hozzák.

Na, ezzel főzz jót! A hús barna, kiszáradt. Mócsingos is, és szinte mindig büdös. Néha annyira büdös, hogy mielőtt pácolni kezdenénk, egy napot hipóban kell állnia. Aztán egy napot tiszta vízben, hogy kiázzon belőle a hipó, majd egy hétre befagyasztjuk, és utána valami sós páclébe kerül. Hát akkor kéne aztán kidobni.

Nem dobják ki. Vékony szeletekre vágják, klopfolják, bepanírozzák. Átsütik. A sütéskor megy ki belőle végleg a hipó. Olyan erős a szag, hogy amikor egyszer egy szakács véletlenül beleszippantott abba a gőzbe, ott rögtön meghalt. Megállt a tüdeje, mint egy szív. Ő meg arccal a forró olajba bukott. Mire észrevették a többiek, hogy mi történt, már ki is sült az arca, mint valami flekken.

Hát igen, nagy idők voltak.

Nehogy odafigyeljenek arra, amit mondok! Még túl korán van, nincs forgalom. Olyankor beindul a fantázia.

Kiről vagy miről meséljek legelőbb? Talán jó lesz Hraballal kezdeni.

Minden hájjal megkent gazember.

Alighanem szerelmes vagyok belé.

De ő csak kihasznál.

Nem tudom, hogyan nézett ki magának, miként fedezett föl. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy törzsvendégünk lett. Persze rögtön tudtam, kiről van szó, akkoriban nagyon híres volt. Valami érthetetlen okból az emberek falták a műveit. Hát, ami igaz, az igaz, én is sokat elolvastam belőlük, de csak azért, mert egyre inkább felháborított a módszere. Mert volt neki módszere, pedig – szerintem – egy írónak nem lehet.

Lehet módszere egy fizetőpincérnek – arra, hogyan csapja be a vendégeket. Mert nem igaz az, hogy a jó helyeken nem csapják be az embert. A jó hely lényege a becsapás. A jó hely maga a becsapás. Az étteremben mindenképpen szemetet kaptok, és mindenképp megaláznak titeket, cserébe ti annyit fizettek, amennyit mindez egyátalán nem ér. A fizetőpincér teszi föl a koronát. Minél kedvesebb, minél mézesmázosabb, annál jobban átver. Nincs kivétel. Én csak tudom.

De ne figyeljenek arra, amit mondok, egy szavamat se higgyék el!

Szóval sajnos Hrabalnak, a mi kis Bohumilünknek is megvolt a módszere. Ami nem is tette őt mássá, mint pincérré, felszolgálóvá. Amikor erre rájött, elkezdett anyagot gyűjteni, hogy írjon valamit a pincérekről. De nem a tényeket gyűjtötte, hanem a hazugságokat. Ez volt a módszere. Azért beszélek múlt időben róla, mert már kitiltottuk innen. Nagy könnyebbség ez. Már olyan szerelmes voltam bele, hogy napokig aludni se tudtam.

De ennek vége. Már nem használhat ki. Itt csak nekünk lehet módszerünk, másnak nem, és főleg nem nézheti le senki a kezünkről a trükkjeinket.

Hrabal úgy írt, mintha egyenesen a valóságot írná meg, de olyan költői sűrítésben, hogy a világot, még a rosszat is benne, mindenki szépnek kezdte látni, mindenki költészetnek érezte. Nemcsak a sörfőzést, nemcsak a vasúti forgalmista munkáját, de még a vécépucolóét is. Attól fogva, hogy divatba jöttek az írásai, meghülyült egész Csehszlovákia. Mindenki boldogan mosolyogva végezte a munkáját, lehetett rendőr vagy egyetemi tanár, áruszállító vagy boltos. Hirtelen mind arra gondolt, hogy majd jön Hrabal és hőssé írja őt. Micsoda ocsmány, előre megfontolt hazugság! Minden munka szar. Már bocsánat a szóért.

Inkább ne hallgassanak rám.

Mert veszélyes vagyok. Tőlem megtudhatják a titkot, amit ez a Harabal épp azzal tárt föl, hogy igyekezett baromira eltakarni. Minden hely, ahova odahordta szavainak szeméthalmát, fontos, mert titok lappang alatta. Egy szavát se higgyék el a gazembernek. Mindig a fordítottját értsék alatta.

Elkezdett idejárkálni, beszélgetett a maga joviális módján, történeteket kapkodott fel, de nem azért, hogy mint minden tisztességes író, megírja őket.

Egy fenét!

Megjegyezte és elraktározta. Gyűjtötte a történeteket, de csak hogy elhallgassa őket a maguk eredeti, hihető és hiteles formájában, mert eltúlozva írta le őket, kiszínezve írta le őket. Úgy átalakította őket, hogy a szenvedésből diadalmenet lett, ő pedig vigyorgott, mert eljött a saját diadalmenete is, és a rajongó nők a vállukra véve cipelték be a Gát utca földszinti lakásába, ahová még a víz se volt bevezetve. A Gát utcát is képes volt az Örökkévalóság gátjának átnevezni. Na, ez nagyon jellemző, így higgyék el akár egyetlen szavát is!

De mindenki elhitte, mert el akarta hinni.

Végtére is mindenki azt akarja, hogy az élete költői és nagyszerű legyen –és ő prezentálta nekik ezt a hazugságot. Az ócska sövények és növényi gubancok végén egyszercsak szagos virágok kezdtek nyílni. Jezsámen, orgona, cseresznyevirág. Krókusz és ibolya a földön. Erre mondták, hogy prágai tavasz. Prágai, mint fosztóképző. Prágai, mint látszat-tavasz. Itt még nyáron is tél van, ahogy Kafka, ez az igazi író megírta. A nyár 2-3 napos, de néha még akkor is esik a hó. Ez igen. Ez már valami. Ezek lelki tények.

Hrabal meg tavaszról csivogott, mint egy fecske.

De egy fecske nem csinál nyarat.

Szerintem azok ott fönt, tudják kik, akik ugyanúgy kiszolgálták Hruscsovot, mint egyszer én, na azok fölfedezték maguknak az öncsalásnak ezt a világbajnokát, és hagyták, hogy nagy íróvá hazudhassa magát. Ő nem tud komponálni, nem tud párbeszédeket alkotni, nem tud végigvinni egy történetet, hihető jeleneteket kitalálni, ő elkezdte a saját gyerekes fantáziáját valóságnak eladni, és ami rémisztőbb, egy egész ország elhitte neki, bevette, mert persze jó lett volna, ha mindaz igaz, amit összeír. De nem volt az.

Sajnos évekig eltűrtem, hogy idejárjon. Mit, eltűrtem! Megkért, hogy megnézhesse a szállót? Kinyitottam neki a már évek óta lezárt szeparékat is. Semmit nem mondott, csak folyton kérdezett. Dítě úr érdekelte, ez az örök gyerek. Azt első perctől fogva láttam, hogy megragadta a fantáziáját. De nem sejtettem, hogy lényegében nyomoz utána. Mikor megtudta, hogy én az ő régi szobájában lakom, fölkéredzkedett oda is. Kinyitatta a szekrényeket, melyeket kegyeletből máig se ürítettünk ki. Ahol a harmincas években a vendégek által itt felejtett tárgyakat, ruhadarabokat helyezték el.

Érthetetlen, hogy ezeket a régi nyakkendőket, öveket, fél pár cipőket, öltönymellényeket hogyhogy nem vitte el senki, nem lopták el, és az is meglepő, hogy nem dobták ki őket. Van itt valami megmagyarázhatatlan, ami rögön fölkeltette a megmagyarázhatatlan tolvajának érdeklődését, arcát belenyomta a nyakkendők közé, és sírt.

Akkor én már bezártam az ajtót, elhúztam a város panorámájára nyíló ablak elé a függönyt, és kigomboltam a blúzomat.

Hrabal úr egy sóhajtással átemelte a fejét a nyakkendők közül az én két melltartókosaram közé. Ki se nyitotta a szemét. És hátra se nyúlt, hogy kicsatolja a melltartómat, egyenletesen lélegzett, mintha aludna, de mégis egyre erősebben, hevesebben. Úgy éreztem, mintha tornádó tölcsére szaladgálna a testemen.

Pedig semmi más nem történt. A keze nem tévedt se a szoknyám alá, se szét nem kapcsolta a patentjait és gombjait, hogy lehulljon, és föltáruljon az ebből a szekrényből elővett harisnyakőtő, a nagymamámtól örökölt habos bugyi. Nem kellett neki ezt megcselekednie, mert anélkül, hogy hozzám ért volna, látta mindezt megtörténni, és a lélegzetvétele egyre sűrűbb lett. De nem kellett forró vagy hideg ujjainak a bugyi dombjait bebarangolnia, nem kellett a kíváncsi kéznek a selymeket és fodrokat tapintatlanul félretolnia, hogy a tavasziasan nyiladozó virágkehelybe belecsusszanjon egy, kettő, három kíváncsi ujja. Már egy ritmusra vettem vele a levegőt, én is rég lehunytam a szemem, én is láttam, amit látni lehet anélkül, hogy megtörténne. Lassan emelkedni kezdtünk a földről.

Azt vettem észre, hogy a lábamra már nem nehezedik súly. Azt vettem észre, hogy az alacsony mennyezetű szobában egyre magasabbra emelkedünk, azt vette észre, hogy már a plafonon fekszünk, mint két ügyes légy.

Neki nem kellett a hasamat végigcsókolnia, mégis kénytelen voltam a fejem alá gyűrődött karnisban megkapaszkodni, mert olyan érzésem volt, mintha testembe hatolt volna valaki vagy valami, de nem egy férfi, nem egyszerűen egy férfi, hanem valaki, aki régen élt, de ma már nem él, valami emlék, mindenhonnan szájak suttogtak a bőrömnek. Az egyikben felismertem a mi nagy költőnk Karel Hynek Mácha mindenki számára ismeretlen csodálatos száját. Mert róla portré nem maradt fönn, de Bohumil, Istennek ez a kedvence, megidézte. A másik száj Goethéé volt. Hideg, mint a márvány, de olyan helyen érintett, amire egyáltalán nem számítottam, megriadtam tőle, összehúzódtam, hogy Hölderlint, az őrült költőt pillantsam meg meztelenül, ha volt életében valaha is meztelen, de ha nem volt, én akkor is átláttam ruháin, sőt, nemcsak a ruháin, hanem a titkain is, koponyacsontja áttetsző volt előttem, mint egy színes üveghamutartó, és belül nem hamu volt, hanem őrültsége miatt meg nem írt, benne maradt vesei, mint halban az ikra. És ott sutyorgott a fülem mellett a mi nagy Jirásekünk szája is, aki ontotta a történeteket, a másik fülembe Jan Neruda duruzsolt. És a közelembe se jött, de rengő pocakjával ott járkált a plafonon fejjel lefelé, ahogy már az egész világunk volt, a kövér valósággyilkos francia, Balzac.

Ne figyeljenek arra, amit most mondok. Nem lett volna szabad mindezt elmondani, mert ugyanolyan szájhősnek néznek, mint én Hrabalt.

De a többi is mind szájhős volt. Nevetséges régi ruhában, sárga harisnyában arra ügetett Shakespeare. Minek is soroljam a sok firkászt, mind szájhősök. Mind csókolgatott, mintha valami kuplerájban lettünk volna, ahol öregedő pénzemberek mohó szemmel ülnek körül egy meztelen nőt, ahogy később megírta Bohus is. Bár ő azt hiszem akkor – kivételesen – nem látott annyit, mint én.

Nekem az volt a szerencsém, hogy végig csukva maradt a szemem.

Különben talán meg is vakultam volna.

Á, hülyeség, mért vakultam volna meg?

Az öröm érzete vagy hatszor is végiszaladt a testemen, sikoltoztam, és a sikoltásom kinyitotta a kerek tetőablakot, kisüvített a tér felé, valahogy úgy, ahogy férfiakból tud kiömleni a gyönyör. Végigfröcskölt a város fölött, megszólalt pár légvédelmi sziréna, a város bokáig vérben állt, persze mindenki azt hitte, hogy naplemente van. De délután kettőkor? Vagy már több volt? Talán tényleg ment le a nap?

Mire felébredtem, valóban sötét volt a szobámban.

Hrabal sehol. És a szekrény kifosztva. Azt hittem, Hrabal vitte el ezeket az értékes relikviákat.

De aztán láttam, hogy a nyakkendők rám vannak kötve. Teljesen meztelen vagyok, és mégse, mert annyi nyakkendő van rajtam, hogy mindenemet takarja. Vagy húsz nyakkendő a nyakamon, körbe, némelyik a hátam felé fordult, némelyik a mellemen hevert, másik a vállamon, mint valami váll-lap, a karomon, csuklómon rövidebb nyakkendők. Nyakkendő a derekamon, mint egy öv. Nyakkendő a combomon, a bokámon. Annyira tetszett, hogy így szaladtam le felszolgálni. Senki nem emelt kifogást, még a rigorózus pártitkár is mosolygott. És valahogy sokkal könnyebben ment a munka. A lábam se fájdult meg.

Aznap egy kicsit korábban zártunk, mert a vendégek vagy elmentek vagy a szobájukba vonultak vissza. Mind elbóbiskolt már az asztalánál, mosolyogva hagyták magukat a szokásosnál is jobban becsapni. Még éjfél se volt, amikor a szobámba visszakerültem. De majdnem hajnali három lett, mire az összes nyakkendőt leügyeskedtem magamról, akkor aztán annyira elkezdtem fázni, hogy még megmosakodni se kívántam, meztelenül bebújtam nagy vastag dunyhám alá.

Kilenc hónapra rá megszületett a fiam. Hrabalnak sose árultam el, hogy gyereke van. Igaz, soha többet nem is jött hozzánk.

Ha azt mondják, az előbb mást mondtam, nincs igazuk.

Fél év múlva tudtam elérni, hogy megszülessen a kitiltó határozat. Az igazgatóság hosszan gondolkodott. Már jókora hasam volt. Az utolsó percig dolgoztam. Kisebbfajta csodának számítottam. A terhes pincérnő. Akkoriban sorállás volt az éttermünk előtt, mint egy színházban a jegyért. Nagyon sok borravalót kaptam. De meg is érdemeltem.

Itt nálunk sokan megfordulnak, sok híresség. Amikor visszajöttem hegyi tartózkodásomból, ahová kényszermunkára küldtek, és ahol előbb egy professzorral ismerkedtem meg, akitől franciául tanultam, aztán a pincérkedés professzorával, aki megtanított rá, mire tudom használni a nyelvtudásomat, rögtön ide jelentkeztem. Ami nem volt épp ésszerű, mert mindenki azt gondolhatta volna, hogy a Moszkva hotelben felszolgálni privilégium, de valamilyen különös véletlen folytán rögtön fölvettek. Úgyhogy már jóformán 18 éve itt dolgozom.

Véletlen volt? Szerencse? Nekem sose szokott szerencsém lenni. Azt hiszem, akkor a rendszer már kezdte egy kicsit szégyellni a rémtetteit, és gyorsan be szerette volna tömni az áldozatok száját. Ezúttal már nem olajos ronggyal, hanem kaláccsal, vagy legalábbis kenyérrel.

Mindenki tudta, honnan jövök, de senki nem említette.

Egész más állapotokat találtam ott, mint amilyenekről a mesterem beszélt. De a felszín alatt romokban még megvolt a régi világ.

Csehszlovákia kegyetlen büntetésben részesült azért a 20 év boldog önállóságért 1918 és 38 között. Előbb a nácik szálltak meg minket, és az éttermünket át kellett kereszteli Párizsról Berlinre. Még örülhettünk is ennek, mert a Nürnberg is felmerült, és azért az már végleg megalázó lett volna. Mikor pedig Moszkva hatásköre alá kerültünk, akkor a Moszkva név jött, de fölmerült a Magnyitogorszk is. Ha megkapjuk, szerintem soha egy vendégünk nem lett volna a továbbiakban.

Vagy mindent meg lehet szokni?

És mit mondhatnának erről maguk a magnyitogorszkiak?

Ne figyeljenek arra, amit mondok. Alighanem hülyeségeket beszélek. De néha olyan jól esik!

Én már első perctől fogva mindent tudtam a szakmáról, mert a szakmára a mesterem ott kint a hegyek és az erdők közepén megtanított, száműzetésben volt ő is, száműzetésben voltam én is. Ő azért, mert gazdag akart lenni, és az is lett. Én azért, mert tudós akartam lenni, de nem lettem, mert olyan professzor tetszett meg nekem, aki nem tetszett az akkori álamnak. Azt hittem, hogy csak a gondolkodás számít. A szabadság. De aztán kiderült, hogy a gondolatszabadság nem megengedett, a mi szabadságunk se volt megengedett. Előbb a csokigyárba küldtek, hogy elválasszanak tőle, aztán meg röhögve mondták, hogy ha annyira akarom a professzort, hát elkísérhetem a hegyi munkára. A száműzetésben lassan elidegenedtem tőle, ám annál közelebb éreztem magamhoz ezt a korán megöregedett fantasztikus kis embert, akinek még a neve is az volt, hogy gyerek. Eleinte nevettünk rajta a professzorral. Később, amikor én próbáltam vele kinevetni a professzort, leintett. Szerettem volna, ha feleségül vesz. Gyereket akartam tőle. Végül attól a kótyagos írótól lett. Kár. De hát nem szülhet mindenkitől gyereket az ember.

Bár meg kéne próbálni.

Mi volna, ha minden nőnek legalább 10 férfitól kéne (vagy lehetne?) gyereket szülnie? És abból minimum 3 általa kiválasztott híresség lehetne, nagy ember. Alighanem sokkal több tehetség születne. Sokkal tehetségesebb volna az emberiség összképe is.

Csak az a kérdés, hogy a tehetséges emberek jobbá teszik-e a világot.

Attól függ, miben tehetségesek.

Én tehetségnek csak a pozitív tehetségeket nevezem.

Van tehetséges színész, de nincs tehetséges gyilkos, van tehetséges zongoraművész, de nincs tehetséges bombázópilóta.

Értsék ezt úgy, ahogy mondtam.

És van tehetséges olvasó.

És tehetségesek voltak a mi vendégeink a Moszkva étteremben. Mindenki meg akarta mutatni, hogy ér valamit. A legócskább ételeket nem rendelte már senki. Elkezdtek érdeklődni a különleges ételek iránt. A knédli egy évvel azután tűnt el az étlapról, hogy én odakerültem. Újabb fél év múlva már édeskrumplit kellett felszolgálunk kukoricával, királyrákkal dúsított rizottót. A cápauszonyleves lett a vevők kedvence, és a név ide vagy oda, lekerült a borscs is az étlapról. Még a pirog tudott kitartani valameddig. Én például nagyon szerettem. De amikor egy nyári napon bejöttek az oroszok, attól fogva nem rendelt senki. Később kormányrendelettel írták elő nekünk, hogy állítsuk vissza az orosz ételek forgalmazását.

Amivel én egyet is értettem, mert finomak.

A mi közönségünk nagyon jó volt, zseniális. De azt vettem észre, hogy jó az egész országban. A nézők, a hallgatók, az olvasó, a szurkolók. Jó mind. Szabadnapjaimon magam is színházakba rohangáltam, sorban álltam ennek a Hrabalkának a könyveiért csütörtök reggelenként a bolt előtt, amikor az új könyvek érkezni szoktak. Akkor még nem sejtettem, hogy majd odaszokik hozzánk, és minden érdekes ötletünket és emlékünket elszívja az agyunkból. Amikor ott járt nálunk, a vendégek kóros feledékenységről kezdtek el panaszkodni. Gyakran álltak föl, és készültek távozni fizetés nélkül. Egyszer egy nagy langaléta, állítólag nehézsúlyú bokszoló, indult meg fizetés nélkül kifelé. Mindenki annyira megrémült, nem mertek szólni neki, hogy hát: Hé! Fizetni meg ki fog?!

Akart volna ő szegény, csak elfelejtette, mert a Hrabal, ez a parazita, aznap épp egy bokszolóról szóló novelláról gondolkodott, és úgy kiürítette a fejét ennek a jámbor léleknek, hogy a végén már a saját nevére se emlékezett.

De azt azért tudta, merre van az ajtó.

Én rohantam utána, és megálltam előtte, mintha csak véletlenül történt volna.

Az volt a trükk, hogy ilyenkor nem volt szabad a becsapott vendégeket a mulasztásukra figyelmeztetni. Ehelyett azt mondtam: Skočdopole úr! Kérem, várjon!

A Skočdopole annyit jelent, hogy ugorj a mezőbe, ahogy azt mindenki tudja, hát ő folyton megtette, amit a neve parancsolt, és folyton nyert is, ezzel nyert, olyan helyekre ütött, ahol mezőt látott, és úgy, mintha mindjárt oda is akarna ugrani. Jóformán, mintha kirándulna. Zseniális bokszoló volt.

Mit akar? kérdezte. Nem barátságtalanul, de úgy, mint aki mindjárt ugrik, és ha már ugrik, akkor megállíthatatlan. Soha nem ő volt az, aki nyert, hanem a neve. Igen, lényegében a neve nyert helyette. Egyszer próbakép a Svoboda, szabadság névvel lépett porondra, és olyan simán kiütötték a 6. menetben, hogy ő maga sem értette.

Skočdopole úr, szeretnénk egy kis riportot készíteni önnel, mondtam, üljön vissza az asztalához.

És elkezdtem a szállónkról faggatni. Milyennek látja, mért szereti. Semmit se tudott, se a pincérek nevét, se azt, hogy mit evett az előbb. Akkor szépen lépésről lépésre elmondtam neki, hogy öt adag rántotthúst, öt adag édeskrumplit, és mivel a tojásosknédlihez is ragaszkodott, a szomszéd étteremből hozattuk meg neki a gombócokat, de aztán a mi szakácsunk vágta fel kis kockákra őket, ő ütött rájuk tojást, hogy eloltsa a rettentő étvágyát ennek az erős embernek. Megkérdeztem, hogy kér-e még valamit, és hogy azt a többhez írhatjuk-e. És akkor eszébe jutott minden. Az a nagy izmos ember, akinek a széles válla felett egy egészen kicsi fej ült, mint egy kis műanyaggömbben végződő gombostűn a fekete vagy piros gomb, ez a gyerekarcú medve sírni kezdett.

Sose hittem volna magamról, hogy ilyesmire vetemedem! Olyan hangosan sírt már, hogy a közönség előbb nevetgélni kezdett a dolgon, de aztán öt perc alatt mindenki fizetett és kitakarodott a helyiségből.

Az utcáról bejött egy rendőr, hogy mi van itt, a bokszoló pedig letérdelt elé, keresztbe tette a kezét, hogy bilincselje meg, csakhogy a rendőr megismerte őt, azonnal lecsatolta a gumibotját, és azt kezdte kérdezgetni, hogy ki bántotta Skočdopole urat. De ő erre még jobban üvöltött, hogy senki. A főpincér már percek óta arról akarta meggyőzni, hogy ajándékba kapta a sok ételt, amit megevett, de ő ezt nem akarta elfogadni. Végül a rendőr meghívta egy kis fernetre. Egyiket a másik után itták meg, már olyan részegek voltak, hogy az egyikük mindig az asztal alatt feküdt és énekelt, míg a másik az új rendelést intézte.

Ezt már mind a rendőr számlájára írtuk, ám este 10 felé, amikor a sok italtól hirtelen a hülyeségig kijózanodott mind a kettő, elindultak kifelé, már megint fizetés nélkül. A főpincér intett, hogy hagyjuk, csak menjenek már. De engem nem tudom mi hajtott, ám az biztos, hogy nem az akaratom, mindenesetre azt vettem észre, hogy ott állok köztük meg az ajtó között.

Uraim, nem fizettek, mondtam mostmár minden kertelés nélkül.

A rendőr a tárcáját vette elő, de nem volt benne több öt korona hetven hallérnál, mikor az ő cechje majdnem egy ezresre rúgott, míg a bokszolóé továbbra is csak 337 korona volt. Persze az se kevés pénz.

Akkor lépett elő az, aki nem elég, hogy a bokszoló minden emlékét elszívta, de talán már a sarokban meg is írta belőlük a novellát, és gálánsan fölajánlotta, hogy a kettejük teljes fogyasztásáért cserébe nem sajnálna kilenc százast se.

Nekünk ez nem nagy üzlet, mondta a fűúr.

Sose tudjuk egy rendőrön behajtani, vetettem ellen.

Meg a bokszolón se, mondta a rendőr és Hrabal együtt.

Ez igaz, na jó, akkor elfogadom a kártérítést, egyezett bele a főpincér. Végtére is aznap már semmire se számíthatott.

Hrabal elvigyorodott: Csak az a baj, hogy nekem sincs egy fillérem se.

A főpincér ezen annyira megdühödött, hogy ököllel Hrabalnak esett. Azaz esett volna, mert a bokszoló elé állt:

Csak a testemen keresztül! Ez az ember helyettem fizette ki az adósságomat, utolsó csepp véremig védeni fogom.

De nem fizetett semmit!!

Nem tehet róla, hogy nincs elég pénze, mondta a bokszoló.

Volna, csak elissza, vágta rá a főpincér, ám meg is bánta. Azon nyomban hideg és ellenséges légkör vette körül.

Ki más tehet arról, hogy az emberek isznak, ha nem az értteremtulajdonosok, pincérek, borkereskedők rettenetes összefonódása?

Rendben van Harabal úr, akkor a hónap során részletekben törlessze.

Köszönöm Skřivánek úr, mondta Hrabal, mert egy ideje megint ugyanaz volt a főpincér, mint a mesterem idejében.

Mondanom se kell, hogy soha többet egyikük se hozta szóba ezt az elképzelt és átvállalt adósságot.

Ne figyeljenek arra, amit mondok. Alighanem a fele se igaz. Tehát minden második szónak higgyenek, ha hisznek nekem egyáltalán. Ha hisznek egyáltalán bárkinek. De vigyázat! Nekem minden második szavam igaz. És milyen második szavak!

És az elsők? Talán azok hazugságok? Nem is tudom, mi az a hazugság.

Ezért hazudok néha.

De félre a tréfával. Azok az első szavak első szavak. Vagyis? Túlzok, fantáziálok, szemléletessé teszek. Ha nem így csinálnék, egy szavamat se hinnék el. Beérnék saját tapasztalataikkal, melyekből még ember nem tudott világképet összeállítani.

Igen, ki merem mondani, ha csak a saját tapasztalatainkra kéne hagyatkoznunk, semmit nem értenénk a világból. De nem ám.

Nem árulok zsákbamacskát: hazudok. De, mint a piaci kofa, azt kell mondjam, hogy az én hazugságom sokkal frissebb, zamatosabb, és könnyebben megemészthető, mint másoké.

Menjünk ki a piacra, és nézzük meg, mi kapható.

Amikor ide kerültem, nem volt semmi se. Csak a hazugság. A paprika helyén a zöldségesnél: hazugság. A banán helyén átvágás. A krumpli helyén: kamu. A húsosnál nem ám a nincs, hanem a mellébeszélés, a holnap lesz. A kolbászok helyett locsogás illata szállt ki a helyiségből, aztán a hentes épp felmosóvödröt öntött ki a piac közepén levő lefolyóba. Büdös volt a víz, de mintha véres is lett volna.

Csak nem? kérdeztük tőle.

Á dehogy, ez hadova, kötelező pártzsargon.

És azok a fehér darabok benne?

Hát az rizsa, de kifőzhetetlen, poros, kemény, tele van kővel.

Skřivánek úr nem sokkal később került vissza ide, mint amikor én jöttem. Meglehetősen nehéz volt kimozdítania a dolgokat. Hogy étterem lehessünk újra, és ne éhségterem, vagy undorodásterem. És a szálló is szálló újra, ne pedig menedékhely, vagy még inkább kiszolgáltatottsághely.

Hogyan szabadulunk meg például az épületet behálózó lehallgató-drótoktól?

Már évek óta ott dolgoztam, és egy szemernyit se sikerült javítanunk a színvonalunkat, de nem is volt rá igény, megrovást legalábbis nem kaptunk, ha gumiszerű vagy lisztes volt a knédli, ha a káposztánk leégett, ha a hús helyett mócsing-utánzat úszott a zsíros-piros pörköltszaftban. A sör még úgy-ahogy tűrhető volt, így mindenkinek igaza volt, aki semmit nem evett, csak sörrel próbálta fenntartani magát. Ezért lett a sör nemcsak nemzeti ital, de a megmaradás záloga is.

Ám egyszercsak elterjedt, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov a városunkba látogat. Skřivánek úr, aki eddig meglehetősen hallgatagnak és rosszkedvűnek mutatkozott, most földerült: Tudja kedveském, nem ő lesz az első…

Honnan vette, hogy Hruscsovot hozzánk fogják elhozni? Hát onnan, hogy ő még az angol királynak is szolgált föl. Aki ezt teszi, annak határtalan lesz az emberismerete.

Nem ironizálok.

A mesterem is meg volt győződve, hogy ő mindent azért tud, mert felszolgált az abesszin császárnak. Hát egy fenét. Ezeknek a császároknak a lába elé való kuporodás nem ad semmit az embernek. Csak végleg szolgát csinál belőle. Én azért szerettem a szocializmust, amit akkor Novotný elvtárs vezetésével és a lenini elvek alapján építettünk, mert eltörölte ezt az úr-szolga viszonyt. A pincérnek se kell alárendeltként állnia a vendégekhez. Néha egyenesen ki kell érdemelni, hogy szóba álljunk velük.

Mi az, hogy csettintenek: Pincér!

Vagy főleg: Hé, pincér!

És ha Főur!-at mond, az meg milyen nemi egyenlőtlenség? Ma már szerencsére a nőknek ugyanakkora jogaik vannak, mint a férfiaknak.

Na, ha konkrét méretben kéne mutatni, ez az ugyanakkora persze ugyanolyan kicsit jelentene. Ahogy az egyenlőség is: mindenkinek ugyanannyi pénze legyen, nem jelent többet, se kevesebbet, mint hogy mindenkinek ugyanolyan kevés.

Szerintem ide fogják hozni, mondta Skřivánek úr.

Hruscsovot? Az kizárt.

Azt például tudjátok, kérdeztem a többi pincértől, felszolgálótól, konyhástól, ruhatárostól, szobaasszonytól és takarítónőktől, akik már mind körénk gyűltek, azt tudjátok, hogy az abesszin császárt mért hozták ide?

Mért hozták volna? Röhögött a képembe nagy ellenlábasom, a váltótársam, Jitka.

Skřivánek úr viszont meglepődött, jóformán bele is pirult, és azt kérdezte: Kiskegyed meg honnan tudja, hogy itt járt az abesszin császár?

Vendégem volt Dítě úr, akit a császár még ki is tűntetett.

Az a kollaboráns?

Végignéztem az ellenséges pillantásokon. Szégyelljék magukat, uraim, és kicsit ti is, csajok! Ti talán nem éltétek túl a háborút? Vagy mindenki partizán volt? Álljon elő, aki megmentett valakit! Vegyétek tudomásul, hogy engem Dítě igenis megmentett.

Jól van, nyugtatott Skřivánek úr.

Sok rosszat tett, sok jót, és még több közömbös dolgot, mint mindannyian. Öreg korára bölcs lett, de nem attól, hogy fölszolgált az abesszin császárnak, hanem hogy fölhagyott a lakájkodással.

Akkor te meg minek jöttél ide dolgozni, vihogott rám Jitka.

Hogy egyszer talán fölszolgálhassak Hruscsovanak!

Az miben jobb?

Ezt nem is hallottam, mondta valaki fenyegetően, az akkor még működő lehallgatók vezetékei valósággal sisteregtek.

Talán én voltam? Vagy Skřivánek úr?

Jobb, igenis jobb. Neki majd nem fölszolgálni kell, hanem föl-elvtárskodni a dolgokat.

Meg aztán mi kell neki? Vodka? Savanyúuborka?

Kaviár! Meg pirog!

Milyen jó, ugye, hogy újra árulunk orosz ételeket.

De honnan veszi, Skřivánek úr, hogy ide fogják hozni, kérdezte őszinte kíváncsisággal egy takarítónő.

Mikor a császár járt itt, akkor nem volt senkinek a városban annyi arany-evőeszköze, mint a mi hotelunknak, mondta Skřivánek úr.

Erre kitört az átalános nevetés.

Hol van az már!

Mit érdekli Hruscsovot az aranyeszcájg?  hallatszott innen is, onnan is.

Tényleg, hol van? nézett Skřivánek úr kérdőn az igazgatóra, aki most behúzta fülét-farkát, mert valahogy a Hruscsov-látogatás ügynökét látva Skřivánek úrban, rögtön a főnökének is érezte. Nem is alaptalanul. Ha valaki itt mindent tudott erről a szakmáról, az Skřivánek úr volt.

Persze ennek a szakmának itt most a nyomai se fordultak elő. És egyébként se volt éppen szokás akkoriban, hogy a legalkalmasabb kerüljön a fontos feladatokra. Most ez a csoda mégis megtörtént.

Az igazgató magyarázkodva vonogatta a vállát. Hát hiszen a németek megszálltak minket, aztán az államosítás is eltűntethette az értékes készleteket.

Mit érdekli Hruscsovot az aranyeszcájg?  ismételte valaki. És ebben is volt igazság. Ő nem olyan. Az egyetlen dolog, ami a pártfőtitkárt idevonzhatja, hogy épp itt tartott nagy fogadást az abesszin császár is.

Csakhogy nekik hatalmas nagykövetségük van Prágában.

Hruscsov szereti a kihívásokat. Aki a cipőjével veri az asztalt az ENSZ-ben, az tud meglepetést szerezni.

Másnap délelőtt, amikor épp semmi forgalom nem volt, és ilyenkor az embernek valami munka imitálásával kell elvernie az időt, Skřivánek úr félrevont, hogy mutat valamit. Elindultunk lefelé a hátsó lépcsőn, amerre sose szokott senki járni.

Nagy kulcskarikát lengetett, és az utolsó lépcsőfordulóban, ahol a lenti lámpából jövő félhomály és a fentről jövő félhomály nem tud soha megegyezni, melyikük világíthat, ezért szinte teljes a sötét, megálltunk, és egy észrevehetetlen, a puszta vaksötétbe nyíló vasrácsot nyitott ki az öreg.

Beléptünk, aztán rögtön be is zárt magunk után. A kezembe nyomott egy zseblámpát. Ő is világított eggyel.

Csak óvatosan!

Hová megyünk?

Még mélyebbre hatoltunk a város alatti ismeretlenbe. Itt van a titkos italraktár. Legalábbis 25 éve még itt volt.

Félretoltunk egy öreg tölgyfaszekrényt.

Ahogy a szekrény megbillent, mintha valami lezuhant volna benne.

Az arany étkészlet? kérdeztem.

Ugyan, legyintett az öreg, de azért őt se hagyta nyugodni a dolog. A vastag deszkákból összerótt, valamikor azt hiszem jobb napokat látott szekrény ajtajában benne volt a kulcs. Skřivánek úr egy határozott mozdulattal elfordította, és nagy nyikorogva kinyitotta, valósággal kirángatta a bedagadt és beszorult szekrényajtót.

Kriptaszag csapott meg bennünket, és ahogy a fényt a szekrény belsejébe irányítottuk, mellmagasságban fekete, gyapjas valamit pillantottunk meg. Mint egy nagy bozontos emberfej. Na, de kinek van ilyen erős és dzsungelszerű haja?

Nem sokáig kellett töprengenünk, mert az ajtó nyílásával együtt ez a haj is megmozdult, felénk kezdett dőlni, én ösztönösen hátráltam, Skřivánek úr meglepődve, de kicsit elégedetten füttyentett egyet.

Egy bodros hajú csontváz dőlt ki a szekrényből, ahogy a mondásban meg van írva. Vagy az írásban megmondva?

Egy ember hullája volt.

A csontváz kidőlt elénk a kőpadlóra, és csengve és csörömpölve elterült. Világító hátú bogarak igyekeztek menekülni a fényből. Mikor az arcába világítottunk ennek a valahai embernek, a szeme csillogott, mert két jókora villogó páncélos bogár ült a gödrökben. Nem volt megszokott csontváz, azt meg kell hagyni. Az arcára sötét bőr feszült rá, a haja alighanem hónapokig nőtt még, mert valóságos fészket képezett, és a fészekben az élet legkülönbözőbb nyomai látszottak, illetve potyogtak ki belőle. Kisegerek, madártojások, buszjegyek, egy pálinkás kupica.

Ez valahogy olyan valószínűtlen, mondtam.

Skřivánek úr nevetett. Itt meg kell tanulnia, hogy minden megtörténhet, még a legelképzelhetetlenebb is. Itt az elképzelhetetlen valósággá válhat.

Ki ez?

Van egy rettentő gyanúm. Hogy Dítě úr, a maga példaképe, nem egészen azért kapta a kitüntetését az abesszin császártól, mint amit magának mondott.

Úristen, de honnan tudhatná maga, Skřivánek úr, hogy mit mondott nekem ő a kitűntetéséről?

Ne felejtse el asszonyom, hogy én felszolgáltam az angol királynak.

Én meg Hruscsovnak nem fogok. Ahogy most állnak a dolgok.

Majd mindjárt megtudjuk, hogyan állnak a dolgok.

Nyilván azt a változatot hallotta, hogy mindenki elfeledkezett arról, hogy a császárt kiszolgálja, és akkor ő lépett oda, és ő mentette meg a helyzetet.

Igen, ezt hallottam, feleltem.

Nos, kedves Marcella, nem érzi ebben a szemenszedett hazugság hangulatát és aromáját? Nem tombol önben a gyanú, hogy itt valaminek még hiányozni kell? Van egy kocka az épületben, egy kis tégla, ami csak most válik világossá. Most áll össze a kép. Azt nem mesélte véletlenül a maga kedves Dítěje, hogy mi nem akartunk a rendjel miatti féltékenység okán vele koccintani, mire ő kitaxizott a város szélére, hogy öngyilkos legyen?

Igen, így volt, feleltem Skřivánek úrnak gyanútlanul.

Dehogy volt így. Csak ezt mesélte. És mostmár tudom és értem, mért akart öngyilkos lenni ez a gazember.

Na, mégis miért? Mert nekem is kicsit túlzott hisztériának tűnik, amit csinált.

Nézzen csak bele a szekrénybe, hölgyem, mi minden van itt még? Tányérok és üvegek! Ételt is adtak be a szerencsétlennek, meg itt van egy kübli is, mondta Skřivánek úr, és leemelte a tetejét. Fekete bogarak repültek ki. És persze bűz, a százéves kübli összetéveszthetetlen szaga.

Ezt az embert lecsalták ide, és azzal az ürüggyel, hogy egy időre elbújtatják és így mentik meg a császári önkénytől, valójában lassú éhhalálra ítélték. Ha meg nem fulladt a szekrény kevés levegőjétől már jóval előbb.

És Dítének is köze lehetett az egészhez?

Csak találgatok. De tény, hogy már előző nap titkosrendőrök jöttek közénk. Ő állítólag egy korábbi munkája miatt már ismerte őket.

Érti, aki véletlen ismeri a titkosrendőröket… Na, ki az?

Egy másik titkosrendőr, vallottam be. De nem lehetett csak véletlen?

Skřivánek úr előbb fölháborodva nézett rám, aztán megvonta a vállát. De, akár az is lehetett. Véletlen. Puszta véletlen. Ebben az ügyben viszont akkor is benne volt. Emlékszem a fiúra. Úgy mutatták be, mint a császár unokatestvérét, akivel nagy tervei vannak, mert be akarja vonni a kormányzásba. Kicsit távolabb ült, nem közvetlen a császár mellett, épp én szolgáltam ki. A lakoma felénél váratlanul fölállt. Talán az utcáról hallott meg mondjuk egy hangos dudaszót, ha jól emlékszem nekem is furcsa volt valami. Aztán soha nem ült már vissza. Akadt dolgom bőven, nem tudtam foglalkozni az eltűnésével. Ráadásul semmi okom nem volt, hogy eltűnésnek higgyem. Egy darabig Dítě se volt látható. Ez viszont biztos, mert több pincér is panaszkodott, hogy nekik kellett beugrani helyette egy időre. Evvel ugye nem dicsekedett?

Biztos beadtak valamit annak a naiv hercegnek, folytatta Skřivánek úr, mondjuk azt mondták neki, hogy veszélyben van, aztán a mi közös barátunk levitte a pincébe, megmutatta neki a legbiztonságosabb rejtekhelyet, ahol soha nem találják meg, bezárta, és aztán soha nem találták meg, illetve nem engedték ki. Persze a sohának most vége. 25 év múltán, amikor ez az eset már senkit nem érdekelhet.

Akkor ő a gyilkos?

Ki az az ő? Ki itt a gyilkos? A császár is, meg a pincére is? kérdezte Skřivánek úr. De nem törődött bele, hogy valamiben bizonytalanságban kell maradnia. A császár még most is hatalmon van, nem nagyon örülne, ha kitudódna a titka. Az, hogy igazából mért is utazott akkoriban Prágába. És miért lett majdnem öngyilkos egy pincér? Micsoda sötét dolog. Szegény fiú, olyan szimpatikus volt.

De mi most mit csinálunk vele? kérdeztem.

Mit csinálhatnánk? hüledezett Skřivánek úr. Tényleg, mit csinálhatnánk? Lenyomjuk a tudatunk alá. Elfelejtjük.

Na de a test, mi lesz a testtel?

Nem tehetünk mást, visszarakjuk a szekrénybe, mondta Skřivánek, kesztyűt húzott, és elkezdte visszadobálni a csontokat a koporsójukba. A csontokat, meg a színes ruhát, mindent, ami megmaradt.

De akkor belém költözött a kisördög. Magam is kesztyűt húztam, és belekapaszkodtam a fickó hajába. Megemeltem a fejet. Nagyon könnyű volt. Mintha papírfigurát emelnék.

Ahogy a koponyát megmozdítottam, az állat tartó izomrostok maradványai megszakadhattak, és az alsó állkapocs lefordult. A száj nagyra nyílt, és furcsa hangot hallatott.

Ez beszél? kérdeztem.

Ez beszél, jelentette ki Skřivánek úr.

A koponya nem vált el a testtől, emeltem a gerincet is, a gerinc hozta a bordakosarat, a bordakosár belseje nem volt átlátható, mert megmaradt rajta a színes ruha, még ha itt-ott a szétfoszlás határán volt is.

És akkor a hulla már egészen nyilvánvalóan megmozdult, jobb kezével odakapott Skřivánek úrhoz, aki épp a balkarjának maradványait tartotta, és visszavette őket tőle.

Az volt a furcsa, hogy Skřivánek nem akarta adni azt a pár csontot. Huzakodni kezdtek.

És felharsant a halott éneke. Furcsamód csehül énekelt. Vagy nekünk volt hullamérgezésünk? Úgy emlékszem, hogy Karel Gott Lady Carneválját fújta. De sajnos ez lehetetlen. Akkoriban még nem is tűnt föl Gott, és ez a száma se létezett.

Én még mindig a kezemben tartottam a koponyát, és úgy emeltem, mint valami bábút. Aztán megfogtam az egészet és bedobtam, a szekrénybe. Skřivánek úr gyorsan rácsapta az ajtót, és kétszer is megforgatta a kulcsot a zárban. A szekrényben egy ideig még hallatszott valami mozgás és motoszkálás, de egy perc alatt csend lett.

Meghalt, mondta Skřivánek úr, megint meghalt. Ki tudja hányadszor hallhatott meg. Lehet, hogy épp ezért kellett idehozni, mert otthon Etiópiában nem tudtak tőle megszabadulni. Valamilyen boszorkányság folyton életre keltette.

Badarság, feleltem a babonás Skřivánek úrnak, én az ilyesmiben nem hiszek. Ésszerű korban élünk, boszorkányok, kisértettek nincsenek.

De látta, nem? Érezte, nem? mondta szinte sírva és könyörögve Skřivánek úr.

Nem, nem láttam, és nem hallottam semmit.

Mindegy. Mi különben sem a szekrény miatt jöttünk, hanem ami mögötte van, lépett tovább Skřivánek úr is.

Hogyan lehet mindenen átlépni? Hogyan lehet egy ilyen tragédiát nem fölháborodva panaszolni az égnek?

Hát nyilván úgy, hogy túlságosan mélyen voltunk a pincében.

Az a furcsa, hogy a megszálláskor, amikor ezt a szekrény idetoltuk, nem volt benne semmi, mondta Skřivánek úr.

Talán megnézték, mi van benne?

Dehogy néztük, dehogy néztük. De a szekrény könnyű volt.

Könnyű?

Vagyis nehéz, de nem nagyon, és nem zörgött, gurult benne semmi vagy senki.

Ám ha akkor nem volt benne senki és semmi, akkor ez az egész történet, amit itt most előadott, nem igaz.

Igen, úgy néz ki.

Ám akkor hova lett az a fekete herceg a császár kíséretéből? Akkor viszont semmit se lehet érteni a történtekből, és arra sincs magyarázat, hogy ki ez itt ebben a szekrényben.

A megszálláskor lejöttünk ide Brandejs úrral, a tulajdonossal, aki aztán Terezínben halt meg. El akarta rejteni az aranyevőeszközöket, hogy semmiképp se kerüljenek a megszállók kezébe.

Hát csakugyan létezett ez a nagy arany-evőseszköz készlet, amellyel 300 abesszin vendéget lehetet ellátni? esett le az állam szinte ugyanúgy, mint az imént a csontváznak.

Nem az a kérdés, hogy létezett-e, nevetett Skřivánek úr, hanem az, hogy még megvan-e.

Egy másik kulcscsomót vett elő, és kinyitott egy alig észrevehető ajtót, mely eddig ugyebár a szekrény mögött rejtőzött. Keskeny nyílás tárult fel, beléptünk, behajtottuk magunk mögött az ajtócskát, és Skřivánek úr a villanykapcsolóhoz nyúlt, ami csodák csodájára engedelmeskedett. Nem hittem a szememnek. Csodálatos volt, amit látok! Egy több mint 20 éve érintetlen borraktárban jártunk. Olyan jól feltöltött pince volt ez, hogy azonnal megértettem, milyen világ volt itt az első köztásaság idejében. Életemben először láttam egy egész falnyi Henkell Trockent, a rengeteg nyak szinte kíváncsian meredezett a húsz éve ide nem keveredett fénybe.  Volt itt számtalan üveg Veuve Cliquot, egy másik fal tele Martel és Hennessy konyakkal. Odébb meg a legkülönbözőbb skót whiskyk.

Hirtelenjében az is világos lett, milyen élet lehetett általában a világban ez előtt a szörnyűséges háború előtt. Micsoda fertelmes vétek! Szerettem volna visszamenni ezeknek az üvegeknek, ennek a magabiztos rendnek a világába. Nem görcsös rend volt az, csak tisztaság, célszerűség, jókedély, biztonság. Hogyan is fogjam meg, amiről eddig sejtelmem se volt, most pedig felnyílt rá a szemem, mint valami csodára? Arra, ami régen olyan természetes és magától értetődő volt, most pedig semmi nincs meg belőle, csak a gyanakvás, a félelem, a szegénység.

Látja, látja, hölgyem, mosolygott diadalittasan Skřivánek úr. De mi még csak nem is azért jöttünk, hogy ezt lássuk. Van tovább is.

És én már tudtam, mi az a tovább. A pincének a túlsó végében, még jóval beljebb a múltban, ahová betévedtünk, felnyitott egy csapóajtót, amit leszórt mocskot utánzó szőnyeg takart. Beugrott a gödörbe. Én meg utána. Egy méter mély rejtekhely volt, egy tolóajtót kellett elhúznia a falában, és akkor egymás után szedte ki a régi díszdobozokat. Az egyiket föltette a pince padlójára, hogy nekünk pont alkalmas magasságban legyen. Aztán óvatosan felnyitotta dobozt. Belül fehér bársony volt az egész, a fölső felén diszkrét aranytartó párna, az alsón mélyedések az evőeszközöknek. És az evőeszközök hiánytalanul sorakoztak ott. Kanalak, kések, kisvillák és halkések, szedő és merőkanalak, húsfogó villák, minden aranyból.

Megvan, minden megvan, bólintott Skřivánek úr, majd csendesen visszacsukta a dobozt, aztán mindegyiket rendre visszapakolta a helyére.

Mit fogunk csinálni most, kérdeztem, miközben visszahúzta a tolóajtót, és nehézkesen kikecmergett a gödörből. Visszaeresztettük a csapóajtót, a szőnyeg is a helyére került.

Nem csinálunk semmit. Nem csinálhatunk semmit, felelte. Ide nemsokára KGB-s nyomozók érkeznek. Azt se szabad hagynunk, hogy az italraktárt megtalálják.

Mentünk kifelé, mindent visszazártunk és visszacsuktunk. Mikor a szekrényt toltuk a helyére a folyosón, egy pillanatra fölhangzott benne a Lady Karnevál, de ahogy rápisszegtünk, megértette, hogy ez most nem a szereplés ideje.

Kiléptünk a hátsó lépcsőházba, és mindent visszazártunk magunk után. Csak kíváncsi voltam, hogy megvan-e, és hogy mit kell megvédenünk, ha úgy alakul, mondta Skřivánek úr.

Mi lesz ezekkel a kincsekkel?

Ez nem a miénk. Ez Csehszlovákia aranytartaléka, de most jobb, ha tovább vár, majd egyszer meg fogja menteni az országot.

Végül mégse merült föl, hogy a Hruscsov nálunk szálljon meg, de még az se, mint az abesszinok idejében, hogy legalább a nagy lakoma itt legyen.

Azt kérdezik, akkor mért mutogatom ezt a széket, mint amin Hruscsov is ült?

Hát úgy esett, hogy a fogadást ugyan a nagykövetségen tartották a ruszkik, de mivel nem volt elég emberük, megbízható kisegítő személyzetet kerestek. És tőlünk is behívtak legalább egyvalakit. De sajnos senkinek nem akaródzott elvállalni. Én viszont önként jelentkeztem, és Skřivánek úr egyetértően bólogatott is, helyes, így kell, hátha neked is eljön a nagy napod.

A fogadáson nagyon sokan voltak. Rengeteg cseh meg szlovák fejes. Rengeteg orosz. És titkosrendőrök mindkét oldalról. Legalább két Hruscsov-hasonmás is, egy cseh meg egy orosz, biztonsági okokból. Bár nem sok értelme volt a dolognak, mert az igazi annyit magyarázott, és annyira ordított, hogy nem lehetett eltéveszteni. Ráadásul mindig sokan állták körül, és még a legbénább viccein is végeérhetetlenül vihogtak.

Volt ott kaviár is, meg lazac, meg banán, meg tudom is én mi minden, de az öreg egy rántott alsócombot kapott föl, és azt rágcsálta csak úgy, minden nélkül. Pohárból itta hozzá a pilsenit, zsíros volt az arca, a szája, a keze, és zsíros lett a söröspohara is. Ahányszor letette, újat hoztak neki. A végén már böfögve tiltakozott, de azért csak így történt újra meg újra.

Egyszercsak népviseletbe öltözött sztrakonyicei dudások léptek be, és fültépő, népinek szánt zenét játszottak. Maga Novotný elnök is összerezzent a bántó hangzatoktól, Hruscsov kedve azonban még magasabbra hágott. És nekem hirtelen nagyon tetszeni kezdett ez a jókedv. Ha már az egész világ ura vagyok, akkor tudjak ennek örülni!

És ő tudott. És ennek én is tudtam. Észrevette, hogy senki nem érzi jól magát, és idegesen keresett valakit, aki a segítségére lenne, aki együtt tudna örülni vele ennek az ő nagy hatalmának. És akkor meglátta, hogy a sok savanyú pofa között egyedül az én szemem ragyog, egyedül az én lábam veri a ritmust, egyedül én énekelek együtt a dudákkal, sípokkal és csimpolyákkal. Akkor odalépett hozzám, annak rendje és módja szerint meghajolt előttem, és fölkért táncolni. Nagy taps csattant föl. Én pedig belevörösödve az örömbe, szintén meghajoltam, és váratlan magabiztossággal azt mondtam oroszul: Boldogan! Párnás kezébe vette az én vékony és törékeny kezemet, de úgy fogta, mintha fürjtojásokat érintene, mintha ezen a bántatlanságon múlna az ő egész jövője. Talán azon is múlt. Láttam, hogy egy busaszemöldökű, nagyon jóképű orosz pártvezér tekintette vizslatva siklik rajtunk ide-oda, azt is láttam, hogy mások Hruscsov feleségét igyekeznek minél messzebbre terelni innen, a biztonsági emberek pedig helyet nyitottak nekünk a tolongásban, és ő átfogta a derekamat és valami ukrán néptánc szabályai szerint forgatni kezdett a teremben. Fél fejjel volt alacsonyabb nálam, de nem számított, mert fél élettel meg öregebb volt. Nagyon tetszett. Nem egy öreg kopasz bácsit láttam benne, hanem férfit. És ő is nőt látott bennem, hiszen, ahogy közelebb vont magához, megéreztem, hogy bő öltönynadrágja alatt valami merevebb és keményebb, mint ahogy az egy ilyen alkalommal illendő volna. Egy nemzetközi fogadáson, ahol a hatalmát erősíti meg egy független ország fölött.

De tény, hogy kívánt, és ami még meglepőbb, én is kívántam őt. Nyikita, súgtam a fölébe csehül, veled akarok aludni.

Meglátjuk, mondta. Az asztalnál mindenesetre te fogsz kiszolgálni engem. Kezem izzadva csúszkált az ő nagy, öblös, és rántotthústól zsíros markában. Ó, csodálatos emlékek, az élet sűrűjében volna jó mindig lenni! De a legtöbb ember csak lekicsinylően tud beszélni a hatalomról. A hatalmosoknál kedvesebb és szebb emberek nincsenek. Azóta is őt keresem, Nyikitát, de nem ér föl vele senki se, még Hrabal se, aki pedig szintén szépen elvarázsolt.

A tánc végetért, letelepedtek az asztalhoz, egymás mellé a két pártfőtitkár. Amikor az egyik vezető pártpincér akarta megtölteni Hruscsov vizespoharát, ő mosolyogva elküldte, és rám mutatott. A fejem fölött mintha glória gyulladt volna ki. Mit glória? Az nem illett volna ide. Egy vöröscsillag. Mintha színes neoncsövekből lenne. De nem, ezt persze csak én képzeltem és láttam, mások inkább mintha neheztelve mustrálgattak volna, hogy én mit is akarok itt, erre semmiképp nem vagyok jogosult. Ott álltam egész este Nyikita Szergejevics háta mögött, egy lépésre tőle, és amikor kihoztak neki valamit, én tettem elé. És mosolygott, és mosolyogtam.

Közben úgy látszik hivatalos tárgyalás is folyhatott, mert a főnökök egy darabig egész idegesen kiabáltak, de eljött az a pillanat, amikor a mienk sóhajtott, Nyikita pedig fölkurjantott és pálinkét kért. Akkor már mindenki csak vigyorgott, a csehek és a szlovákok inkább keserűen. Hruscsov meg széles jókedvében fölállt, lecsatolt a zakójáról egy jelvényt, és átnyújtotta nekem. Átadta, mint egy hivatalos kitüntetést. Föltette rám, közben alaposan megfogdosva a mellem. A Szovjetunió Hőse!

Na, ez lettem én attól a naptól fogva. Mondanom se kell, hogy a pincérek, és főleg maga Skřivánek úr a továbbiakban szóba se álltak velem. Ki szerettek volna rúgatni, de nem és nem lehetett, mert a Szovjetunió Hőse sérthetetlen.  Sőt, a következő Győzedelmes Február ünnepére fölrendeltek a várba. Kiderült, hogy megkapom a Szocialista Csehszlovákiáért érmet.

De ez már nekem is sok volt. Beteget jelentettem. Nem megyek, mondtam, és üvöltözve szaladgáltam a szállodában. Skřivánek úr kénytelen volt tudomást venni rólam. Mi van már megint? kérdezte. Veled csak a baj van, te oroszbérenc.

Hogy én, hogy én oroszbérenc? Hiszen mást se hallottunk a cseh költőktől évszázadokon át, mint hogy az oroszok a barátaink, Kollár egyenesen a mi két nyelvünket is csak egy szláv nyelvjárásnak tekintette. Ki választotta meg a kommunistákat 48-ban? Prágában fölényesen nyertek, nyilván Skřivánek úr is rájuk szavazott, ugye?

Skřivánek úr hallgatott.

Valljon színt, Skřivánek úr!

Az az ember magánügye, kire szavaz, vágta ki feszengve.

Igen, a magánügye? Én meg oroszbérenc vagyok? Holott sohase szavaztam a szálláscsinálójukra?

Mert túl fiatal voltál, ellenkezett Skřivánek.

Mindig van mert. Egy biztos, maguk öregek és bölcsek, a haza bölcsei tanítottak az oroszok szeretetére, és most én vagyok az oroszbérenc? Egyáltalán, mikor szolgálta ki maga az angol királyt? És hogyan? Járt valaha Angliában?

Nem. Minek jártam volna?

Az angol király, nos lehet, hogy nem teljesen úgy igaz, ahogy mondtam…

Elakadt.

Folytassa! üvöltöttem rá. Hallani akarom, ahogy kimondja: Sohase szolgáltam föl az angol királynak!

De ez se igaz!

Megdöbbentem: akkor meg? Akkor meg mi az igazság?

Az igazságot senkise tudja soha. Mindenki keresi, de nem akarja igazán megtudni.

Ez mellébeszélés!

Igen az, ismerte be Skřivánek úr. A nemzeti színház mellett dolgoztam a húszas években. A színházi büfét egyes színészek nem szerették. A mi éttermünkben jóformán zárt bokszok voltak, épp alkalmi randevúkra jók. A színészek ezt fölfedezték. Volt az a híres komikus, Jan? Vagy Jiří?

Ők nem a nemzetiben játszottak.

Nem ők. Talán a Vlasta. Nem is tudom, érdekes, hogy elfelejtettem a nevét. De nem csoda, mert nekem ő nem színész volt.

Az egyik darabban az angol királyt játszotta.

Egy Shakespeare-darabban? segítettem ki Skřivánek urat.

Igen, nyilván. Honnan vagy te ilyen átkozottul művelt?

Sejtelme sincs? Hiszen én Hruscsov pincére voltam!

Nem inkább a babája?

Arra céloz…

Hát persze, hogy arra, te kis lotyó.

Nagyon is szívesen lettem volna a szeretője, de végül csak annyit tudott üzenni, hogy nem megoldható a randevúnk, a felesége meg a KGB túl szigorúan ellenőrzi, és épp egyikük se enged meg neki ennyit. Diplomáciai bonyodalom lehetne belőle, érti, Skřivánek úr? Énbelőlem.

Hogyne érteném, belőled mindig diplomáciai bonyodalom származik. Azt a jó Hrabalt is hogy elüldözted a vendégek közül. Azóta felére csappant a forgalmunk.

Mit érdekli a forgalom, már vége az átkos kapitalizmusnak, amikor minden a pénz körül forgott. Legalább nincs annyi dolgunk. És mi volt azzal az angol királlyal?

Hát nem hagyod elfelejteni, bosszankodott Skřivánek úr. Shakespeare vagy valami más, de ez az ember az angol királyt játszotta abban a darabban, és hogy nyugalma legyen, hozzánk járt le, amíg két felvonáson keresztül nem volt jelenése. Megkövetelte, hogy felségnek szólítsuk, és mivel erre senki más nem volt hajlandó, ezért mindig nekem kellett kiszolgálnom.

Megérte?

Nemigen tudott borravalót adni. De megérte. A büszkeségemet ebből merítem.

Öncsalás, Skřivánek úr, öncsalás, mondtam neki kéjelegve.

És a te Hruscsovod jobb?

Ő az igazi Hruscsov volt.

Honnan tudod, vihogott Skřivánek úr, azt mondtad, két dublőrje is ott volt azon az estén. Mi van, ha megvezettek? Nem tudott a fickó csehül véletlenségből?

Nem, dehogy. Én beszéltem vele oroszul.

Akkor lehet, hogy te voltál valaki más, kajánkodott Skřivánek úr. Az én királyom viszont valódi volt, ugyanis az a színész, akinek a nevét elfelejtettem, de talán nem is volt neve, mindig jelmezben jött le. És én voltam az udvartartása. Néha nőket fogadott. Nekik is jelmezben kellett jönniük. Aztán amikor a király visszament a színházba, énnekem sírták el a bánatukat. Néha még meg is kellett vigasztalnom őket.

Nocsak, Skřivánek úr, maga ilyesmivel is foglalkozik?

Fiatal voltam még…

Mindig ezt a fiatalságot hallom. De én utálom a fiatalokat. Mostanában annyira imádják őket. Nem szabad bennük bízni. Buták, befolyásolhatók, hebehurgyák.

Te vagy hebehurgya, ha nem akarsz elmenni a kitűntetésedet átvenni, tért vissza a kiinduló témánkra Skřivánek úr, amiért tulajdonképpen újra szóba állt velem.

Van már egy kitüntetésem, többre nincs szükség.

A kitűntetéssel nem szükséget elégítenek ki soha.

Arra sincs szükségem, hogy engem itt még fagyosabb gyűlölet vegyen körül, mint eddig.

Mért nem mondasz föl, és mész el máshová dolgozni?

Ez az én helyem, ide jöttem a mesterem nyomában, és éppen azért, hogy a mesterem mesterével együtt dolgozhassak, de meg kell mondjam, hogy maga nagy csalódást jelent nekem, Skřivánek úr.

Dítě engem a mesterének tartott? hüledezett Skřivánek úr.

De még mennyire!

Át kell venned azt a kitűntetést, mert nemzetközi botrány lesz belőle! térdelt le elém Skřivánek úr. Maga Hruscsov üzent miattad Novotný elnöknek.

Ezt meg honnan tudja?

Jártak már itt a titkosrendőrök, és érdeklődtek felőled. Hogy hogyhogy nem akarod átvenni a kitűntetést. Miféle lázadás ez? Mikor napról napra jobb és emberarcúbb a mi szocializmusunk.

A szocializmus, az nem lehet emberarcú. A szocializmus az egy fogalom. A szocializmus az egy gép. A szocializmus az egy ipartelep. Látott már a turbinára legalább ráfestve emberarcot? Vagy a gyárkémény tetején, mint a gyufán a fej, van emberfej és arc? És ha volna is, kinek a feje és kinek az arca lenne? Mert az se mindegy. Annak a szegény abesszin hercegnek, akit maga ott a pincében rejteget? Vagy Sztáliné? Gottwaldé? Nem mondom, ha Hruscsové volna!

Esküszöm, hogy nem tudtam arról a hulláról, pirult bele Skřivánek úr az esküjébe. Annyira igyekezett, hogy bizonyos lettem benne, igenis tudott a hulláról, és hogy nem az én mesterem, hanem épp ő volt bűnrészes a gyilkosságban. Éppen ezért akarták szegény öreg mesteremet öngyilkosságba hajszolni, hogyha kiderülne, mi történt a pincében, meglegyen a gyanúsított. Még jó, hogy az utolsó pillanatban megriadt ez a Skřivánek, ez a köztörvényes bűnöző az újabb gyilkosságtól, és utánament Díťének, hogy megakadályozza abban az esztelenségben.

A maga esküje csak annyit ér, mint amennyit egy olyan ember szava érne, aki III. Richérd pincére volt.

Ő is angol király! sziszegte Skřivánek, de a hangjában megadás és taktikázás bujkált.

Megmondom mi lesz, mondtam neki. Elmegyek átvenni a díjat, de itt ezentúl velem mindenki kedves lesz.

Erről gondoskodni fogok, hajbókolt Skřivánek úr.

Még nem végeztem. Van még egy feltételem.

Úramisten, sápadt el Skřivánek.

Kérem azt a széket, amin akkor a fogadáson Hruscsov ült. Maga tárgyal velük.

Hát így került hozzánk ez a szék. Azt meg gondolhatják, hogy amin az angol király ült, az csak tiszta kitaláció. Egyébként a nagykövetség is egy sokkal díszesebb és szebb széket küldetett nekem, mint amin életem nagy, vagy inkább közepes, elérhetetlen, vagy inkább megúszott szerelme ült.

Ez sem az a szék. És az abesszin császáré sem az, hiszen a háború után az egész berendezést elvitték a Berlin szállodából. Akkor kaptuk helyette a Moszkva nevet. Meg ezeket a bútorokat.

De mit számítanak a tárgyak! Ezt a hülye széket legalább tényleg az oroszok küldték nekem.

Aztán amikor Hruscsov megbukott, be is hívtak a rendőrségre, de csak értelmetlen dolgokról faggattak. Arra voltak kíváncsiak, nem szültem-e gyereket a pártfőtitkárnak. Nehogy később amolyan titkos trónkövetelőként léphessen föl.

De uraim, feleltem nekik, én csak felszolgáltam Hrucsovnak, nem pedig…

Tudjuk, hogy üzent magának.

És most itt van Brezsnyev. Az a nagyon jóképű ember Nyikita kíséretéből.

Az utcán félelem. Most az elnököt hívják Svobodának, azaz szabadságnak, de ez a név ugyanúgy nem hoz szerencsét neki vagy nekünk, mint annakidején a Skočdople úrnak, a sportolónak.

De ne figyeljenek arra, amit mondok.

Holnap idejön kávézni Brezsnyev. Ezzel is le akarja győzni az elődjét, aki végül is nem merte betenni a lábát egy dipomáciailag nem védett épületbe. Brezsnyev is fél. Annyira fél, hogy még ezt is meg akarja csinálni. Lehet, hogy táncolnom kell majd vele. Mikor itt voltak a titkosrendőrök, hogy ellenőrizenek és előkészítsenek mindent, azon nyomban az aranykészletről érdeklődtek. Hogy azt el kell vinniük a szovjetbe, mert nagyon sokba volt ám nekik, hogy a mi szocializmusunkat megmentsék, gondoljak csak abba bele, hogy egyetlen tank repülővel való ideszállítása is mennyibe kerül. És ők ezret is hoztak. Ezt valakinek fizetnie is kell ám, mert még Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

Uraim, nem gondoltam volna, hogy épp maguk fognak nekem teológiai előadásokat tartani.

Nem mondom, felelt az egyik, maga aztán cserfes ám! Nem csoda, hogy Nyikita, a kis Nyikita olyan szerelmes volt magába.

A kis Nyikita, hőköltem meg. Hát már így lehet emlegetni őt? Ilyen tiszteletlenül?

Maga fölkeltette az érdeklődését Leonyid Iljicsnek is. Azért fog idejönni.

Meg azért, hogy ellopják az aranyunkat!

Szóval akkor megvan az arany. Köszönjük, vigyen oda.

Nem lehet. Nem tehetem, feleltem hazafiúi elszántsággal. Vagyis honleányi elszántsággal.

Amiatt a nigger csontváz miatt aggódik? Az minket nem érdekel, nyugtattak meg.

De ezzel aztán a legkevésbé sem tudtak megnyugtatni, inkább felzaklattak.

Mindenesetre nem volt értelme tovább ellenállni.

Akkor már hónapok óta én voltam a főpincér, ugyanis Skřivánek úr egyik napról a másikra eltűnt. Kinyitottam az öltözőszobában a nagy szekrényt, megkértem őket, hogy forduljanak félre, de az egyik ehelyett odalépett a titkos reteszhez, megnyitotta azt a titkos fiókot, ahol a nagy pincekulcs rejtőzött.

Lementünk a hátsó lépcsőkön, be a sötétbe, ki akartam nyitni a vasrácsot, de döbbenten vettem észre, hogy már nyitva van. Ezek szerint valaki másnak is van kulcsa ide, és az a valaki talán odabent is van. Ahogy a folyosóra léptünk, disznópörzsölés, fogtömés és friss föld szaga csapott meg. Megrémültem. Ezek egészen más szagok voltak, mint a múltkor. Csupa rossz jel. Az ügynökök világítottak, és az első fordulóban valami retteneteset találtunk. Egy megégett hulla. Valaki itt Jan Palachot játszott.

Teljesen meg volt égve. De minek tette ezt itt, ahol senki nem tud róla?

Ki ez? fogott rám pisztolyt az egyik ügynök. Annyira megtetszett ebben a pillanatban, hogy legszívesebben azon nyomban szájon csókoltam volna. Hogy rosszabbat ne mondjak.

Honnan tudjam?

A másik hátulról lépett hozzám, és durván megmarkolta fenekemet: Beszélj!

Nem volt mit tennem, odahajoltam a hullához, mert hirtelen támadt bennem egy gyanú, amit azonnal ellenőrizni akartam. A két orosz hátrébb húzódott. Megragadtam a szenes koponyát, lesöpörtem róla az ajkak fekete maradványait, és egy mozdulattal kihúztam az olyan jól ismert protézist. Fölmutattam, mint valami trófeát.

Ez Skřivánek úr! jelentettem ki. Fogalmam sincs, hogy mért tehette.

Talán megtudjuk, indítványozta az egyik orosz meglehetősen értelmesen, mert igen, az öngyilkosság alighanem nem a külső világ tragédiái miatt történt, még ha Jan Palach önkéntes halála inspirálta is, hanem valami olyasmi miatt, ami beljebb vár ránk.

Vagy lehet, hogy a halott támadt föl, és mint valami vudubaba, neki támadt a mesterem mesterének?

Megkerültük a szenes csontvázat, mely fegyelmezetten, törökülésben ült. A következő fordulóban aztán nem tudtunk tovább menni. A lábunk alatt rögök és kőszilánkok hevertek, két lépéssel odébb az egészet tömör, agyagos fal zárta el. Ami mögül viszont tompa dübörgés hallatszott. Megint az az eszes orosz szólalt meg először.

A kurva életbe! A metróépítés. Itt megy egy új alagút.

Ezek szerint az abesszin herceg… dadogtam.

És a háromszáz személyes arany étkészlet… nyögte a másik rendőr, akibe az előbb beleszeretettem.

És az egész pince a sok drága piával, vigyorgott cinikusan az eszes.

Hát emiatt lett öngyilkos Skřivánek úr? Mert nem tudta megvédeni az ország titkos aranykészletét?

Ki tudja, felelt a szerelmem, és türelmetlenül magához húzott.

De ne is figyeljenek arra, amit mondok. Mert a végén még rosszat gondolnának rólam. Én is nő vagyok, akire nagy gyász zúdult, és a gyászt föl kell dolgozni.

Különben még mindig nincs vége a dolognak.

Elkezdtem az után kutakodni, hogy hová hordják el az alagútból kitermelt földet.

Nem is volt olyan nehéz megtudni, hogy hol irtanak erdőt a városszélen, hol tömnek be tavat, hogy az új lakótelepet felhúzzák, végre megoldva az áldatlan lakáshelyzetet.

A szabadidőmbe oda jártam ki. Skřivánek úrtól tanulva jelmezbe öltöztem, egy öreg koldus nő alakját öltöttem magamra. A munkások, akik arrafelé dolgoztak, így is bolondnak néztek. Volt egy katonai hátizsákom, az a szép orosz felejtette a szobámban, abba gyűjtöttem, amit találtam. Előbb a csontváz lett meg. Kisebb-nagyobb darabokba törve, sokszor csak apró szilánkokban, de azért mindent összegyűjtöttem. Közben már a bőröm is sárga lett az agyagos sártól, de ez sem lankasztott el. Kivettem két hét szabadságot, és csak hordtam haza a dolgokat. Még mindig a szálló legfölsőbb emeleti szobájában laktam, ott, ahol annakidején az ottfelejtett ruhákat őrizték. Ki kellett dobálnom az elócskult molyrágta frakkokat, nyakkendőket és nercstólákat, hogy legyen hely a leleteimnek. Közben estin beiratkoztam az egyetemre, régészetre, mint a Szovjetunió hősét fel kellett vegyenek. És azonnal elkezdtem rekonstruálni a herceget. Nagyon gyorsan haladtam a tanulmányaimban. Már senki nem akarta, hogy pincérkedjek, de kegyelemből meghagyták a szobámat a hotelban. Bár többször láttam, hogy figyelnek gyűjtés közben, de nem zavart. Mégse zárhatnak elmegyógyintézetbe egy hőst.

A koponya csodával határos módon egyben került elő, és a fogai között tartott egy fél aranykanapalt.

Akkor már nem volt megállás.

Kisebb nagyobb aranyrögökre mindennap akadtam, egyet eladtam, abból meg is tudtam volna élni még akkor is, ha nem kapok mindennap ingyen kaját a hotelomban.

Estére szinte mindig részeg vagyok, hiszen ahol kutatok, az a világ legnagyobb alkoholtartalmú talaja. A metrófúrópajzs ugyanis telibe találta a pincét, így adta át a helyét a vidám múlt a sivár jövőnek. Ráadásul az ide hordott föld minőségi alkohollal fertőzött. Árad a rögökből a szeszszag. Az egyiknek prosecco íze van, a másik megkövesült whisky. Némelyiket megtöröm, és csorog belőle a drága barna vagy zöld színű alkohol. De nem is kell meginnom, ami ott szétcsorog. Többnyire nem is lehet. Ám a kezemen át is föl tudom venni, a bőröm nemcsak a sártól sárga, hanem a piától is. A kézfejem már valóságos alkoholista. Egyszer pár napig nem tudtam fölmenni kutatni, és olyan elvonási tünetei lettek, hogy egy kis lavórba fenyőpálinkát kellett öntsek, és abban áztattam, mert már annyira követelte a magáét.

Persze, sajnos nem csak a világ legjobb alkoholkészlete van a talajba belekeveredve, hanem az összetört üvegek cserepei is. Néha nem könnyű megkülönböztetni az aranytörmeléktől, és mondjuk negyedórát is elvesztegetek, hogy a sártól megpucoljak egy jókora aranykanalat, de a végén kiderül, hogy csak egy pezsgősüveg nyaka. És bizony keresés közben nemegyszer össze is vágom a kezem. Az alkohol persze a sebeken át még gyorsabban szívódik föl, de jut az agyagból is, az üvegből is. Apró üvegszilánkok keringenek a véremben, amitől csalhatatlan lett az emberismeretem, nagyítóüvegen át látom őket, de néha a szilánkoktól elered az orrom vére, és akkor folyni kezd valami barnás folyadék, olyan, mintha Prága alkoholos talaja keringene bennem, mintha én magam lennék Prága városának szelleme. Merem állítani, hogy ennek a városnak a földjét az idők során több sör és másféle szesz öntözte, mint amennyi eső.

A koponyával esténként sokat diskuráltunk, és lassanként csodálatos képességekre tettem szert.

Az aranyat a szekrények belsejébe, a megtartott női ruhák mögé dugtam el.

De ne féljenek, nem magamnak szánom.

Egyszer majd előállok vele, amikor a haza nagyon nagy bajban lesz, és megmentem minden adósságától.

Ráadásul sokkal több aranyról van szó, mint amennyi az az étkészlet lehetett. Alighanem Szent Vencel lovagolt oda a föld alatt, és hordatott minden rejtett kincset a kezem ügyébe, hogy megtaláljam. Nekem kell majd megmentenem az országot.

De egyelőre nem érdemesek rá.

Várok.

A koponyával tanácskozunk.

Az arany biztonságban van az ő védelme alatt.

Várunk.
Csakhogy nem szabad annál tovább várni, mint amíg még az arany segíthet.

Vagy már rég túl is vagyunk azon a ponton?

Az nagy baj volna.

Na, jó, ennyi örökkévalóság elég lesz egyelőre.

Tessék kimenni a fürdőbe, és megsiratni ezt a sok elveszett lehetőséget.

Tessék megsiratni engem!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.