A tizenkét kagyló: oroszlán

az argoszi síkságot jobban ismerem nálad,  
okos vagyok, művelt, ne taníts,
csak csodáld kemény hiúztestem!
látod a távolban magasló hegyeket,
az éjszaka villogó szemeit, az erdőt?
ott élt egykor a nemeai oroszlán,
a városlakók nappal is kulcsra zárták a kaput,
különben bármikor besétálhatott a portára,
mivel ínyenc volt, szépfiúkat is megkóstolt.
Csak Héraklész mert szembeszállni vele,
miután megfojtotta,
gyémántokkal és állati karommal
nyúzta le acélbőrét, fölvette magára,
így lett legyőzhetetlen.
Tüphón és Ekhidna gyermeke vagyok,
kígyónyelvet érzel a szádban, mikor csókolsz,
ha szökni próbálsz, vagy becsmérled kagylóm ízét,
nyakad köré tekeredek, puszta kézzel fojtalak meg,
ha szeretsz, sincs menekvésed,
mérgem csöpögtetem ajkadra, hogy sose feledj el.
hízelegj nekem, bókolj, nyűgözz le, rajongj körül,
úrnőd vagyok, te csak a szolga, jól vésd eszedbe!
nemes macskafajomnak nincs párja földön-égen,
megengedem, simogasd a hátam,
cirógasd combom, almamelleim,  
néha elfáradok a játékban,
hagyom, tégy úgy, mintha férfi lennél,
de a győztes mindig én, csak én vagyok.