Van, aki útra kel, és van, aki itt marad

 

„Jövőre, ilyenkor”
de ki a megmondhatója...
A kávéház teraszán zápor dönti fel a könnyű székeket
és a víz cseppenként lopódzik zakód zsebébe;

A nyirkos hideg csontodig hatol,
mintha tél lenne, de most még nyomasztóbb,
és a zsebnaptár is átnedvesedett;
galamb billegeti farkát és fehér tollazatát
egykedvűn borzolva a tócsába leskel;

Hát ez a nap is véget ér –
amott turisták háborúról,
békéről locsognak:
„majd jövőre”
és továbbállnak,
kameráikat lóbálva,
melyek, mint üres szív, kattognak egyre a bordák között.

És aki marad, az itt marad örökre.

S te csak ülsz a spirálisan növő esti fény bűvkörében
és tűnődsz: mi is köt végleg
ehhez a tájhoz, az üveges esőhöz
és a galambhoz, mely tócsából issza a pillanat nyugalmát,
mi az, mi idehúz és összetartja léted,
akár egy régi történelemkönyv elsárgult lapjait?

 

 

Az elhagyott, régi név

 

Hazafelé készülődtem
kilépni végre a házak garatján nyalábokban
kiszűrődő keleti zene bűvköréből,
félálomban,
egyedül szédelegve,
elcsodálkoztam,
ez árnyéktalan tájba miképp kerültem,
hol a járdák közt
délutánok súlya nyomja le a füvek fejét,
és az én fejemet is –
De álmomban ekkor a nevemet hallottam,
elhagyott, régi nevemet,
mely, mint a fekete macska, riadtan rohant
a sikátorok közt,
túl a szemközti nyár tűzfalain,
távol a házaktól, melyek hozzám tapadtak,
mint örökké izzadó tenyerek,
elhagyva a vállamra nehezülő erkélyeket, hol
hajlott testű,
emberszabású pizsamák üldögéltek
időtlenségben lebegő kártyaasztalok körül,
hunyt szemű dalok árnyékában;
S a macska
fejét hátraszegve
oly fájdalmasan forgolódott,
mintha képzeletem törött ablakán át
gyermeksírással akarna csábítani,
hogy e perzselő szélű délutánon
megadón kövessem őt;
S íme, megértettem:
régvolt házunk lakója ez,
dudvák közt vonszolja feketéllő testét
a kúthoz,
melyből nyöszörgő hangok törnek fel egyre,
mintha kárhozott lélek kérne feloldozást,
bár élőlény egy sincs már a kút körül,
s csak egy régi, elhagyott név
somfordál
nyomomban,
mígnem futásnak eredek,
és futok-futok hazafelé,
szemben a házak kitátott szájával, melyek
a megmaradt nyár cafatjaival együtt
kiöklendik múltbeli énemet,
miközben szunnyadó keleti muzsika szól.

 

 

Az elárvult imatárgyak feltámadása

 

Midőn beléptem, válaszolt a padló halk reccsenéssel,

megmozdultak az árnyak,

s mint kihalt lények porcos csontvázai, összeverődtek,

majd zseblámpa fénye rebbent a sötétség peremén;

sziklabarlangi lépések tétova, tompa puffanása.

És íme, mint az ókori szent állatok tetemei,

oldalukra dőlve hevertek az itthagyott imatárgyak,

feledve már, hogy valaha az Örökkévalót szolgálták

életükkel, s csak némaságuk volt most fájóbb,

mint a pusztulásra ítélt állaté.

Midőn beléptem a romos templom bejáratán,

sötétségtől kimarjult szemekkel révedtek felém,

kinek jöttére felneszelve a lét és nemlét küszöbén,

emlékezni kezdtek újra régi önmagukra:

kandeláberek, foszlott kendők és imaszíjak,

penészes szidur-lapok és áldás-serlegek,

hajdani hívők kegytárgyai, idézve

húsból és vérből való egykori gazdáikat,

kik eltűntek táborok halállal illanó füstjébe fúlva,

vagy szétszóródtak a világ megannyi tájain,

eső és hó-temette haldokló kegyszerek törmeléke:

            akár a szent állatok porladó csontjai.

Láttam, reszkettek mind a téli fagyban,

vágyódtak az emberi szóra, mely fellobbantja ismét

kihűlt testükben a Szentség melengető lángját,

ha egy percre is csupán, ünnepi örömök eszközeként

feléled bennük a múlt, s a betévedt látogató ruhájába

váltig kapaszkodva, elhagyott tárgyak fakó hangján

szólhatnak végre, így könyörögve:

„Imádkozzatok értünk,

hogy néma tárgyi létünkből egy napon feltámadhassunk,

és visszakerüljünk a szent posztra,

és lehessünk akkor újra Ködusa tüzének eszközei...”

Ekként szóltak ők, s én szülővárosom templomának

beomló falai közt állva nem tudtam, miféle imát mormoljak

egymagamban itt, hol rég nem járt tíz igaz ember,

s távol már a Minjánnak nevezett férfigyülekezet,

mígnem a könyörgő szent állatoktól elfordítva arcomat

hirtelen felsajdult a szív, zsugorodott a máj,

és a felajzott epe görcsbe rándult,

régholt távoli rokonok képe zúdult elemi erővel elém,

s ők unszoltak, mondván:

„Ne makacsold meg magad, most mi vagyunk

a titokzatos gyülekezet, és zsoltárokat éneklünk majd

pusztuló szent állatainkról, ezért hát figyelj ránk,

ne hallgass se a megszokás, se a hideglelős ész szavára...”

„Legyen meg a ti akaratotok”, válaszoltam,

majd leültem a templom egyik zugában,

és egy felismerhetetlennek tűnő kegyszert

kezdtek el babrálni ujjaim, a tárgy tehetetlenül

kuporgott a sötétségben, de egyszerre melegség járta át,

az élő, emberi test melege, ekkor ajkammal megérintettem

a viaszcseppes fém felületét, s az mintha egy pillanatra

felfénylett volna előttem, én erőmet összeszedve leheltem

új életet belé, szülővárosom elhagyott zsinagógája mélyén,

mint valami sziklabarlangban, az ócska, kinek-se-kell-már

imatárgyak úgy hevertek ott, egymásra dobálva, árván,

mígnem felemeltem őket, és törtarany-szemükben felcsillant

újra a remény, s halkan, zsoltárosan zümmögni kezdtek

rég elfeledett imaszavakat

egy közeledő ünnep tisztaságáról,

mely minden evilági tárgyon túlról

érkezik –

     És könyörögtek, magukra ne hagyjam őket megint.

 

---