Álom, irónia, unheimlich

Murakami Haruki Magyarországon is széles körben kedvelt, könnyen olvasható, ezzel együtt összetett, utalásos esztétikai koncepciót érvényesítő szerző. Vitathatatlan népszerűség, sőt rajongótábor kell ahhoz, hogy az író egy korai elbeszélését érdemes legyen külön kötetben közreadni. Az illusztrációk (Chip Kidd pop-art hatású grafikái) erős vizuális támogatásával elért álomszerű-szürreális hatás ellenére a könyv szellősen szedett tipográfiája nem kimondottan alkalmas bibliofil igények kielégítésére, hacsak nem feltételezünk az oldalszámok hiánya és a gyermekkönyvekre jellemző betűméret mögött tudatos paratextuális megtervezettséget. A „kultkönyv” státusz szimbolikus értéke nélkül az egyetlen elbeszélés meglehetősen költséges olvasói élményt nyújt. A kiadó üzleti rátermettsége helyett foglalkozzunk azonban a szöveg értékeivel.

A szerző írásművészetének későbbi toposzai és jellegzetességei közül már ebben az 1982-ben írt elbeszélésben megjelenik a könyvtár, a gyermeki nézőpont, a szorongás, az álomszerűség, a halál, illetve az ezekből némi iróniával összeszőtt sejtelmes, melankolikus atmoszféra. A könyvtár itt a gyermeki élményekből és szorongásokból táplálkozó különös („unheimlich”) labirintus, félelmetes („unheimlich”) börtön. Az én-elbeszélő beszámol arról, hogy egy kósza ötlettől vezérelve az oszmán-török császárság adórendszeréről keresett könyvet. E gondolat a maga számára is esetleges, mondhatni, abszurd. A közelgő záróra ellenére hősünket az olvasóteremben marasztaló csapzott, idős könyvtárossal a történet kafkai irányt vesz. Az öreg betessékeli egy vasajtón, megindulnak a félhomályos útvesztőben, bár a kezébe nyomott könyveket szorongató gyerek aggódik, hogy nem ér haza időben az anyukájához. „Ki hallott már ilyen marhaságot, hogy a városi könyvtár alagsorában egy hatalmas labirintus legyen?” – gondolja közben magában, mint amikor álmunkban érezzük valamiről, hogy ez képtelenség. „Kísérteties [unheimlich] hely volt.”

Az atmoszféra érzékeltetésére további, erősen sablonos megjegyzések szolgálnak, amikre már kezdő írók esetében is felszisszennek a szerkesztők. „Olyan csend honolt, mint éjjel a kriptában.” Nem sokkal ezután pedig: „Mintha egy koporsó fedelét nyitotta volna fel, olyan baljós nyikorgás vert visszhangot körülöttünk.” Az utószóból megtudhatjuk, hogy a szerző eredeti megjelenése óta többször újra megjelentette, és időközben átdolgozta az elbeszélést, azonban a kezünkben lévő magyar kiadás az első verzió alapján készült. Nem ismerem az átdolgozott szöveget, nem tudom, ezek a dilettánsnak tűnő mondatok szerepelnek-e abban. Ha igen, akkor hajlanék arra, hogy parodizáló szándékot lássak bennük, a horror műfaji kódjának, esetleg olyan szövegbeli jelzéseknek: motívumoknak, kliséknek, szemantikai elemeknek a kiforgatását, amelyek az „unheimlich” konnotációját hordozó jelölőlánchoz kapcsolódva a freudi pszichoanalízist hivatottak eszünkbe juttatni. Ezt alátámasztja az is, hogy a történet ugyan rémálom-narratívaként jelenik meg, de nem a misztikus horrornovellák, sokkal inkább Franz Kafka világát idézi. Erre utal a sajátos humor is, amely távoli rokona Kafkáénak, aki kacagva olvasta fel komor történeteit baráti körben. Itt a gyermeki naivitással megfogalmazott megjegyzések állnak komikus kontrasztban a nyomasztó helyzettel, egyúttal ironikus távolságot kínálva a feszültség fenntartásához szükséges belemerüléssel szemben. „Az öregember egyszerre volt visszataszító jelenség, miközben szerencsétlen kis embernek is tűnt, aki könnyen megdühödik. Úgy általánosságban nem nagyon értek az idősekhez. Ezért ilyenkor fogalmam sincs, merre hány lépés.”

Kafkai alaptéma a szabad akarat, a helyes választás és annak korlátai. Hősünket a Birkaember ezzel a kérdéssel fogadja: „Tényleg a saját szabad akaratodból jöttél?” Később a labirintusról elmélkedve erre a következtetésre jut a fiú: „A labirintusokkal pont az a gond, hogy amíg nem halad az ember jócskán előre, nem tudja meg, hogy a választása helyes volt-e.” Majd hozzáteszi: „És amikor pedig már jócskán előrehaladt, hiába jön rá, hogy hibázott, általában már rég késő.” Az öregember kalauzolja az útvesztőben a fiút, ám nem egy olvasóterembe, hanem egy börtöncellába. „Átvertelek – mondta az öreg.” Mindkét szövegrész a létezés abszurditásának kafkai felmutatását idézi, utóbbi az „Add föl!” cinikus zárlatát visszhangozva.

Az öregember valószínűtlen feladatot szab ki a fiúnak, amelynek teljesítése képtelenségnek tűnik. Azonban elvárásának fenyegetéssel, sőt durva fizikai fenyítéssel, egy fűzfavesszővel ad nyomatékot. Az ágyból, asztalból, vécéből álló börtöncella ijesztő, taszító („unheimlich”): „A mosdónál ki volt készítve egy fogkefe és egy pohár, de mindkettő ijesztően koszos volt. A fogkrém pedig epres, amit utálok” – kacsint ki az elbeszélő mögül az implicit szerző. Ezt követi a bizarr, unheimlich ötlet, miszerint a könyvtár nem a koponyák megtöltésére való csupán, működése a kölcsönösség elve alapján magába foglalja, hogy adnunk is kell valamit az agyvelőnkből, ha nem akarjuk a hernyóveremben végezni.

Szerencse, hogy a kísértetként közlekedő Szép Lánnyal annak ellenére is akadálytalanul lehet társalogni, hogy nem tud beszélni, mivel kiskorában összezúzták a hangszálait. Egy álomban az is jó, hogy bármilyen nyelven képesek vagyunk olvasni, mindent megértünk és meg is jegyzünk. Zavarba ejtő („unheimlich”) azonban, amikor olyan dolgokat élünk át, amelyekről semmiféle tapasztalatunk nem lehet. Márpedig a fiú a török adószedő naplóját olvasva úgy azonosul vele, mintha egy álombeli álom szereplője lenne. „Haszúr, vagyis én, néhányszor szerelmeskedtem a feleségeimmel. Az ilyesmi azért elég furcsa.”

Az álomszerű világnak nem is annyira a valóságossága a kérdés, hanem a konzisztenciája: a dolgok és személyek lehetnek egyszerre létezőek és nem létezőek, attól függően, kinek a nézőpontját, tudatát, „világát” vesszük alapul. A Szép Lány szavaiból a következő ismeretelméleti és ontológiai keret bontakozik ki: „A Birkaembernek megvan a saját világa. Nekem meg az enyém. Neked pedig a tiéd. (…) Tehát attól, hogy nem létezem a Birkaember világában, attól még nem szűnök meg létezni (…).” A filozófia egyik alapvető kérdése az egyéni tudat mint szubjektív élményfolyam összeegyeztethetősége a valóság interszubjektív igazolhatóságával. A gordiuszi csomót átvágva „itt most egy csomó különböző világ egyvelege van”. Nem alkotnak feltétlenül közös valóságot, de nem is zárják ki annak lehetőségét. „Néhol fedik egymást, néhol nem.”

Az elbeszélő gyermeki perspektívája és az álom működési mechanizmusai olyan visszatérő motívumokra fűzik fel a történetet, amelyek eredete, jelentősége bizonytalan. Az újhold, az eper íze és illata, a kutyaharapás, a fánk, a fűzfavessző éppúgy lehetnek valós élmények közvetlen lenyomatai, nappali maradványok, mint sűrítés, eltolás, vizualizálás eredményeként létrejött konstrukciók, metaforák. Ha Freud megközelítésére hagyatkozunk, akkor ezek mögött vágykésztetések azonosíthatók, a nemi ösztön és a halálvágy/halálfélelem mellett a biztonság (anya), az eligazodás (tudás, könyvtár), a honvágy, vagyis az otthonosság („Heimliche”) igénye. Ezzel áll szemben a labirintusban elveszettség, a fenyegetettség, mindaz, amihez az „unheimlich” sokértelmű jelzője kapcsolódik. A freudi heimlich/unheimlich terminuspár tehát alkalmas kulcsnak tűnik a szöveg értelmezéséhez: az otthonosság, illetve az otthontalanság, az idegenség, a félelmetes, a kísérteties egy gyermeki álom metaforikájaként jelenik meg. Csakhogy a Különös könyvtárban a freudi koncepció annyira kézenfekvő, olyan résmentes felületet, átfogó magyarázatot kínál, ami nem hagy teret a meghatározatlanságnak. Ennek megkérdőjelezhetőségére utalhatnak azok a rések, üres helyek, ahol a kézenfekvő megoldás (pl. varázspálca) elmarad. Felmerül a kérdés, hogy a fűzfavessző valami speciális pálca talán, de végül a szereplők elbizonytalanodnak. „Szerintem egy teljesen hétköznapi fűzfavessző. Vagy hát nem is tudom. Hát én sem tudtam.”

A szöveg rétegzettségét mutatja, hogy az ilyen jelzésszerű ironikus reflexió a pszichoanalízisre és az irodalomra egyaránt vonatkoztatható. Sőt, egy lépéssel tovább is mehetünk, és visszatérve a freudizmushoz, gondolhatunk itt fallikus szimbólumra és elfojtásra – vagy épp újra mindennek az ironikus játékba hozatalára. Ahogyan az anyai ölben összeér az unheimlich a megnyugtató eredeti otthonossággal, az olvasó is azáltal jut el a szöveg öröméhez, ha nem fogadja el a lekerekítettnek tűnő összképet, hanem a látószög módosításával észreveszi az iróniát: az érdes, kiálló részeket, és bele-belebotlik az unheimlich részletek réseibe.

Murakami Haruki: Különös könyvtár. Geopen, 2018.