Ady, a tizenegyedik parancsolat

Bánkövi Dorottya

Magunk emlékezése

Nem köszöntő levél ez, nem is búcsú,
hisz halott vagy, és talán méltán oly régen –
még negyven sem voltál, vénült kezed,
tapogatózott egészség, ifjúság után,
mire éppen – mily meglepő – egy nőn akadt.

Nem az embernek írok,
nyugodjon békétlen, ahogy költőnek illik –
egykor volt epicentrum,
akit most vagyonából, becsületéből kiforgat
a kancsal emlékezet és pár dokumentum.

Írok a költőnek, de még inkább annak,
aki a szavai mögött lakozott –
az erőnek, és írok mindkét pólusának
(a teremtő- és a pusztulás szavának),
mely megdicsőített egy embert és elátkozott.

Írok a Gőg-urának, aki volt veszteglő akarat,
fény-ember ködben, vízen csoda-lábnyom,
aki után nőttek vulkánhegyek a lápon
és végül diadalmasan visszajutott oda,
ahonnan elindult: saját magához.

Kellett erő önimádathoz és ön-imához,
kellett szenvedned, mitől mindenki szenved,
(álmok, leányok, bomlott ingerek)
hát most omoljon rád gyilkos szerelemmel
arany-vörös tenger és altasson csatazaj.

Írok és emlékezem, ahogy emlékezni tud
fiatal nő egy nagyérdemű csontvázra,
(nem ismertelek, nem volt esély nászra),
ám köszönöm poéziád, lényed foltjait,
egód, mely nem ismert határokat,
és köszönök mégis annyi Volt-Adyt.

Eszteró István

Különös, különös

Az égből dühödt angyal dobol
éjt nappallá tevő utcán,
üvegtoronyban, sivatagon,
hol öldököl, vagy robotol
a világ, mint egy hangyaboly,
különös,
különös morál ez, ahol
repülőt lőnek le utassal,
hadi hajó másiknak farol,
s a kijárási tilalomban
csörtetnek bátran a senkik,
a törvényt, ha van, törvény őre
szemed láttára tépi szét,
ki védelmet remélt, a dőre:
rohad almája, harmad hold
a tanya körül szanaszét,
hogy röhög rajta Nap, a Hold,
különös,
különös emberség, ahol
Gonosz vén százakat zsarol,
akik már ezer háborúkat
zúdítottak a nyomorultak
nyakába, most népvándorlást,
tűrőképességi tesztet,
szüzek százát meggyalázót,
szív barlangja belereszket,
gyertya lángja rebbenve leng, ahol
koncert helyett halál dala szól,
különös,
különös hűség ez, ahol
az igaz ember bujdokol,
a gondolat, a szeretet, a
haza homlokán mocsok,
a választott hazafi az, aki
világkamerákba locsog,
hogy induljon be a gépezet,
tapossa özönlők lánctalpa,
mi darabokra szétszedett,
különös,
különös rémlátomás holt
vidék felett a kaszás Hold,
mikor Isten sincs, család, nemek,
nem kell senkinek felelni,
nincsenek is emberek…

Bakony az én Párizsom

Csak nézem hitetlen: Páris, Páris,
embersűrűs, gigászi vadon,
autók égnek, feldúlt kirakatok
villanásain
sötét fejek törnek-zúznak vakon,

ma benzinár, tegnap színes bőrű
halála miatt forrongott tömeg,
jövevény öldököl hetykén
Champs-Élysées-n,
kommandó, véres gumilöveg,

menekül innen francia, zsidó
ahol kapuját kitárja Kelet,
s évezredes templomkupoláról
nem omolt porba
még méltatlanul elárult kereszt,

visszahull a feldobott kő, tudom,
befogadja legényét Bakony,
míg a Szajna bemocskolt vize
nem csapkod át
minden bezúzott Louvre-ablakon,

ma, lám, itt vár Párizs, pandúr amott
tartana bűnöst kordában,
virággal szórja be Hunnia,
ne vesszen
nyomod gázoló hordában!

Ó, frigyláda…

Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kívánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.

Költők, ti oly érzékenyek
a bajra, jajra, szegénységre,
melyre csupán hivatkozásul
utalt doktrína agyafúrtan,
jövő-mítosznak vége…

százezrek, lám, nem dübörögnek,
nincs szűz igazság, tiszta rend,
a tegnap kiebrudaltjai
helóta nép, helóta költő,
örökké ez a trend,

hisz jognak mindig pénz az ura,
kit csupa lotyó vesz körül,
s a nagyságos erők jövőjén
vihog évszázad egyre-másra,
vagy nyelvet köszörül,

a frigyládának aranymázát
s a kőtáblás parancsolatot
lefejtették és kiforgatták
a kerubok szóról szóra,
mivel túlhaladott,

hát lenge szívű, szavú költő,
ha jogod is van, hogyha nincs
helóta néppel egyetemben,
a kőtáblára lelked vésni
nagy időt te szakíts!

Berka  Attila     

Ad End

Ha köpök a sírodra, miattad teszem.
Szégyent hozna rád is a térdre borulás,
a zokogás, a szipogás – bár a gőg,
ami ma gőg, az holnap alázat.
De nem akarom könnyen adni magam, neked, aki,
mint velő a csontban, ott vagy minden félrecsúszott pillanatomban.
Átok rád, ezerszer is átok,
te fújtató bikája vágyaink hiábavalóságának,
bozontos szemöldökű vénasszonya hétköznapi picsogásainknak.
Persze lehettél volna, de nem lettél a fiú,
nem vagy se a fia, se az őse itt semminek és senkinek.
Ócska sic transit gloria mundi vagy, hamis punks not dead,
a tiszta udvar rendes ház paródiája, a home sweet home hazugsága.

Ha a sírodra taposok, érted teszem,
mert ez kamerával megfigyelt terület,
hadd lásson minket a világ, hadd lássa minden szolga, úr,
hogy ami jár, az jár. Mert össze vagyunk törve, de
össze vagyunk kötve tízszer tíz és százszor száz éve,
mondjanak bármit. Bármit mondjanak, magunk vagyunk
a sorsunk, higgyenek bármit. Bármit higgyenek,
vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk,
bármit tudjanak. Bármit tudjanak, mi annál többet tudunk,
kevesebbet hiszünk, és semmit nem mondunk.
Némán ülni, némán állni, némán ölni és némán halni majdnem siker.

Ha elhagyom sírodat, érted megyek, híredet vinni, őrizni,
nevedet tartani, zsebekbe, markokba, körmök alá dugni,
hogy a fekete-fehérek és a szürkék is értsék a parancsot: rien ne va plus!
Indulni kell, bokát és térdet mozdítani, lábakat sorról sorra rakni,
a szemeket szegezni előre, csak előre, oda, ahova tartanunk kell,
ahonnan jön, aminek jönnie kell. Nem félhetünk,
délibábok, látomások s lila gőzök nem rémiszthetnek minket.
Csak tükrökbe ne bámuljunk, emeljük helyettük égre tekintetünk.
Ne feledjük, győzni megyünk, győzni – nem kergetőzni.

Bús düledékei felett országodnak szembeállok veled.
Nézem vérpiros ajkad, lázfehér fogad és álomzöld nyelved –
hallgatok, hallgatlak. Hullámzik bennem a százéves csend.
Soha nem múló ima vagy. Mindig lobogó kiáltvány.
Dogma. A tizenegyedik parancsolat.