Ugrás a tartalomra

 

Az orrfacsaró

Azért szólhattál volna, hogy várjak még egy kicsit. És el is terelhettél volna. Rám bízhattál volna valami lóti-futi apró munkát, ami kimaradt, amit elfelejtettél napközben.

Hogy ne menjek le rögtön az öltözőbe. Hisz szeretlek és becsüllek is, s mióta egy éjszaka elmondtad, hogy sokadiknak, váratlannak és anyád méhe által alig-alig megtartottnak születtél, még tiszteltelek is. Vagyis inkább sorstársamnak tekintettelek, mert én meg farfekvéssel, félfulladtan születtem. Hát azonnal összekötött bennünket a rossz magzatkor, anyáink méhének vétlen, ártatlan, akarattalan kegyetlensége. Ezért a születésed utáni bajaidat már nem is kellett volna sorolnod, de soroltad. Soroltad mégis a túlélők ritka, szokatlan büszkeségével. Mert te nemcsak és egyszerűen túlélted a kórokat, a kamaszkori agyhártyagyulladást, a nőgyógyászati gondot, majd a pajzsmirigy-valamicsoda kórt, hanem lábra is lendültél rögtön. Mint egy keljfeljancsi, mert az voltál mindig is; ha a sors betegség vagy bármi formájában hanyatt lökött, azon járt az eszed rögtön, hogy hogyan és mikor tudnál talpra ugrani. Hát téged tényleg érdemes volt hanyatt lökni a sorsnak, mert aztán micsoda öröme telt benned, látni, ahogy újra és újra talpra szökkensz. Ehhez vagy szoktatva, na, és látom is rajtad sokszor, hogy idegesít a nyugalom. Ha sokáig, ha egy-két óráig rendben megy minden, és nincs semmi extra, akkor elkezdesz nyugtalanul körbenézegetni és körbehallgatózni. Mintha várnád, hogy történjen végre valami rossz. Hisz úgyis az lesz, mindig csak az, hát jöjjön már, jöjjön mielőbb. Ehhez vagy szokva, mondom, és én is megszoktam már ezt a nyugtalan, kétóránkénti várakozást tebenned. Vigyázok is, nehogy átterjedjen rám is az izgatottságod, az az oktalan, néma, gyomorlyuggató felajzottság. De megértelek – bár kerüllek ilyenkor, mint a leprást, de értelek. Értelek téged, mert olyan vagy nekem ilyenkor, mint buta-szűz civilnek a harctérről visszajött katona. Tisztellek és fejet hajtok előtted, hogy ott voltál és túlélted, s mint valami hóbortot, bogarasságot veszem, hogy nem tűröd jól a békét, a nyugalmat, hogy te már sohasem tudsz civilként, békére, kiegyensúlyozottságra törekvőn élni. Neked szinte egész életedben a baj, a gond adta a löketet, a halálhoz közeli betegségek után szárnyaltál fel igazán, úgy kétévente, s a lecsúszáshoz, családod teljes ellehetetlenüléséhez közel pörögtél fel mindig igazán. Hát hogy is várhatnánk tőled mást, mint jó szimatot a veszély iránt? A veszély érzetét akkor is, ha éppen semmilyen veszély nincsen. S bár te csinálsz hadszíntért a munkahelyünkből, neked alvászavaraid nincsenek. Jókat és nagyokat durmolsz otthon, és nagyokat zabbantasz, míg nekünk azért kell néhány óra, hogy átálljunk, hogy enni és aludni tudjunk. S megesik, hogy visszatelefonálunk, ha elfelejtettünk átadni valami munkához feltétlen szükséges infót. Mondom, katona vagy, jól szolgáló, jól alvó katona. Éber, ha szolgál, s mint a tej, úgy alszik, mikor alszik, bár béke, az van itt, az még van.

De én mindettől függetlenül is szívesen ugrottam volna neked ma is, hogy ne együtt öltözzünk át. Úgy látszik, bár én ezt idáig át nem gondoltam, hogy az erősebb, életrevalóbb újszülött kötelességéből fakadóan segítettelek idáig, mert a születés mindkettőnk számára maga volt a meggondolatlanság, s ezért fejveszett szaladgálást, életre pofozást, majdnem hogy orvosi, szülői kudarcot idézett elő a világban, de aztán én szoptam, mint egy állat. Míg te, mintha anyád méhének vetélő szándéka szerint éltél volna tovább, sovány, étvágytalan, beteges csecsemő lettél, majd gyulladt agyhártyájú, magas lázas kamasz. Alulról kipakolt asszony a szülések után, pajzsmirigybetegen dolgozó nő a gyerekek felnövekedése felé.

Ám úgy látszik, én elakadtam a születésünknél, és szolgáltalak híven, bár tudattalan – úgy, mintha egy anya szült volna bennünket. Igaz, nem szívesen, igaz, pokoli fájdalmak közepette, de erről mi nem tehettünk. S aztán, mivel az én sorsom jobbra fordult, szolgáltalak a kultúrlény hitével, hogy a sors ugyan lehet vak, de az ember soha, s ezért neked jogaid vannak. A csenevész, továbbra is inkább a halálra és nem az életre szánt csecsemőnek jogai vannak, jogai velem szemben is akár, akár évtizedek múltán is. S naiv, már-már nem is gyermeki, hanem frissebb, babás szívem, úgy látszik, tele volt tanulásvággyal is. Tisztelettel a sok halálközeli élményed iránt, de az eltanulás vágyával is. És főleg kíváncsisággal vegyes félelemmel, hogy ugyan milyen is lehet az, aki nem is egy, hanem legalább három halálhoz közeli betegségen, ágyban révedésen van túl.

De te nem. Te nem lettél lassúdad, az élet minden percét igazán kihasználó ember. Nem, mert mikor leértem az öltözőbe, orrba vágott a szagod. S legszívesebben hátraarcot csináltam volna, de nem tehettem, mert te éppen felfelé jöttél, és megsértettelek volna. S mivel felkészületlenül ért a tömény, csapzott szukaszag, hát hirtelen semmi sem jutott eszembe, amiért visszafordulhatnék. Mert dehogy, dehogy kisebbrendűségi érzésből, a vidékről feltelepültség okán szeretsz te egyedül átöltözni. Dehogy. És tudhattam volna azt is, hogy a halálközeli élmények nem tettek téged az életet tisztelőbbé, sőt. Olyan energiapazarló, vad, örömteli ugrabugrával öldösöd itt a véletlenül szemed elé kerülő bograkat, dermedt békákat, mintha ezért fizetnének. Hát gyanakodhattam volna, hogy az élet tiszteletét biztosan nem tanulom el tőled. Nem, te azért szeretsz egyedül öltözni, mert élvezed a szagodat, mert örömöd telik benne. Mert igaz, hogy jóformán minden szerved tropa, a gyomrod fekélyes, a tüdődben állandósult a bronchitis a harci bevetések, azaz részmunkák előtt odakint elszívott cigitől, és úgy zihálsz, fújtatsz a műszakváltás izgalmától, mintha egy egész ezred irányításától váltanának le. S az is igaz, az immunrendszered minden piszlicsáré idegességre ugrik, naná, hogy az alkarod és könyököd ekcémás, a két könyököd főleg, amivel helyet csinálsz mindig is magadnak ebben az agyoncivilizált, báva tömegben, amik mi vagyunk a számodra. És nem félsz, naná, hogy nem, hogy egyszer ez a rendszer túlpörög, és tulajdon izmaidat és csontjaidat kezdi ki és zabálja fel. Nem, mert igaz, hogy a hormonrendszered is egy kicsit túlbuzgó, a pajzsmirigyed olykor túlforrósít téged, pedig már műtötték is vagy mifene, ezt nem tudom rólad pontosan. Mert mondom, nem beléd zúgtam, nem, én csak tanulni akartam tőled, tanulni, megszerezni tőled és talán csak tudattalanul az élet kulcsát, a belépést valami élettelibb, emberségesebb, lassúbb és kiszámíthatóbb világba. De te nem, te nem bölcsültél meg a halálos, halállal fenyegető élményektől, nem. Mert igaz, már méhed sincs, de attól lejjebb minden rendben van. Sőt, ha azt is figyelembe vesszük, hogy rendszeresen tisztálkodsz, a nemi mirigyeid, főleg a külsők, remekül, sőt mintha mindig is a topon járva működnének. Mert az a szag, az igencsak tömény volt, annyi puncilevet, amennyit te egy röpke nap alatt előállítasz, én biztos, hogy csak hetek, hónapok alatt tudnék.

Míg te ekkora, friss bűzléssel tuti, hogy lebirtokolnád az alfa hímet egy másik világban, és kötésben is tartanád évekig. Pedig hát szép nem vagy, csillagom. De mondom, hogy én csak tanulni akartam tőled. De úgy látszik, terád máshogy hatottak a halál közeli élmények, te a lázat, az oxigénhiányt, a táplálék- és folyadékhiányt úgy élted meg, mint egy homeopátiás löketet. Lökést az életbe, ahol bármit szabad, bármit az élet védelmében. S miközben te kedves, nyitott, jó humorú embernek látszol, ami benned van, az velejéig gyanakvó, önző és erőszakos. Mert orrba vágtál, testvérem, ha nem szégyellném, azt mondanám, a szagod napokra leterített. Az agyam lebénult, s én nem tudtam eldönteni, hogy felejtsek-e, vagy csalódottan ugyan, de körbejárjam a kérdést, a szagodat, virágom. A nemed szagát, ami egy másik világban biztosan alád, jóval alád helyezne engem a nőstények közötti hierarchiában. Engem te ott észre sem vennél. Ahol te lennél a nyerő, a biztos befutó, míg én csak állnék kívül és nézném, ahogy felajzod a hímeket, de nem össze-vissza és nem csak úgy, a magad örömére. Hanem kompatibilisen. Passzolva mindig természet anyánk bőkezűségéhez vagy szűkmarkúságához. Ha kevés van, te belehúzol odalent, és a felhergelt hímeket, a nem dominánsakat, főleg a fiatal, teletökű hímecskéket jobbra vagy balra vagy bármerre küldöd, valamiféle idegenséget szimatolva. S ők mennek, és nem jönnek vissza, s így elég lesz a kevés is odahaza. Míg ha bőség van, elég van, lassú elszaporodást engedélyezel. Sok-sok nősténycsetepatéval, ijesztgetéssel és zargatással, hogy az életre kevésbé való lányocskáknak még a petesejttermeléstől is elmenjen a kedve. Végül is a királynő, az egyház, a vallás, az ilyen vagy olyan isten, az ilyen vagy olyan ősi vér nevében több embert öltek már, mint amennyit a világra segítettek. S akkor az a világ, amiben te lennél az alfa nő, már rég mögöttünk van, csak nem vettük észre.

S akkor a talpraesett, nyitott, messzeszagló nők ideje jött el mégis, olyanoké, mint te vagy. És akkor te nem kivétel vagy a halálközeli élmények között, nem. Hanem egy igazi túlélő harcos, aki foggal és körömmel védi, óvja az életét, és ha bárki rátámad, bármit felkapva harcol. Végül is csak alkalmazkodtál, bogaram. Meguntad, hogy mindig téged pécéz ki az élet, az Isten, a sors, hogy elmenj innen, el a kórságba, a mennybe vagy a pokolba vagy a tó partjára, ahol új életet lehet szerezni a lelkünk számára, a lélekvándorlás tana szerint. És eluntad a civilizációba, kultúrába csavart férfiakat is, még tán a párodat is, aki épp most veszítette el kenyérkereső jogosítványát, mert kiszállván a ringből pánikbeteg lett. Hát alkalmazkodtál, szaglasz helyette is, fennen hirdeted, hogy tudsz te dolgozni helyette is. Csak alkalmazkodtál egyet, ahogy tán régóta minden nő a férfiak fogyó szuflájához. Ahogy fogy a hímhormon bennük a sok, de láthatatlan dominanciaharcban – fogy, mert szájat befogva, beletörődő mosollyal az arcukon kell ülniük, seggen maradniuk évszázadok óta. Legalábbis a többségüknek, a nem alfáknak. Míg a nők csak alkalmazkodtak mindehhez. Félig-meddig beszálltak a kenyérért vívott harcba, de közben jó nagy melleket is növesztettek, hogy vonzók maradjanak a férfiak számára, s ugyanakkor még mindig nagyra, gyermekien kerekre festik a szemüket, hogy a gondozó-védő-támaszt adó ösztönt is kiváltsák a férfiakból. Miközben a nők triplán is hibridizálódtak, egyszerre lettek nők-férfiak-gyermekek, a férfiakban szép lassan fogyott a hormon, s lassan nem lesz már alapja semmiféle ösztön felkeltésének, kiváltásának. Lehet, virágom, hogy némelyiket már te se nagyon tudnád izgalomba hozni, se tudatosan, se tudat alatt. De nem bánják. Már ez sem tudja felizgatni őket. Mondom, tűnik el az alap. Ahogy okosodnak, ahogy okosodniuk kell, ahogy háttérbe szorul a fizikai erejük, a fizikai létük, s csak az eszük számít, úgy csökken nekik odalent minden. És jó ideje, bizonyára. Mi, nők még többnyire képesek vagyunk mindentől függetlenül havonta egy petét érlelni, mint régen, évezredek óta, ők viszont egyre kevésbé termékenyítőképesek. Van, akinek úgy kell betuszkolni mikroszkóp alatt az ondóját a petesejtbe, ha gyereket akar.

És akkor lehet, hogy fordult a kocka, csak nem vettük észre. Hogy míg ők megtanultak elfojtani, szublimálni, kulturált családot, társadalmat stabilizáló nemi életet élni, és férfitársak között dolgozni, elfogadni a helyet, amit születettségük és szorgalmuk biztosít nekik, mi, bár alkalmazkodón ugyan, de egyre ösztönösebb lények lettünk. Egyre nyíltabban kihívók, és a nemi életet egyre szabadabbá tevők, elvesztegetve így annak stabilizáló értékét. A megcsalást már egyre kevésbé tartjuk bűnnek, de nem találtunk fel mást helyette, más értéket, más rögzítő, kapcsolatrögzítő anyagot, amit bűn lenne elvenni a másiktól. És főleg nem tanultunk meg dominancia-hierarchiában dolgozni. Míg a férfiak ezt évezredeken keresztül tanulhatták, nekünk csak pár évtized állt rendelkezésünkre, így jóformán fogalmunk sincs, hogyan kell elviselni a fölénk rendeltet, és nem rúgni bele az alattunk levőbe. Nem éreztetni senkivel semmit, miközben tudattalanul mindig is ott van bennünk, hogy ki, merre és meddig.

S akkor megeshet, hogy egyszer ők, a férfiak küldenek el bennünket. Egy-két okos hangadó: hogy vigyük a fenébe a felajzottságunkat. Próbáljuk meg először kikefélni vagy kikeféltetni magunkból, de ha nem megy, tőlük akár a más nyakának is mehetünk. De ők maradnak, mert nekik elegük van mindenféle, ők torkig vannak már mindenféle hol ezért, hol azért folyatott csatában értelmetlenül kiomlott vérrel, nemzedékekre visszamenőleg is.

Különben is. Tele a piac háborús játékokkal, virágom, műhatalommal és műhalállal. Ezeknek te hiába illatozol. Ódivatú már a te bűzlekedésed. Csak engem vágtál orrba váratlanul vele.

Az meg olyan, mintha semmi se történt volna. Mert szóvá biztosan nem teszem.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.