És mi lenne az anyanyelvvel anyák nélkül? Milyen lenne az anyaföld anyák nélkül? Bábeli zűrzavar lenne, határok nélküli, össze-vissza dobált rögök lennének, amiken fű se terem.

Csak tűrj, barátném, jó asszonysors szerint, tűrd el, hogy most meg gyereknek akarnak látni. Tűrj, hisz ehhez vagy szokva, és nevess velem, nevess magadon, hogy akkor előbb szabadulsz. Csak dobjad kétfelé, dobjad, amidet kell, te jó, te jóságos asszony. Nőkaméleon, az. Mert lásd, azok vagyunk még, alkalmazkodók, ha kell. És csontig, és persze izmunk és inunk szakadtáig.

Míg te ekkora, friss bűzléssel tuti, hogy lebirtokolnád az alfa hímet egy másik világban, és kötésben is tartanád évekig. Pedig hát szép nem vagy, csillagom. De mondom, hogy én csak tanulni akartam tőled. De úgy látszik, terád máshogy hatottak a halál közeli élmények, te a lázat, az oxigénhiányt, a táplálék- és folyadékhiányt úgy élted meg, mint egy homeopátiás löketet. Lökést az életbe, ahol bármit szabad, bármit az élet védelmében.

Szép lassan kizárta magát mindenhonnan. Kiközösült valahogy, pedig ezt biztosan nem akarta. Ki, mert nem dicsekedhetett, nem büszkélkedhetett semmijével, nem, mert akkor lebukott volna. Senkinek se mondhatta, hogy nekem lányiam futnak. Csak neked mondta el, és neked is csak múlt időben, hogy ez volt. Strici volt.