Életműbőség és kutatóhiány

Demeter Zsuzsa irodalomtörténész két jelentős kötettel is hozzájárult a köztudatból némiképp kiszorult erdélyi szerzők életművének megismertetéséhez. Sigmond István- és Kinde Annamária-kötetén túl beszélgettünk még nemzedékiségről, kolozsváriságról, vagy épp a páratlanul gazdag, mégis szétszóródott hagyatékokról.

– Meghatározó volt-e bármilyen szempontból az irodalom felé fordulásodban a szülővárosod, Székelyudvarhely?

– Akkor máris helyesbítenem kell a tévedésem szülővárosodat illetően – az életrajzi adataid között Székelyudvarhelyt láttam. Ahogy azt is, hogy finn szakra is jártál. Ez a választásod nyelvészeti érdeklődésből fakadt?

– Valóban Székelyudvarhely szerepel mindenütt, kórház hiányában Udvarhelyen vagy Csíkszeredában születtek a hetvenes évek közepétől a környező települések gyerekei. A finn szakra térve – nyelvészeti érdeklődésről erős túlzás lenne esetemben beszélni, az ok sokkal prózaibb. Az első évet a kolozsvári BBTE-n még magyar–néprajz szakon kezdtem, de elég hamar rá kellett jönnöm, a néprajz szakmával együtt járó terepmunka stb. nem nekem való, alkatilag képtelen vagyok ezt a munkát jól végezni. Így harmadmagammal első év végén szakot váltottunk – akkor még nem volt egyszakos képzés –, s mérsékelt érdeklődéssel, de elvégeztem a finn szakot.

– Azok a bizonyos szerzők, akiket középiskolásként fedeztél fel, egyfajta kiindulást jelentettek a későbbi orientációdhoz?

– Valamilyen szinten biztosan meghatározzák az embert az olvasmányélményei, messzemenő következtetést a későbbi kutatási területeimre nézve azonban nem vonnék le belőlük (Határ Győzőtől azért hosszú az út Gyöngyösi Istvánig). Egy részüket azonban mai napig szívesen újraolvasom. De egyértelműen kitágult a világ, a kilencvenes évek elején Magyarországról már rengeteg könyv érkezett a könyvüzletekbe, így mindent elolvastunk, ami a kezünk ügyébe került. Szerintem jó részüket nem is értettük, de megküzdöttünk a szöveggel, s becsülettel végigolvastuk, ha tetszett, ha nem. A bentlakó (kollégista) diákok zárt rendszerének törvényszerűségei az olvasmányainkban és olvasási szokásainkban is érződtek, azt hiszem.

– Mesélj erről még, ha lehet – a kollégium, a bentlakás irodalmi toposzként is megkerülhetetlen (ne is menjünk messze Erdélytől, lásd Jókaitól a Nagyenyedi két fűzfát), de a megélt élmények általában egy életre meghatározóak. Neked milyen élményeid voltak, illetve hogyan határozták meg ezek, ahogy említetted, az olvasási szokásaid?

– Ha szépíró lennék, bizonyára kitűnő alapanyagnak bizonyulna annak a négy évnek a története, valóban meghatározóak voltak az ott töltött évek. Nekünk akkor nem jutott eszünkbe A nagyenyedi két fűzfa, pedig, azt hiszem, valamikor tanagyag is volt. Inkább Musil Törless iskolaéveiben, A város és a kutyákban és az Iskola a határonban véltük felfedezni a – ma már belátom – nem létező párhuzamot. De tizennégy évesen elkerülni otthonról, kiszabadulni a szülői felügyelet alól minden kamasz álma, még ha szigorú szabályoknak kellett (volna) is megfelelni. De a tetteinkért vállaltuk a felelősséget, alkalmazkodtunk egymás szeszélyeihez (több mint húszan voltunk egy szobában) – jó kis lecke volt, s hihetetlen szabadságélményt is nyújtott, és mai napig tartó barátságokat jelentett. Az a fajta hierarchia, ami ilyen közösségekben rendszerint kialakul – azaz a felsőbb évfolyamon lévők szabják meg a szabályokat – nyilván befolyásolta azt is, mit és hogyan olvasunk, például a világért be nem vallottuk volna, ha valamelyik általuk ajánlott könyvből egy mukkot sem értünk (ebből a megfelelési kényszerből később jó sokat kellett lefaragni). De egymástól szereztünk tudomást a kamaszkori lelkületnek tetsző könyvekről, Salinger Zabhegyezőjéről, Peter Marshall Tombol a hold című regényéről vagy a Madárkáról, Kerouac Útonjáról, nagy kincs volt, ha egyiket-másikat sikerült megszerezni, elcserélni. Jó nagyokat lehetett szenvedni tőlük, de legalább volt, akinek a vállára boruljunk.

– Azzal kezdted, „ha szépíró lennék”. Ez sosem fordult meg a fejedben, nem voltak „próbálkozásaid”, kezdettől az irodalomtudomány vonzott?

– Nem, még kósza próbálkozásaim sem voltak, bár Márton Evelin szokott biztatni, még noteszt és tollat is kaptam tőle, s a gyerekeim is javasolták, a „fejből mondott” esti meséket írjuk meg könyvbe. De ez végképp távol áll tőlem.

– Ellenben a tudomány megfogott. Eddig három fontos irodalomtörténeti köteted jelent meg, két kortárs szerzőről, Kinde Annamáriáról és Sigmond Istvánról, illetve a Gyöngyösi István életművét feldolgozó kötet. Nem úgy tűnik ez alapján, hogy szakbarbárosodtál volna, egyaránt foglalkoztat a múlt és a jelen – jól gondolom?

– Nem olyan rossz dolog a szakbarbárosodás. Még doktori tanulmányaim közben keresett meg Szilágyi István, nem vállalnám-e a Helikon kritikarovatának szerkesztését. Így Gyöngyösi mellé napi rendszerességgel társult a kortárs irodalommal való foglalatoskodás. Lényegét tekintve azonban a különböző korok szövegeinek kutatása nem különbözik olyan nagyon egymástól, a Gyöngyösi-szövegvilágot a 18. század végén feldolgozó marosvásárhelyi Kovásznai Sándor több száz oldalas kommentárjának értelmezése, sajtó alá rendezése és egy kortárs írói hagyaték feldolgozása számomra ugyanazt az örömet és kihívást jelenti. Nyilván sokat számít a motivációban egy-egy kor/téma kutatásánál az intézményi háttér megléte vagy hiánya, az Utunk-utód Helikonnál arra is rá kellett jönnöm, az erdélyi magyar irodalom elmúlt ötven évének szerzőiről, a Forrás-nemzedékek tagjairól alig születtek monografikus igényű munkák. Pedig hatalmas életművek születtek, az 1960–1980-as évek közötti időszak az erdélyi magyar irodalom leggazdagabb időszaka, amelyhez persze a már említett Kriterion Könyvkiadó is jelentősen hozzájárult. A Helikonnál egyébként megvan a teljes Utunk-archívum, nagyon tanulságos, ha megnézzük, mit tudunk egykori illusztris szerkesztőiről/munkatársairól, mit tudunk a hagyatékaikról, hova tűntek az elmúlt húsz évben az írói könyvtárak. Szóval feldolgozatlan írói életművekben nem szenvedünk hiányt, kutatókban annál inkább.

– Tényleg, hova tűntek ezek a könyvtárak, hagyatékok? Szétszóródtak?

– Nem tudom, készült-e pontos felmérés, melyik hagyaték hol van. Az a néhány, amelyikről tudok (a Sigmondé és a Kinde Annamárié mellett a Bálint Tiboré, a Lászlóffy Aladáré, a Mózes Attiláé), a családnál van. Szerencsés és ritka eset, ha a család gondozza is a hagyatékot, rendszerezi a kéziratokat, mint például Lászlóffy Aladár vagy Bálint Tibor esetében. A kutatók számára az üdvös nyilván az lenne, ha lenne egy irodalmi múzeum, ahol ezeket a hagyatékokat kutatni lehetne, egyelőre azonban kifejezetten ilyen profilú, nagy tárhellyel rendelkező intézmény Erdélyben nincs.

– Hogyan esett a választásod Sigmond István életművére, amikor nekiláttál feldolgozni? Esetleg épp az elfeledettsége motivált?

– A Varjúszerenád, ami az Irodalmi Jelen negyvenezer dolláros regénypályázatán első helyezést nyert, egy egészen különleges minőségi „kiugrás” Sigmond életében és életművében – véleményed szerint mivel magyarázható ez? Ekkorra érett be az alkotói magabiztosság, vagy egy viszonylag kedvező élethelyzet eredménye, netán a korábbi kritikák hozadéka?

– Én óvakodnék a nagyon fejlődéselvű szemlélettől, s még azt sem gondolom, hogy a Varjúszerenád lényeges minőségi újítás lenne a korábbi Sigmond-szövegekhez képest. Inkább korábbi szövegeinek szintéziseként olvasható a regény. Persze, sűrűbb, tömörebb a nyelvezete, a felfokozott pusztulástörténet talán épp a nyelvi tömörség és a túlfeszítettség miatt nélkülözi a korábbi szövegeiben gyakran kifogásolt redundáns elemeket, de a novellisztikájából nagyjából már kiolvashatók azok a biztos fogódzók, amelyekből a Varjúszerenádban is építkezik. A novellista Sigmondra még kevesebb figyelem irányult, pedig tizenkilenc könyvéből mindössze csak négy a regény. Lehet, maga Sigmond sem tudott mit kezdeni a nagyobb formával (a Varjúszerenád előtt 1987-ben jelent meg regénye, a Félrevert harangok, ha nem számítjuk ennek cenzúrázatlan változatát 1990-ből), de az is lehet, a magyar olvasóközönség túlságosan regénycentrikus.

– Igen, ez is benne lehet. Meg talán Sigmond abszurd, groteszk, „nyomasztó” világa, amely még a második Forrás-nemzedéken belül is sötét tónusnak számított. Mutatkoznak az életművében világosabb színek is?

– Lászlóffy Aladár azt írta, Sigmond prózája „ostrompróza” – folyamatosan olyan kérdésekkel, témákkal zaklatja az olvasót, amelyek kényelmetlenek számára. Néhány kritikusa (így például a már említett Széles Klára vagy Ács Margit) Sigmond prózájának visszhangtalanságát részben innen vezeti le. De nincsenek világosabb színek, a Mi a sötétben is látjuk egymást könyvének fülszövege épp arról szól, miért nem képes „napfényes novellát” írni. Ezt egyébként már Sigmondtól is megkérdezték egy interjúban, azt válaszolta, hogy „aki ebben a világban és ilyen kilátások mellett képes napfényes novellát, regényt, drámát írni, az vagy nem normális, vagy csak mélységes tiszteletet érdemel mindannyiunk részéről”. Ezt valamikor a kilencvenes évek vége felé mondja, de Sigmond hagyatékának, levelezésének ismeretében egyértelmű, a világ sokkal hamarabb elviselhetetlenné vált számára. És ne felejtsük, munkássága jelentős része olyan világban születik, amikor valóban nincs oka napfényes novellákat írni, s ahogy említetted, a második Forrás-nemzedék prózájára különösen jellemző az abszurd-groteszk látásmód.

– Monográfiádban említed, hogy rengeteg kéziratban maradt dráma, humoreszk, rádiójáték került elő a hagyatékból, és bemutatod Sigmond kevésbé ismert oldalát: a színházzal élénk kapcsolatot ápoló drámaíróét is. Mit gondolsz, hozhatnak ezek a felkutatott anyagok egy kis „Sigmond-reneszánszt”, újrafelfedezést, akár a színházban, akár az irodalomban?

– Ahhoz egyszer fel kellene dolgozni a hagyatékban maradt kéziratokat, illetve ki kellene adni őket. De erre nem sok esélyt látok, színházban semmiképp, az irodalomban meg annak is örülhetünk, ha a kiadott szövegeit sikerül fellelni – jelentős részük a Kriterionnál vagy a Dacia Könyvkiadónál jelent meg, ma már csak antikváriumokban kaphatók, a ’90 után megjelent könyvei is lekerültek már a nagyobb könyvüzletek polcairól. Online bármit meg lehet vásárolni, még a – Sigmond állítása szerint – a cenzúra által bezúzott Valaki csenget című elbeszéléskötetet is. Egy írói hagyaték feldolgozásának, egy monográfia megírásának nem is az újrafelfedezés a célja, meg amúgy sem hiszem, hogy ilyen egyszerűen lehetne „írói reneszánszokat” kialakítani.

– Másik monográfiád – bár magad nem nevezed annak – az egészen más attitűdű, egy generációval fiatalabb Kinde Annamáriát mutatja be. Hogyan, miért fogott meg ez a Magyarországon alig ismert és fájdalmasan hamar vége szakadt költői életmű? 

– Egyik sem doktori dolgozatnak készült, s bár kétségtelen, a Kinde-könyv jóval szubjektívebb, olvasónaplószerűbb, de igyekeztem a Sigmond-könyvet is úgy megírni, hogy a kevésbé szakavatott olvasó is végig tudja olvasni. De alapvetően mindkét könyvvel ugyanaz volt a célom: egy már lezárt életmű körüljárása, értelmezése, az olvasó „képbe helyezése”, s nem utolsósorban az író jelenvalóvá tétele. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy monográfiától újra tömegek fogják olvasni Kinde vagy Sigmond műveit, de elindulhat valami. Kinde Annamária esetében legalábbis elindult, remélem, nem gond, ha elárulom, egykori váradi kollégái háromrészes Kinde-kötet kiadására vállalkoztak, az első kötetet, Kinde Annamária kötetben megjelent összes verseinek kéziratát a napokban adtam le. Kinde esetében nyilván motivált az is, hogy egy tragikus hirtelenséggel lezárult életműről van szó, amelynek végképp nem volt meg a tere és ideje, hogy kanonizálódjék, s ilyenkor nagy a tétje a kritikának vagy tanulmánykötetnek, monográfiának. De az is lehet, a jó vers akkor is megtalálja az útját az olvasóhoz, ha nincs a szerzőjével egyetemben folyamatosan mediatizálva.

A Szandra May a hóhullásban című kötet bemutatóján Székelyudvarhelyen

– Az Irodalmi Jelenben is többször láttak napvilágot Kinde-versek, sőt, a publikációkat olvasók tanúi lehettek 2012 novemberében annak a bizonyos „Másik K” megjelenésének, amely Annamária alteregójává vált. Ez rendkívül tudatos művészi koncepcióra utal, és bármilyen megpróbáltatások közepette született is meg alakmása, egyfajta játékosság, költői-nyelvi játék bújik meg a gesztusban – jól érzem, hogy Annamária megőrizte ezt a vonását?

– A Másik K versei az utolsó kötetnek, a Húzódhatsz közelebbnek az utolsó ciklusa. Versbe szublimált betegségtörténetként is olvasható – nem véletlen, hogy Kinde épp ekkor szakít korábbi alteregóival (Szandra May, Rózsavér, Tom Vanguard), s egy másik nevet választ. Ez szerintem már nem alteregó, a Másik K versei már nem az addigi hangon szólalnak meg, hiányzik belőlük a korábbi kötetek játékossága, az alteregó általi eltávolítás gesztusa, a formával való játék. Soha ennyire szerepjátszásoktól mentesen, lecsupaszítva nem nézett szembe önmagával, mulandóságával, a halál tényével Kinde.

– Mennyire értékeli át a művét derékba törő halála magát az életművet? Nyilván megfejthetetlen, merre kanyarodott volna ez a líra, de beszélhetünk-e hasonlóról, mint például Radnóti esetében, akinek tragikus sorsa rejtette a legnagyobb költeményeket?

Kétségtelen, az utolsó kötet hangeme, témái Kinde eddig kevésbé ismert arcát mutatják, s másképp is olvassuk ezeket a verseket. „Kinde Annamária verseibe költözött”, írja róla Egyed Emese, s azt hiszem, ebben a versbe költözésben lehet leginkább a kötet tragikumát megragadni. És elindulni, ne merüljön feledésbe költői életműve.

– Akár Sigmond Istvánt, akár Kinde Annamária életművét tekintjük, mindketten a kritikai figyelem mellőzöttjeként, némiképp a perifériára szorulva kapaszkodtak meg az irodalomban. Mennyire lehet ezt a kiszorulást az „erdélyi irodalom” közösségének, illetve az erdélyi irodalomtudománynak felróni? Arra gondolok, amire Kinde-könyvedben is kitérsz, hogy Annamária némiképp számkivetettnek érezte magát, ezt még versben is megírta.

– Máshonnan közelítek, jó? Érdekes kérdés Kinde „számkivetettsége”. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának indulásakor belép a szervezetbe, majd amikor az nem váltja be a Kinde által remélt elveket, kilép. A Várad–Kolozsvár-„ellentét” miatt is érezhette úgy, hogy nem figyelnek rá kellőképpen. Kinde nemcsak verseiben rejtőzködik, nehezen vette rá magát az utazásra, író-olvasó találkozókra, nem törekedett folyamatos jelenlétre, noha az erdélyi folyóiratok mindig közölték a verseit. Ez az, amit íróasztal mögül meg lehet állapítani. Az igazán nagy meglepetés azonban akkor ért, amikor elkezdődtek a Kinde-könyv bemutatói (és itt muszáj megemlítenem, a Lector Kiadó igazgatója, Gálfalvi Ágnes nagyon sokat dolgozott azért, hogy a könyv híre mindenhova eljusson, bejártuk vele Székelyföldet, bemutattuk Váradon is, ha jól tudom, a könyvből alig maradt), szóval az egyes bemutatók után kiderült, mindig van egy-két olyan érdeklődő is a közönség soraiban, aki a 70–80-as években ismerte Kindét, baráti viszonyban voltak, vagy ha nem is költőként, de a Garabonciás együttes dalszerzőjeként ismerték, neve, szövegei összefonódtak az ifjúságukkal. Rengeteg történet került elő – néha kézirat is –, amely épp ennek a rejtőzködő költőnek a másik, személyesebb, közvetlenebb oldalát mutatta meg, illetve azt, hogy közel sem annyira ismeretlen az átlagolvasók körében, mint azt hinni lehetne. Mindemellett a mai kritika bajban van, függetlenül a kindei recepciótól, de ez már egy másik kérdés.

A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtárban

– Az erdélyi és magyarországi irodalom viszonyában, így az írók ismertsége tekintetében is mintha lenne egy virágzó korszak, például az általad is említett Kriterion tevékenységének köszönhetően, amikor Magyarországon is kapható volt a romániai magyar (hogy ne szűkítsük Erdélyre) szerzők színe-java. Erre emlékszem gyerekkoromból, ott voltak minden polcon ezek a kötetek. Aztán nagyjából a rendszerváltás környékén mintha támadt volna egy nagy űr, Magyarországon elvesztettük a kapcsolatot a határ túloldalán folyó irodalmi élettel, s most az utóbbi időben ez a határ mintha kezdene teljesen eltűnni…

– Örvendetes, ha így látod, én kevésbé vagyok optimista, se Kinde, se Sigmond pályája nem ezt igazolja. Persze, lehet kifogást keresni, Sigmond nem tartozott az irodalmi élvonalba, Kinde magyarországi recepciójának hiányára már nehezebb magyarázatot találni. Illetve hát van magyarázat, hogyne volna, könyvterjesztés, szerzői jelenlét, különböző irodalmi folyóiratok fogadókészsége jöhetne szóba, s még sorolhatnám. De még mindig méltatlanul kevés erdélyi szerző híre/könyve jut el Magyarországra.

– Én inkább a legfrissebb vagy fiatal középgenerációra gondoltam – hogy ne menjek messze az Irodalmi Jelen háza tájától, André Ferenc, Dimény H. Árpád, vagy említhetném Fekete Vincét, Muszka Sándort, Nagy Koppány Zsoltot (tényleg csak néhány nevet kiragadva) –, ők Magyarországon is éppolyan népszerűek. Azt gondolom, ebben óriási szerepet játszik a közösségi média, a hagyományos publikációs struktúrák fellazulása, és úgy általában az irodalom sokszínűsödése…

– Kétségtelen, a különböző közösségi médiák átírják a hagyományos irodalomterjesztésről, irodalomról alkotott fogalmainkat, még ha nekem személy szerint sok problémám is van ezekkel a közösségi médiákkal. De hát ez már az én magánügyem (kb. fél éve le is szálltam a Facebookról, annyira idegesített, azóta információszegényebben, de jóval több idővel és nyugodtabban éldegélek), ki-ki eldönti, az érvényesülésnek milyen útján választja. S bár nincs értelme neveket sorolgatni, az általad felsoroltak nagy része vagy magyarországi kiadónál jelentette meg a könyvét, vagy Budapestre költözött. Általánosságban továbbra is úgy látom, a határon túli szerzőkre, folyóiratokra, az itt kiadott könyvekre, amennyiben szerzőjük itt is él, továbbra is kevésbé figyelnek, de ez sem új keletű probléma.

– Ha már a fiatalokról beszéltünk, úgy is, mint irodalomtudós, úgy is, mint a Helikon szerkesztője, látsz-e valami nemzedéki vonást az ifjú író-költő korosztálynál, vagy a csoportidentitás korszaka voltaképp lezárult a Forrás harmadik nemzedékével?

– Valamiféle csoportidentitás az 1990–2000-es években is volt, az Erdélyi Híradó biztosított – s biztosít a mai napig is – fórumot a pályakezdő fiataloknak, a mai 30–40-es generáció nagy része e köré a műhely köré csoportosult. A mai fiatal szerzők részéről nem látom ezt a koncentrált, egy műhely köré szerveződő szándékot, olyannyira nem, hogy az elmúlt években kötettel debütáló szerzők többnyire magyarországi kiadókhoz vitték könyveiket – ennek bizonyára számos oka van, részben az, amit te mondtál, részben irodalompolitikai, részben nemzedéki.

– Hogy egy kicsit személyesebb témával zárjuk a beszélgetést, és ha már korábban Kinde Annamária kapcsán szóba jött Kolozsvár: te hogyan viszonyulsz a városhoz, az ottani élethez? A határ magyarországi oldaláról úgy tűnik, a kincses város szintén nagyon „kinyílt” az utóbbi időben, remek élménybeszámolókat hallani (itt az IJ-n például Varga Melinda tudósításai által) a kulturális-irodalmi életéről.

– Erről többször írtam már, hol is vagyok én otthon, mit jelent nekem Kolozsvár, bár sokáig nem foglalkoztatott a kérdés. Biztos öregszem. Most már több mint húsz éve élek itt, igaz, jó néhány éve pályaszélről, egy Kolozsvár melletti faluból, naponta bejárva tudom csak elviselni/megengedni magamnak (?) Kolozsvárt. Igazán kolozsvári soha nem leszek, hiszen nem ideköt a gyerekkorom, de a városhoz köthető a felnőtté válásom, a gyermekeim már kolozsváriak. És kétségtelen, kulturális és egyéb téren is sokat nyitott a város, sajátos jellegét épp sokszínűsége adja. Szoktam is mondogatni magyarországi barátaimnak, költözzenek ide, sokkal jobb itt, mint Budapesten.