A játék mégis fontosabb
Böszörményi Zoltán
Portré
Francois Bréda emlékére
Az ellentmondás hínárjában,
ím, vagyunk.
A játék mégis fontosabb.
Az örökké-önmagát-teremtés
és az örökké-önmagát-rombolás világa ez.
Ha kilépünk az imaginárius látómezőjéből,
mi fogad?
A semmiből sarjadó kikelet, reggeli sejtelem,
melyet csak akkor érzünk úgy,
akkor gondolunk át másként,
ha a tegnap morzsáiból
összeszedegethetünk néhányat,
s csipegetve esszük,
oda sem figyelve,
melyik az öröm,
melyik a gond,
melyik a szerelem,
melyik a halál.
Király Farkas
Az utolsó merlinúr
Egyik életem után vagy tán előtt,
valahol szép Méra s kies Tordatúr
között félúton, Kolos városában
megjelent előttem egy merlinúr.
A merlinúrok bizony ritkák mifelénk
(mondják, Galliában több is van belőlük).
E merlinúr rám gondterhelten nézett.
– Ezt most lekardozzuk? Vagy simán lelőjük?
– Toldit – kérte számon – miért is szeretjük?
– Miért? – mondtam –, mert kibaszottul árva.
– Ó, hát tudjuk mi – vigyorgott kajánul,
s ez lett egy hosszú barátság nyitánya.
És lettünk mink mind Árgyélus királyfik,
hajnalok hídjain vodkával meg rockkal
vonulva, csőre töltött verseink cipelve,
hátunkon téntás ex-caliburokkal.
És megfordultunk néha odafent,
hol bablevest mértek a kifőzdékben,
és táncot jártunk gyakran odalent,
hol öröm várt a pokolbéli nőkben.
*
S az idegenné vált időknek végén
– egyik életem előtt vagy azután –
ismét megjelent e Brédix merlinúr
– vércse voltam épp vagy orángután –
És szólt: – A bizonyos össz-isteni égisz
jeleiből ki lett rakva a Nagy Út.
S hogy vigyázzam ezt az elkurvult kardot,
a rohadt, dekalibrált Excaliburt.
És leszúrta szépen Golia közepébe,
ahogy csak ő tudta, oly merlinesen.
Kirántani könnyű, annyi kell, hogy:
…………………………………………………..
Üdvözletem
Varga Melinda
Evilági színház
Francois Brédának
„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül,
és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban,
hanem a láthatatlanban”.
Kolozsvár utcáin szűkölő fény,
vágott szeműek és falarcúak a nappalok,
az éjszakák egészen hűvösek,
messze még a tavasz,
telihold van, a költők nem alszanak,
hajnal az éjjel egybeér.
Poharak mellett berzenkedik a tudat.
Ebben a földi színházában már tudom,
melyik a maszk, és mikor kell arcom elé,
de önmagam templomában meztelennek,
csupasz vállú, horgas hátú, elesettnek
kell lennem, és ez néha nem könnyű.
A sör habjáról a képzelt űrmanók
tovaszállnak a nagy semmi felé,
súlyos álmokat dörzsöl ki szeméből a nemlét,
Ebben az álomban Horatius és Tacitus a társad,
fegyverhordozóid a kilenc múzsa,
az isteni Ciceróval nevettek valamin,
Hamvas is ott figyel a közelben.
A tegnap az a ma, a ma a tegnap,
az idő nincstelen koldus,
kinek néha pénzérmét adsz a kezébe,
éhen ne halljon.
A maszkokat lassan megtanulom levetni,
s bár űrhajósnak még gyenge vagyok,
a tériszonyt sikerült már legyőznöm,
és nem szaladok magam elől fékeveszetten.
A rész egésze, az egész része,
gond a gondolatban.
Próbálkozás a lét, főpróba suta színészekkel, az
égiek színházába be nem kerülhet,
próbálkozás, csalóka bóvli minden,
tünékeny, mint ez az illuzórikus hajnal.
Mi csak az evilági kocsmákat ismerjük,
ha rád emlékezünk, benézünk egy-kettőbe,
iszunk az egészségedre, és átkereszteljük
a Brettert Bréda köré,
de nem tudjuk,
milyen szeszektől ittas a Mindenható.