Elválasztva

Talán a kelet-európai népek irodalmát jól ismerők számára is ritkaság egy lett szerző magyarországi debütálása – és nem is akármilyen: Nora Ikstena regénye egy anya és leánya történetén keresztül mutatja be az egykor szovjet elnyomásban vegetáló Lettország küzdelmeit. Nehéz megrendültség nélkül letenni a könyvet.

Ha Nora Ikstena regénye értékmérője a lett irodalomnak, semmit sem sajnálok jobban, mint hogy eddig nem ismertem és olvastam legalább egy-két szerzőjét. Kis szerencsével talán olyan íróhírnöke lehet majd Ikstena Magyarországon a lett kultúrának és történelemnek, amilyen Sofi Oksanen volt indulásakor az észt és a finn (közel)múltnak. Az összehasonlítás feltétlenül indokolt: nemcsak Ikstena szembetűnő tehetsége okán, de ahogy Oksanen, ő is már-már mitológiai sorsukat cipelő asszonyok történetén keresztül mutatja be a múlt küzdelmeit. Regényével nehezen feledhető bemutatkozást tett le az asztalra – az Anyatej a huszadik század szovjet–lett történelemébe ágyazott anya-lánya történet a címben szereplő költői szimbólumra építve. A műben édesanya és lánya párhuzamosan beszélik el életüket születésük pillanatától – ezeket a narratív egységeket eleinte nem is könnyű megkülönböztetni, ám mindez nem véletlen. A regény ennek a szép egybeforrásnak – vagy maradva a tej szimbólumánál, egybefolyásnak – a lenyomata is: a soha szét nem választható szakrális egység története.

A háború dúlta Lettországban 1944-ben születő édesanya, aki tehetséges orvostanhallgatóként folytatja tanulmányait újra szovjet területté vált hazájában, korán teherbe esik, ám megrémül a következménytől. A labilis idegrendszerű, depresszióra hajlamos, sötét lidércekkel hadakozó fiatal nő semmitől sem fél jobban, mint hogy ezeket a démonokat átadja kisbabájának, s ezért úgy dönt, inkább nem szoptatja. A ’69-ben világra jött kislány tiszta emlékeket őriz az anyatej helyett kapott kamillatea ízéről, amellyel a rémült nagymama táplálta napokig. A tejtől való undor végigkíséri aztán kisdiákéveit, pedig az iskolatej elutasítása, jöjjön bármennyire zsigerből, önmagában gyanússá tesz egy gyereket a hatalom karjaként működő iskolavezetés szemében.

A kényszerű elválasztottság drámáját kettejük számára a történelem pecsételi meg. A kiemelkedően tehetséges ifjú orvos és anya lehetőséget kap, hogy a leningrádi orvosi egyetemen képezze tovább magát nőgyógyászati ismeretekből, ám egy őszinte felindulásból elkövetett tette miatt száműzik egy isten háta mögötti faluba, ahol özönvíz előtti eszközökkel felszerelt kis rendelőben praktizálhat nőgyógyászként. Kislányára az ingázás vár: iskolaidőben a nagyszülőknél lakik, szünetekben az anyját látogatja. Míg a kislány cseperedik, és az iskola képtelen elvárásai közepette is kinyílik a szeme a világra, édesanyja ennek a világnak a peremére kivetve lassan elsorvad, felőröli önmagát.

Ebből a kilátástalan alaphelyzetből Nora Ikstena igazi költészetet varázsol. Hiszen semmi sem csak fekete vagy fehér. Hiába nem teljesedhetett ki hőse az orvosi pályán, a végtelenül egyszerű falusi fiatalasszonyok szemében istenné magasztosul – az orvosnő a minimális felszereltség mellett is alkalmaz egy eljárást, amelynek következtében a meddő nők teherbe eshetnek. A vidékre zavart orvosnő és a betegek története Bulgakov kiváló elbeszéléseit idézi meg ifjúkorának falusi orvosként töltött éveiről (magyarul Kakasmintás törölköző címmel jelent meg). A körülmények félszáz év alatt sem változtak, sőt. Miközben Leningrádban új felfedezések születnek, itt, a faluban marad a titkos ima és a hit. Ám miközben az orvosnő életet ad, és anyákat ment, a maga életét újra és újra eldobná magától. Lánya, akit egykor önmaga poklától akart megkímélni, az önpusztító hajlamú anya életének vigyázójává lesz: „Úgy éreztem, születésem óta azon igyekszem, hogy anyámat bekapcsoljam az életbe. Mint magatehetetlen csecsemő, mint a világot alig értő kisgyerek, mint félénk kamasz, mint fiatal lány. Ő meg csak (…) kioltotta az élet fényét. És így küzdöttünk: én bekapcsoltam, ő kikapcsolta.”

Birkózásuk háttereként feltárul előttünk a szovjet tagköztársasággá süllyedt Lettország identitásvesztése, ahol az önálló ország képe csupán mítoszként él tovább az azt siratók titokban elmotyogott emlékezéseiben. A főhős kislány párhuzamosan ismeri meg anyja és annak szülei révén (ahol az apa csak nevelőapa, mert a vér szerinti a rendszer áldozata lett) e letűnt világot, miközben már gyerekfejjel kénytelen megbirkózni az iskolai kihallgatásokkal, a zsaroló fenyegetésekkel, a becstelen ultimátumokkal. Különösen szép metaforája a regénynek, hogy amit a gyermek nem szívhatott magába az anyatejjel, azt génjeiben hordozza az édesanyja soha meg nem békélő, kompromisszumot nem ismerő, dacos, konok lázadása által. S nem utolsósorban tanulságos összehasonlításra ad lehetőséget a korrajz, milyen különbségek mutatkoztak a Szovjetunió bekebelezte államok létlehetőségei és a papírforma szerinti önállóságukat megőrző szocialista országok között. Megdöbbentő epizódja a regénynek a kislány iskolájából eltávolított tanárember története, aki szakkörével a friss lélegzetet hozza el a gyerekek számára, az egyetemes kultúra és a szabad gondolkodás szépségére tanítva őket, ám minden óvatossága ellenére végül a növendékeinek kell őt elárulniuk. Költői erő lakozik az édesanya apjának a történetében is, aki erdészként a rábízott növendék fenyőfákat védelmezte az értelmetlen pusztításba kezdő szovjet katonákkal szemben – végül az erdészt is a kivagdosott fák közé hajítják a teherautóra.

A szerző nemcsak a rideg valóság mozzanataiból csihol szívmelengető jeleneteket, legalább ilyen fontos rétege a műnek a szakrális és pravoszláv motivika. Isten mint egy árny kíséri végig a történetben az anya életét, kezdve az egyetemen nekiszegezett sorsfordító kérdéstől, hisz-e Istenben, a tréfásan Isten fülének elnevezett kávézóig, ahol nyugalomra lel, egészen az orvosnőt az Istenanya ikonja elé citáló és imádságra tanító egyszerű asszonyig, akinél rákot diagnosztizált. Az anya szimbóluma eggyé lesz az Istenanya alakjával, amely hol Életadóként, hol Jessze fájának hajtásaként, hol egy sorsának keresztjét hordozó, teremtő „csodákra” képes orvosnőként jelenik meg. Minden anyában Isten lakik, ahogy Istenben egy anya lakik, olvassuk ki a történetből, és a teremtés apró, öntudatlan gesztusaként az orvosnő kislánya az iskolai agyagozás alkalmával magzatot formál az anyagból. Jessze, a megváltás szimbóluma is több néven bukkan fel a regényben, de a leghangsúlyosabb karakter, aki minden jegyében magán hordozza – így nevében is – a jesszeséget, a végül az állását is elvesztő orvosnő mellett segítőként ottmaradó, elárvult, se nem nő, se nem férfi páciense. Jessze a szüntelen reménykedést, a világosság (azaz a felszabadulás) eljövetelében való töretlen hitet, az élet értelmét és önmagában vett értékét képviseli a sötét kilátástalanságba zárkózó orvosnő mellett.

A történet végén a nyolcvanas évek átfordulnak 1990-be, de az anyát a pusztulás szakadékától távol tartó Jessze és a nagylány közös küzdelmének kudarca végig sejthető. Pedig éppen beköszönt a szabadság, éppen leomlik a vasfüggöny, és éppen kitör az eufória: „…a tehetetlenségtől sírva meséltük neki, hogy ki kell jönnie, hogy a kezünket nyújtsuk három országon át, amelyek szabadok akarnak lenni.” Ám az anya sorsa a már említett mitologikumot teljesíti be, elméje árnyai megfojtják. Nehéz megrendültség nélkül letenni Nora Ikstena regényét, amely még nekünk, az egykori Szovjetunióval határos területek lakóinak is merőben ismeretlen világot tár fel: Lettország keveset emlegetett küzdelmét. Ami pedig a nehéz teherként kapott anyaságot, az önpusztítást választó lázadást és a továbbsarjadzó élet erejét illeti, Nora Ikstena az ókoritól a kortárs irodalomig számos erős asszociációnak nyit teret – művének ott a helye a világirodalomban. Magyarul Laczházi Aranka gyönyörű fordításában olvashatjuk, és igen „kis” nyelvről lévén szó, a fordítás minden szempontból megérdemli, hogy felhívjuk a figyelmet kiemelkedően magas színvonalára.

Nora Ikstena: Anyatej. Vince Kiadó, Living Bridges világirodalmi sorozat, 2018.