„…lélek fekszik a boncasztalon”
A klasszikus monográfiák általában unalmasak, szálkásak, szakbarbároknak írt tonnás munkák.
Demeter Zsuzsa, anélkül, hogy a szakszerűségből jottányit is engedne, könnyűléptű, jó szöveget alkot. Azt a műfaji formát választja, amelyik mellőzi az életrajzot – alig tudunk meg Kinde Annamária magánéletéről valamit, a szerző csupán annyit közöl, hogy a költői kivirágzás négy színtéren, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Aradon és Nagyváradon következett be. Kinde Nagyváradot vallotta mindenkor otthonos világának, csak itt volt igazi gyökérzete, itt oldódott a magánya, itt talált olyan társakra, akikkel ébreszteni tudta Ady szellemét a Sebes-Körös partján.
A monográfiaíró a Versre figyel. Sok változatban kimondja, hogy a vers mindenható ereje teremti meg a valóságos és a virtuális világban a térerőt, a vers a fényingadozás mérőműszere, a vers az amplitúdó.
A vers uralkodik mindeneken, ezt azzal a formai-szerkezeti elemmel, eljárással is jelzi Demeter Zsuzsa, hogy fejezetcímként a kötetek címeit emeli ki, s mindenikhez egy-egy súlyos verssort csatol. (Hasonlóan jár el a Sigmond Istvánról írott monográfiájában is.) A szerző nem mondja el az alany helyett az Igét, engedi beszélni a Költőt.
Demeter Zsuzsa József Attila-i allúziónak nevezi a „tenyeredben tartod szívemet” verssort, és ő, a monográfiaíró sem tesz mást, tenyerébe helyezi a verseket, verssorokat, trópusokat, s felmutatja azokat.
A költői víziók gyökerei Kindénél visszanyúlnak a reformkorig, Vörösmarty ragyog föl egy-egy képben, aztán a nyugatosok, Babits, Kosztolányi, Radnóti, József Attila, a kortársak közül Kányádi, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Király László.
Demeter Zsuzsa szerint a Kinde-életmű képrendszerének összetartó kohéziója a vízió, metaforáit, allegóriáit, paradoxonjait, allúzióit, hasonlatait, szimbólumait az fogja össze, az világítja meg. Vissza-visszatérő látomása a kert, az utazás ismeretlen térben, a vasútállomás, a sivatag, a hóhullás, a hóvihar, a vadakkal (hiúz, tigris, farkas, sündisznó) belakott imaginárius táj, a tükörben megjelenő démon, amelyek nemcsak díszítőelemek, hanem védvonalat is képeznek – az én, az ego rejtőzködését, ellenállását, tiltakozását segítik a külső világ imperatívuszai ellen.
E rejtőzködése miatt sem tudják Kinde Annamáriát az irodalomtörténészek skatulyába szorítani, és Demeter sem próbálja meg. Bármennyire azonosul is ezzel a költészettel (már a kismonográfia megírása előtt behatóan foglalkozott a témával!), nem lett apologétája, túlzott magasztalója, nem létező erények kitalálója. Rajongó és hűvös távolságtartó egyaránt tud lenni.
A monográfus szerint a képek nem (legalábbis nem csak) díszítőelemek, s főleg nem a természet darabjai, ellenkezőleg: a lélek megnyilvánulásai. Csak egy példa a stílust nagy hozzáértéssel elemző futamokból:
„… a természetből vett képek hovatovább egy belső világ díszítőelemei lesznek, megjelenik a kindei költészet egyik sarkkövét alkotó kép: a hiúz. Ebben a belső tájban a hangulatok »egymást tapossák«, »feltornyosulnak / vihar születik« (Esőhálóban), egy belső világ genezisét követhetjük nyomon, az önmagára észlelést, az önmaga belső tájaiban eligazodás útvesztőit, önmaga biztatását olvashatjuk, ahol »gyöngéd tévedések között már egészen / jól eligazodom«.”
Demeter egyik szép metaforáját, mely munkamódszeréről árulkodik, kölcsönöztük e recenzió címének: „lélek fekszik a boncasztalon”.
Ott látjuk Demeter Zsuzsát a boncasztal mellett, magyarázza, elemzi, értékeli a Kinde-életművet, s közben áttekinti azt a korszakot, amelyben Kinde élt, a kortársak, a költőtársak megnyilatkozásait, újságírók, interjúkészítők, antológiaszerkesztők töprengéseit. Vagy lábjegyzetben, vagy szövegbe szerkesztve mindenki megszólal, aki érdemleges gondolatot leírt erről a „rejtélyes” életműről, így „szerzőtársa” lesz: László Noémi, Balázs Imre József, Elek Tibor, Varga Melinda, Egyed Emese, Markó Béla, Mózes Attila, Boka László, Mohás Lívia, Demény Péter, Egyed Péter.
Demeter Zsuzsa mindenekelőtt az életművet vizsgálja, elemzi, a versek fölött töpreng, és ezek titkait fejt meg.
A vizsgált életmű pulzusán tartja az ujját, s pontosan kitapintja a legfőbb motívumokat, melyek: a kettős vagy hármas én, a magány, a szorongás, a remény, a reménytelenség, a káosz, az átváltozások, a hiányérzet, a félelem, a szkepszis, a halál.
Azzal a világirodalmi toposszal foglalkozik behatóan, amelyik Ovidius óta fontos eszköze az európai irodalomnak – s ez az átváltozás. Ezt a metamorfózist – írja Demeter Zsuzsa – Kinde Annamária alakmások teremtésével valósítja meg. Nem ismeretlen eljárás, gondoljunk csak Weöres Sándor Psychéjére, Krúdy Szinbádjára, Kosztolányi Esti Kornéljára, Karinthy Frigyes „fiatalemberére”, Csiki László Lisbethjére.
Kinde három híres alteregója: Szandra May, Tom Vanguard és Rózsavér.
Nem könnyű felfedni (ki)létüket, Demeter Zsuzsa is egy interjúban elhangzott Kinde-vallomáshoz folyamodik:
„Nem szerepjátékról van szó, ez inkább távolítással való közelítés. Egymást és önmagukat keresik ezek a figurák, harcolnak vagy megadják magukat a sorskönyvükbe vésett instrukcióknak.”
Az életmű elemzőjeként maga Demeter ezt fűzi hozzá:
„…az írók által sokszor használt alteregók valójában a személyiség hullámzó, ellentétekkel és polaritásokkal teli személyiségrészei, amelyek irodalomba/művészetbe szublimálva épp a belső fejlődés útmutatóivá válnak.”
Mohás Lívia tanulmányának nyomvonalán jutott el ehhez a következtetéshez, és elfogadja azt a tézisét, melynek értelmében: „Az írók … saját leszakadó személyiségrészeiket írják.”
Demeter Zsuzsa tudja, hogy az író, a költő része, alkatrésze a világnak, még a legelvontabb önarckép is kő, tégla a világ falában. Kinde Annamária költészete is a teremtés sziszifuszi munkáját végzi – „Szereti a világ, ha újraköltik”, halljuk Szilágyi Domokos hangját.
Sokarcú, többszólamú, polifon ez a költészet, melynek egyik summázatát Demeter Zsuzsa a hiány szerepében látja:
„Ez a hiány viszi el Kinde Annamária verseit egy meghatározhatatlan téridőbe – a bizonytalanság, a semmit sem tudás, töredezettség, a torzóban maradás stiláris magatartásformái lesznek a legfőbb jellemzői…”
Jó összegzés útravalónak, tanulságnak és továbbgondolásnak.
Hiszen a kismonográfia segít továbbgondolni egy fájdalmas, félbe maradt (de mégis befejezett!), életművet, segít újraértelmezni a világot, és segít a „minden titkok” (Ady) rejtélyeinek felfejtésében.
Mert – s ez már Kinde Annamária szava – „Senki sem szökhet meg a saját történetéből”.
Az olvasó sem!
Demeter Zsuzsa: Szandra May a hóhullásban. Kinde Annamária költészete. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017
