Örökkévalóságot keres szívem
Böszörményi Zoltán (sz. 1951)
költészete örök talányként kísért. Első kötetétől (Örvényszárnyon, Litera, 1979) az Aranyvillamos legutóbbi szakaszáig (2005) ugyanaz a kérdés: miért ír? mi adott neki erőt, hogy ne hagyja abba? milyen élmények hangolják életre verseit? Kritikát ígértem neki, de szégyenszemre többször is beletörött a bicskám. A torontói metrón utazva ágaskodott föl bennem a ráérzés: a verset élni, megélni nem elég ugyan, de kell, de kell! (Cseke Gábor)
Böszörményi Zoltán
Hajnal a torontói metrón
Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? –
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára.
Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem
éjszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,
a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.
Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta
a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!
Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.
Cseke Gábor
Éjfél előtt a torontói metrón
mellettem nyitva a reggeli ingyenújság agyonolvasva halálosan
fáradt benne a város tegnapi élete kiterítve elfeledve
nem kell már senkinek az éjjeli huzat életre cibálná
meglibben lanyha szárnyán s aláereszkedik a padlón elterül
tudom a célt hová a robogás visz s vakon nézek magamba
az ablakok rálátnak múltamra jelenemre tilos ki-behajolni
kifosztott göcsörtös szilvafa borzongva áll mért nem üzen értem
vélt kalandjaim színhelye volt éjjeli menedékem árbockosaram búhelyem
az ablak itt-ott foltos de minden látszik s máris tovafut
ez itt egy állomás újabb kiszállók a szerelvény maholnap kiürül
talán már én sem vagyok rajta csak még nem szálltam le
