A terror és brutalitás regénye

Petőcz András: Idegenek (Harminc perccel a háború előtt)

A regénytrilógia elő kötete, az Idegenek 2007 és 2012 között három kiadást is megért. Ez a tény önmagában nagy siker a huszonegyedik század elején a magyar könyvkiadásban és legújabb prózairodalmunkban. Mindenképpen kivételes helyzet, és sok mindent sejtet; többek között azt, hogy a háború-tematika mélyen bent él korunk köztudatában, a terrorizmusról és folyamatos erőszakról tanúskodó világban. Akkor, amikor az „idegenek” korábban nem észlelt veszélyt jelentenek, amikor a béke oly gyönge lábakon áll szerte a világon. Tegyük hozzá, Petőcz András idejekorán észlelte a veszélyt, és ebben akár franciaországi tartózkodása, akár a hírekből hallott események is megerősíthették. Élményeit követően a legnemesebb széppróza eszközeivel előbb az első, majd további két kötetben tárta a világ elé, mit is gondol e jelenségekről.

         A Márai-díjas mű harmadik kiadásának „fülén” számos magyar és külföldi kortárs szerző ajánlása olvasható. Néhány példa. Eszéki Erzsébet: „Döbbenetes erejű próza Petőcz András új regénye, amely hamar kíváncsivá teszi, majd fogva tartja az olvasót, talán mert éppen sajátos alulnézetből, egy kiszolgáltatott gyerek szemszögéből érzékelteti az idegenséget, az intoleranciát, a brutalitást, a terrort. Van min töprengenünk a regény olvasása után – itt, valahol Európa közepén.” Gudrun Brzoska (Németország): „A történet mindenhol játszódhatna, ahova más kultúrkörből származó idegenek, »barbárok« mint menekültek érkeznek, ahol hazátlanokat és politikai üldözöttöket hoz össze a sors.” Kálmán C. György: „Igényes, finoman megírt, szép regény a Petőcz Andrásé. Úgy tornyozza egymásra az elmúlt évtizedek zsarnokság-, terrorizmus-, megszállás-, megalázás-történetét, az európaiakat és a világ ezer más részén megtörténteket, hogy sem kulcsregénnyé, sem könnyes allegóriává nem válik.” Kertész Imre: „Ezt a könyvet – az Idegeneket – nem lehet letenni…”

        Egyik vélemény sem túlzó, ellenkezőleg: igencsak reális. S főként Kálmán C. György szavait megerősítendő, hangsúlyozzuk a történet időtlenségét és „térnélküliségét”, olyan értelemben, hogy nem tudhatjuk pontosan, hol és mikor játszódik a cselekmény. Akkor sem, ha vannak persze sejtéseink, ám mindezek még inkább erősítik az általánosítás lehetőségét. Azt egyébként az író szóbeli közléséből tudom, hogy döbbenetes hatással volt rá a 2004-es beszláni túszdráma és vérengzés. Akkor és ott, Észak-Oszétiában a terroristák több mint ezeregyszáz embert, főként gyermekeket ejtettek túszul egy iskolában, és végül több mint háromszázan haltak meg a bestiális cselekedetek következményeképpen. Ehhez hasonló jeleneteket az Idegenekben is találunk, de erről majd később. Természetesen az ilyen valóságos elemek komoly szerepet játszatnak a regényben, ám a konkrét párhuzamtól jó óvakodnunk.

    Krausz Vera írja: „A regényben néhány utalás alapján következtethetünk arra, hogy talán saját korunk globalizálódó, multikulturális világa és problémái állnak az írás középpontjában, mint például a nemzetiségek, kisebbségek közötti konfliktusok és a terrorizmus…” (Krausz Vera: Petőcz András: Idegenek. Harminc perccel a háború előtt) Azt gondolom, hogy a kisebbségi probléma itt nem oly elsődleges, sokkal inkább a terrorizmus áll a középpontban.

        A történet elején, a temetői jelenetben rövid, pattogó mondatokkal találkozunk. Már az első színhely is igen jól visszaadja a borongós világ hangulatát. Néhány jellegzetes mondat: „A krizantémról tudom, hogy sárga. Ezért gondolom, hogy ez itt éppen krizantém. Végül is mindegy. Fehér virág, sárga virág, lila virág. Egyik olyan, mint a másik. Az egyik kicsi, a másik nagy. Ennyi a különbség…” Máris megkapjuk a mű alapízeit, Anna, a kislány szavainak segítségével, a végig egyes szám első személyben elbeszélt történet elején. Azután a lány az anyjával menekülni készül a háború elől. Ezeken az oldalakon a rideg valóságot ábrázolva puritán, már-már érzéketlen a hangvétel. Már az utazás közben, a vonaton felsejlenek a lány majdani megalázásának előjelei. Óhatatlanul is fölrémlik a Kurázsi mamából ismert motívum, például azért, mert Brecht drámájában is hangsúlyosak a hasonló jelenetek. Ahogy Sinka Annamária írja: „…De nemcsak az anya alakja idézi fel Kurázsi mamát; a kislányból feltörő szorongás, ijedtség, a harmónia, a szépség iránti állandó vágy, a mindig felbukkanó fájdalom is jelen van Petőcz regényében. A gyerek elbeszéléséből egy olyan világ rakható össze, ahol a hazugság a túlélés logikus és szükségszerű eleme, ahol a papírok, igazolások megszerzéséért az anya minden női önbecsülését odaadja, s ahol a háború valós kellékei a hétköznapi életbe nyomulnak…” (Sinka Annamária: Három könyvről. Eső, 2007/3.)

       Igen fontos, hogy már ekkor előkerül a „hazugság-motívum”. Annát arra biztatja az anyja, hogy a túlélés érdekében hazudni kell. Egyébként kettejük viszonya is meglehetősen rideg. Ez az anya „nem is tudja, mennyire egyedül van a lánya. Akinek sok mindent nem lehet megbocsátani. … aki hazudni tanította. Pontosan hazudni. Hiszen hazudni csak így lehet…” (Fodor Tünde: „Hazudni anyám tanított.” Petőcz András: Idegenek. Harminc perccel a háború előtt… www.petoczandras.eu/irasok.html). Sötét világ ez, amelyben az erőszak és a terror mellett a hazugság az egyik legfontosabb „negatív érték”, az anya szerint a túlélés záloga, egyben az igazság kifosztása. Az ekkor még nyolcesztendős Anna így látja: „Mindenki hazudik. A felnőttek is. Szavakkal, mozdulatokkal, viselkedéssel. Ki ahogy tud. Mert mindig mindenki túl akar élni. Túlélni valamit. Csak tudnám, minek…”

      Tovább fokozza a kislány sanyarú sorsát az apahiány, ami végigkíséri egész életét. Később tesz is majd lépéseket azért, hogy ráleljen apjára. Az is látszik, hogy a külvilág szörnyűségei és Anna sorsa között igencsak szoros az összefüggés. Ami a makrokörnyezetet jellemzi, az bizonyos értelemben a mikrokörnyezetnek is sajátossága, összhangban azzal, ami a történelmi regények egyik fő erénye: az egyén szemszögéből mutatja meg azt, amit pl. a történelemtudomány objektíven ír le. Az pedig valóban sajátos, hogy a történet kezdetén a főhős mindössze nyolcesztendős, és majd a trilógia végén már öregasszony lesz. Túl oly sok borzalmon és megalázáson.

       S ehhez hozzátartozik az örökös vándorlás megannyi viszontagsága, és ahova mennek, ott mindig a katonák az urak, ők határoznak meg mindent. Alig találni rokonszenves alakot. Tán a plébánost bizonyos értelemben annak tarthatjuk, hiszen befogadja őket, és az anyának munkát ad. Anna számára a legfontosabb kapcsolat a barátnőjéhez, Amélie-hez fűződő viszony, egészen Amélie tragikus haláláig. Ezekhez a tragikus mozzanatokhoz alaposan hozzájárulnak a „barbárok”, akiknek eljövetelétől mindkét lány retteg. Itt is láthatjuk Petőcz tudatos cselekményszövését, ami – Kertész Imre szavaival – valóban „letehetetlen” olvasmánnyá varázsolja a regényt. S amíg a gyerekek a barbároktól tartanak, az író tudatosan használja az idegenek szót. Nem véletlen, hogy van egy Idegenként Európában című, 1997-ben megjelent, valamint egy 2013-as Idegennek lenni című prózakötete is. Ez utóbbiról majd később részletesen szólok. Ez a fogalom és a mögötte meghúzódó valóság tehát folyamatosan foglalkoztatja Petőcz Andrást, s innen – legalábbis nyelvileg – már csak egy lépés az elidegenedés.

      „Petőcz szerint mindannyiunknak szembe kell néznie azzal, hogy valamiképp idegenek vagyunk egymás, de sokszor még saját magunk számára is. Egyedül vagyunk a világban, és ezt meg kell tanulnunk megélni, ami nem is annyira ijesztő, hanem inkább fontos és izgalmas feladat…” (Csepcsányi Éva: Női alteregók, kelet-európai idegenek. Irodalmi Jelen, 2013. október 29.) Közben Anna egy jobb világról álmodik. Ezt jelzi, hogy folyamatosan Beethoven remekét, a Für Elisét hallgatja: az ablakon kiszűrődő zongoraszó hatalmas élmény a számára. (Az meg szinte természetes, hogy később a zongorista is áldozattá válik. S ha már mindez előkerült: asszociálhatunk akár Roman Polański híres filmjére, A zongoristára, illetve a tragikus hősnek, a zsidó Szpilmannak a sorsára is a második világháború okán.)

        Ám ezek az álmok aligha valósulhatnak meg a barbárok és a terror „fémjelezte” világban. Annában kialakul a végletes bizalmatlanság az emberekkel szemben, egyébként teljesen jogosan. Nem bízhat a katonákban, de a féllábú tanítóban sem. „– Ugye, Annának hívnak? A plébánián laksz az édesanyáddal? – Nézem a tanítót. Szemüveges, vékony arcú, harminc év körüli férfi. A mankójával ügyesen közlekedik. Egy lába van. – Válaszolj, ha kérdezlek. Ugye, érted a kérdést? Lehajtom a fejem az iskolapadra. Várok. A tanító közelebb jön, megtámaszkodik a mankóján, hogy mindkét keze szabad legyen. Meg akarja simogatni a hajam. Ebben a pillanatban ugrom fel. Menekülés közben rúgom ki a mankóját, erre elveszti az egyensúlyát, elvágódik. Az ajtóból nézek vissza a földön fekvő tanítóra. Kilépek az iskola ajtaján. Éles, délelőtti fény. Élvezem, ahogy a nap az arcomba süt…”

        Összetett, különös, tanulságos jelenet. Békeidőben ártatlannak is mondhatnánk a tanító közeledését. A vészes időben azonban minden fölerősödik, más értelmet nyer. Anna gyanakvása érthető, és a drasztikus fejlemény is ennek a szörnyű világnak a sajátja. A bizalmatlanság, a félelem kora ez. S később majd kiderül, hogy ezek a félelmek egyáltalán nem alaptalanok. Más kérdés, hogy a féllábú tanító jelképezte világ is szánalmat keltő. A negatívumok fölmutatásával, ha ki nem mondottan is, de a humánum és a békesség, az emberség és a tisztesség értékeit védi, éppen a szörnyűségek helyenként naturalisztikus ábrázolásával. Egyfajta huszonegyedik századi „intés az őrzőkhöz”-mentalitás ez, abban a hitben, hogy kell még lenniük őrzőknek. Akkor is, ha a mű világa inkább a reménytelenséget láttatja. Ám mint tudjuk: a bajok és kínok kimondása egyben segítheti az oldódást is. Ennél többet egy író aligha tehet.

       A regény fölmutatja továbbá a „patkánylét” szomorúságát: a két lány a kalandok közepette gyakran találkozik ezekkel a rémséges állatokkal, ezáltal is érzékeljük az emberi lét kilátástalanságát a terror és a háború idején. A nyers ábrázolásmód a továbbiakban csak fokozódik. Petőcz nem riad vissza az ilyesfajta hangnemtől, és így lesz még hitelesebb a mondandója. Ide sorolhatjuk a kopasz katona perverzitását, gátlástalanságát. Ő segít Anna anyjának, de ennek a segítségnek bizony ára van. Ilyen viszonyok között „szocializálódik” a lány, és idejekorán szembesülnie kell a torz, morálisan mélységesen lezüllött valósággal. Anyja számára természetesebb, hogy szolgáltatásokat kell nyújtania, és ez összecseng azzal, amit a hazugságról tanított lányának.

    „Petőcz András új könyve ráirányíthatja a figyelmet a közelmúlt és napjaink borzalmaira, tragédiáira. Felfigyelhetünk arra, hogy gyerekként milyen lehet átélni a felnőttek kiismerhetetlen és egyben hazug világát. Rádöbbenhetünk, hogy az internet és a biometrikus azonosítók korában bárhol megtalálhatók vagyunk, és az identitás mennyire törékeny dolognak számít a beazonosításnak köszönhetően…” (Dobás Kata: Időben, távolságban. Napút, 2007/3.) Ugyancsak Dobás Kata írja a már említett „patkánylétről” szólván, hogy a Petőcz-regény kapcsán asszociálhatunk Albert Camus Pestisére is. Vagy – teszem hozzá – Alfred Jarry Übü királyára… És bizony a regény első kiadása és a fenti recenzió óta újabb évtized telt el, az akkor jelzett jelenségek pedig igencsak fölerősödtek. Ha ez sajnálatos is, az tény, hogy írónk előrelátása megkérdőjelezhetetlen.

       A mű világára jellemző egy sajátos hullámzás is: a Petőcz prózáiban és verseiben is megfigyelhető ismétlések sora, a repetitív jelleg adta lehetőség. Ilyen például a már említett zongorista vissza-visszatérése a kedvelt zenével. Az íróra jellemző mondatkezdések is ilyenek, például „ANYÁM AZT MONDJA, hogy a zongorista egy közülünk, pont olyan, mint mi vagyunk, csak sokkal szerencsésebb. Azt is mondja az anyám, hogy az a szerencsés, aki azt teheti mindig, amit csak akar, és abból élhet meg, ami a szenvedélye. Azt is mondja az anyám, hogy például a művészek is ilyenek. És hogy a zongorista, az is ilyen. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy jó volt hallgatni, ahogy zongorázott…” Az ilyesfajta nyelvi-stilisztikai eljárások másutt is jellemzik Petőczöt, gyakran igen mulatságosan, többek között majd később az Ancika című kisregényben. Elbeszélésmódjának egy másik jellemzőjére a már idézett Dobás Kata figyelt föl: „… a jelen idejű elbeszélést folyamatosan megszakítja egy-egy múlt idejű betét, amelyben a jelen történéseire reflektál a lány…” (Dobás Kata i. m. uo.) Persze tudjuk, hogy mindez az úgynevezett modern próza jellemzői közé tartozik.

      Aztán megjelennek az IDEGENEK. Hosszú, fekete ruhában. Sajnos századunk első évtizedeiben valóban megjelentek, a terror fő követeiként. Bármennyire is időtlen és dimenzionált tér nélküli ez a regény, nincs szükség átlagon felüli tájékozottságra ahhoz, hogy fölismerjük legújabb korunk létező feketeruhásait… Bár itt is többféle értelmezés adódik, hiszen például a lányt megerőszakoló katonát Yurij-nak hívják, így akár a második világháború szovjet brutalitása is megidéződik.  (Igaz, hogy a digitális óra és a számítógépes igazolvány nem azt a kort idézi.) Mint ahogy az apahiány sem köthető egyetlen korszakhoz, a gyermekeiket védelmező apák sorra tűntek el a legkülönfélébb háborúkban és frontokon.

      A veszélyeztetettség egyre fokozódik. Megrázó, ahogy Anna erről beszél: „Ha lenne apám, nagyon szeretném az apámat. És tudom, hogy nagyon vigyázna rám. Nem hagyott volna egyedül, ahogy azt az anyám tette. Az anyám azt nem tudja, hogy valójában mennyire egyedül vagyok. Ha itt lenne az apám, megfogná a kezem, úgy sétálnánk együtt az utcán, ki a térre, elsétálnánk a laktanya és az iskola előtt is, és akkor mindenki látná, hogy van apám. Hogy tényleg van apám…” A hiány, a pótolhatatlan apa hiánya erőteljesebben mutatkozik meg, mint bármikor. Újfent szó esik az anya problematikus lényéről, arról, hogy rá aligha számíthat Anna a megpróbáltatások idején.

       S az idegenek destruktív szerepe is egyre nő, nem kérdés, hogy egyértelműen nagy veszélyt jelentenek Annára. A helyzet egyre abszurdabb, miként minden háborúval sújtott időben, akkor, amikor a teljes káosz az úr, és teljesen összekuszálódnak az események. És az is igaz, hogy „nemcsak Anna érezheti magát idegennek a városban, hiszen a városközpont terén számtalan náció jelenik meg. A tér egyfajta színpadként is funkcionál: vagy azért, hogy tényleges előadással szórakoztassák a lakókat, vagy azért, hogy feltűnésükkel jelzésként szolgáljanak a többi embernek, majd tovább vándoroljanak” (Dobás Kata i. m. uo.). Jellemző, hogy itt már mindenki idegennek számít, közöttük a potenciális áldozatok is. Az otthontalanság totálissá terebélyesedik. Az sem ritka, hogy idegenek vadásznak számukra is idegenekre, sokszor teljesen alaptalanul.

      Persze a katonák és a terroristák hasonlítanak egymásra: mindkét csoporttól tartanak a civilek, teljesen érthetően. A terrorista támadások új helyzetet teremtenek, hiszen ezek az akciók a katonák ellen is irányulnak. Petőcz András műve éppen azt mutatja meg, hogy mindenfajta erőszak borzasztó, és ezt az egyes ember szemszögéből láttatja. S közben az olvasót is elönti a bizonytalanság és a kétségek özöne, miközben arra gondol, hogy a regényben bemutatott világ bárhol és bármikor a valóságunk részévé válhat. Mint ahogy az is, hogy Anna környezetében is egyre több a „kendős” fiatal, de a hegyes kés is könnyen előkerül. Meglehetősen életszerű, amit Sára mond a kendős Fatimának: „– Tudod, hogyha itt élsz, itt úgy kell viselkedni, ahogy mi. Mi nem járunk kendőben, igaz?” Így emeli be Petőcz a „migránsválság” egyik mozzanatát a regény belvilágába, és azzal tetézi mindezt, hogy az ilyen mondatok – sajnos – következményekkel járhatnak…

        A már említett nyers naturalizmus is a mű sajátosságai közé tartozik. „Számos iszonyattal eltöltő viselkedési séma, jelenség, mint például a nők megalázása, az éhezés, az egyes népcsoportok bűnösként való kikiáltása minden háborús és polgárháborús helyzetben megfigyelhető. Az a már szinte közhelyszámba menő megállapítás, hogy a történelem megismétli önmagát, az Idegenek hősnőjének életében fájdalmas, ijesztő valóságtartalommal töltődik fel” (Krausz Vera i. m. uo.). Ezzel aligha lehet vitatkozni… Gondolom, fölösleges is felsorolni mindehhez a történelem megannyi borzasztó példáját. Az Idegenek nyújtotta élményhez tartozik a kendőzetlen ábrázolásmód és az írónak a durvaságot a maga természetében megmutató attitűdje, s mindezt egy gyermeklány szemüvegén keresztül látjuk. Nem állíthatjuk, hogy hasonló eljárás nincs a világirodalomban, ám sok szempontból kivételesnek mondható Petőcz András látásmódja.

         Szimbolikus a „fekete lepel biztonsága” is. „Akkor még nem tudtam, milyen lehet teljesen letakarva menni az utcán. Ma már tudom. Elbújok a fekete, rácsszerűen szövött anyag mögé. Erősnek érzem magam, jókedvűnek. Különleges vagyok. Én látom őket, ők nem látnak engem. Nem látják az arcomat, nem tudják, ki vagyok. Úgy érzem, nem érhet semmi baj. A fekete lepel biztonságot ad…” Természetesen hamis ez a képlet, csak hát Anna szeretné magát biztonságban tudni. Különös ellentmondás, hogy éppen a fekete ruhában megjelenők jelentik a legnagyobb veszélyt számára. A terrorista támadások új helyzetet, minden eddiginél brutálisabbat teremtenek. Majd a művelődési ház elleni támadáskor ő is, Amélie is megsérül. Amélie anyja mindig is óvta őket a „barbároktól”, Annáé kisebb veszélynek tekintette. Az egyik támadás éppen egy filmvetítés előtt zajlik, így hát afféle kultúra elleni támadásnak is fölfogható. Az értékpusztítás részeként, a civilizáció lerombolásának terveként. Majd meghal a zongoristanő is, akinek zenéje a kivételes üde színfoltot jelentette Anna életében. A terror, a barbarizmus tehát elsöpri a humánus értékeket és az értékőrzőket. Petőcz András pedig – történelmi léptékben – az utolsó pillanatban láttatja a globális veszélyt, amelynek epizódjai be is következnek. Fölerősíti a hatást, hogy a regényben a katasztrófa elszenvedői fiatal lányok, akik teljes egészében vétlenek, és így lesznek áldozatok.

         „A közelgő vész jele, hogy a társadalmi összetartozást, közös kulturális alapokat szimbolizáló Für Elisét és az Örömódát a cselekményben felváltja egy pattogós, katonai induló. A könyv „tetőpontjaként”, a közelgő háború végső kirobbanása előtt Amélie és Anna barátsága, az egyetlen ellentmondásoktól mentes kapcsolat a regényben, szintén a pusztítás martalékává válik” (Krausz Vera: i. m. uo.). Ebben a szörnyű időben egyre fontosabbá váló helyszín a plébánia, az egyetlen megmaradt otthon, és az is fontos mozzanat, ahogy Anna gyógyul a támadás után.

       A terrorizmus azonban megállíthatatlan. Az újabb borzalom az iskolában, a tanévnyitón éri a gyanútlan áldozatokat. Itt hal meg Amélie, a legjobb barátnő, itt tartják őket fogva a barbárok, itt következik be a túlélésnek az a mozzanata, mikor meg kell inniuk saját vizeletüket, és a szörnyűségek csak fokozódnak. Fekete ruhás, arc nélküli támadók. Vér, veríték és könnyek. Petőcz igencsak érzékletesen, az apokaliptikus víziókra emlékeztető módon ábrázolja a földi poklot. Azóta persze a valóság szinte felülírta a regény világát, hiszen elég a szíriai háború pusztításaira, vagy éppen a 2015-ös párizsi merényletsorozatra és más eseményekre gondolnunk.

        A regényben Anna a kevés számú túlélő egyike. „Valaki azt mondta, hogy az osztályból mindenki meghalt, kivéve a mankós tanítót. Nem tudom, ki mondta ezt, talán az egyik ápolónő. És azt is mondta, hogy rengetegen haltak meg. A robbanás miatt, meg a lövöldözésben. És hogy egy csoda, hogy én nem sérültem meg, hogy élek, és hogy itt vagyok megint…” A „valakinek túl kell élnie” élmény az ő, Anna magyarázata. Azok után, hogy anyja és barátnője sincs többé. Harminc perccel a háború előtt egy titokzatos alagúton át menekül valahová – ám szabadulásában teljesen magára maradt.

      A terror és a pusztítás okozta elmagányosodás ez. Petőcz András esztétikailag és lélektanilag is érzékletesen jeleníti meg ezt az állapotot, a végletekig megnyomorított ember (és emberiség?) sorsának reménytelenségét. Hiszen biztosra veheti az olvasó, hogy Annára újabb kihívások és megpróbáltatások várnak, ha bolyongása az alagútban egyszer véget ér.

(Részlet egy készülő kismonográfiából)