Jelige: „Januária ’19” – Szabadság ’18
Tavaszias ősz volt. Némely bohókás cserjék már másodvirágzásra készültek, a duzzadó rügyeket melengető szél simogatta.
Lehet, hogy tényleg beköszönt az éghajlatváltozás? Mit tehetnénk a természet ellen?
A középkorú férfi korán megtanult alkalmazkodni a természethez. Gyermekkorában nagyokat csavargott, fára mászott, esőben, sárban csatangolt. A szabadságot szerette. Édesanyja meghalt, apja új feleséget vitt a házhoz, a fiúval nem nagyon törődtek. Megszokta ezt az állapotot. Később is csak annyira illeszkedett be a közösségekbe, amennyire a tanulás, munkahely miatt szükséges volt
Nehezen talált feleséget, nem is tartott hosszú ideig a házasság. Akadtak társai, hosszabb-rövidebb időkre összeköltözött valakivel, de általában azzal végződött, hogy hazamenet zárt ajtót talált, mellette pedig ott árválkodott, néhány szatyorban, kevéske holmija.
Nem fájt igazán a szíve, belefáradt a sok megkeseredett, fiatalon megcsúnyult nőbe, akik mindannyian az elveszett életüket siratták, igaz, többségüknek oka is volt a gyászra. De unta az élveteg, korosodó nőket is, akik bárkivel összeálltak. Szinte szükséges pótszer lett az alkohol.
Nem vette észre, hogy már-már rászokott. Gyakran elaludt, pénzzavarba került, elvesztette a munkahelyét is.
Nem ijedt meg az utcai élettől, eleinte még élvezte is. Megtanulta, honnan lehet kevéske ennivalóhoz jutni, már nem törődött a rosszalló megjegyzésekkel, hozzászokott a kolduláshoz. Szerencsére sok jólelkű, adakozó emberrel találkozott. A szállót kerülte. Értette, de nem szerette a hozzá hasonló emberek társaságát. Sokan voltak egy helyen, a gyakori takarítás és fertőtlenítés ellenére, mindenre rányomta bélyegét a testi-lelki gondozatlanság.
Nem szívesen hallgatta a többiek élettörténetét sem, melyek az elbeszélő ártatlanságát, a szomorú végkifejlet kivédhetetlenségét igyekeztek bizonyítani. Valahogyan saját sorsának tükrét látta ezekben az elbeszélésekben, pedig ő úgy hitte, saját akaratából választotta a szabad életet. Ha tehette, olvasott, rejtvényt fejtett, sok kidobott újsághoz jutott hozzá a szelektív gyűjtőkből.
A zenét is szerette. Irigyelte a fülhallgatóval jövő-menő fiatalokat. Talán tudott volna szerezni magának egy lejátszót, de az úgysem maradt volna sokáig nála. A szállón mindig van enyveskezű, ezen nem csodálkozott. Azon már inkább, hogy az utcán, a jólöltözött járókelők között is akadt tolvaj.
Furcsa eset volt, amikor a szállón megjelent egy úrféle, azt suttogták róla, hogy ügyvéd. Neki is felajánlotta a segítségét jogi ügyekben. Cserébe néhány aláírást kért tőle valami cégalapításhoz, de ő nem ment bele az ilyesmibe, nem volt ostoba. Pedig járt volna valami kis pénz a feleségével közösen vásárolt lakásból. Igaz, nagyobb részt hitelből vásárolták, ő pedig nem sokáig fizette a részleteket. Az asszony szóba se állt volna vele, ha meglátja ebben az állapotban.
Több telet megélt már az utcán, néha csontig ható hidegben. Lábujjai megfagytak. Ez igazán elkeserítette, mert nehezen járt; hol nagyobb, hol kisebb cipőket szerzett a lábára, mindegyik törte, kisebesítette. A szabadsága korlátozódott.
Néhány szociális munkás felkarolta, orvoshoz vitték, kenőcsöket kapott, s ideiglenesen egy kerekesszéket is. Ez boldoggá tette, bár nagyon félt, hogy elveszik, ellopják tőle. Úgy tervezte, a szállón tölti legalább az éjszakákat.
Ám ebben a tavaszias őszben csábította a természet. Kikerekezett, egészen a városszélre. Egy kis dombon behúzódott egy fa alá. Onnan nézte külvárosi birodalmát. Királynak érezte magát. Boldogságában el is szunnyadt.
Közben eleredt az eső, a ritkás ágak nem nagyon nyújtottak védelmet. Arcán végigcsorogtak a hideg esőcseppek. Felébredt. A kocsi kerekei egyre mélyebbre nyomódtak a sárba. Nyugodtan ült a székben. Tudta, nem számíthat segítségre.
Épületek csak a távolban látszottak, emberek sehol. Igaz, az autópályán másodpercenként száguldottak el a jobbnál jobb autók, de azok talán meg sem látták őt.
