Jelige: Szevasz, Topol Hóesés

Nagymama fáradtan seperte a havat a lépcsőn, mintha a háta mögött hetek fáradtságát próbálta volna így eltakarítani. Mozdulatai árulkodtak a legjobban kimerültségéről, a sütéssel-főzéssel töltött hetekről; lassan járt kezében a seprű, és még mosolyognia is kellett, hiszen az ablaknál két unokája tapasztotta orrát az üvegre, csodálkozva nézve, mit csinál. Nem volt könnyű a munkája, mert a bejárati ajtó előtt mintha külön utakon járt volna a szél, csak az ő bosszantására, makacsul felhordva a havat a legfelső lépcsőfokra is. Intett nekik, és söpört tovább, magában szidva a kósza szelet.

Odabent, a konyhában lánya, Anett mosogatott, zokszó nélkül küzdve a nap során felhalmozódott edényhalommal. A süteményestálak kiürültek, szomorú romok tanúskodtak a család étvágyáról az ebédlőasztalon. Nagypapa fájó gyomrát masszírozva ült a tévénél, és egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott, néha az ablak felé pillantva óvatosan, mintha nem hinne a szemének, és a látvány is csak vetítés, illúzió lenne, úgy, mint a tévében, és egy gombnyomással ugyanúgy el is tűnhetne. Még javában hirdette ünnepi akcióját az a webshop, ahol a gyerekeknek szánt közös ajándékot rendelték; majd, ahogy elkapcsolt gyorsan, a következő csatornán teltkarcsú énekesnő kívánt éppen boldog karácsonyt mosolyogva. Nagypapa fél szemét a gyerekeken tartva mélyedt el a dalban, egyre komolyabban fontolóra véve a veje által ajnározott 3D-s tévé lehetséges előnyeit. Összerezzent, amikor a két kisgyerek visítozni kezdett, és sóhajtva átkapcsolt inkább arra a vacak betörős filmre.

– Nézd, papi - nevetett nagyobbik unokája, a négyéves Ábel. - Mamira ráesett egy nagy hó a tetőről. Szerintem nem örül neki.

– Nem gondolod, Apu, hogy ideje lenne megcsinálni már az ereszcsatornát? - Anett az ajtóban állva nézte a karácsonyi csendéletet. Odakint szívfájdítóan ismerős, halvány derengés sejlett fel, ahogy férje felkapcsolta az udvart megvilágító lámpákat.

– Tényleg ideje lesz vele kezdeni valamit. - értett egyet vele apja, és hallgatta a kintről felcsendülő pattogós szitkozódást, ahogy élete párja fogadta türelmét elvesztve az égi áldást. - De annyi kiadásunk volt most a gyerekek ajándékára. Anett szívem, ha végeztél a mosogatással, akkor igazán segíthetnél anyádnak a havat eltakarítani.

Lánya nagy levegőt vett, aztán mégsem mondta ki, amit gondolt, hanem földhöz vágta a konyharuhát, és nagy dérrel-dúrral átment az előtérbe. Nagypapa figyelte a két kicsi gyermeket, Ábelt, meg a nővérét, Anikót, ahogy ujjongva ünneplik az odakint valószínűtlenül nagy pelyhekben örvénylő havat. Ekkora pelyheket még Nagypapa sem látott, de inkább szomorúan elfordult az egyszerre gyönyörű és hátborzongató látványtól. A bögyös énekesnő közben átadta helyét egy kórusnak, ezért inkább visszaváltott gyermekkora egyik kedvenc filmjére.

– Nagypapi. - szólalt meg mellette a kis Ábel. - Nézd, a szakállas bácsi ugyanazt csinálja, mint kint Apu meg Mami. Csak ő ijesztőbb.

– Nagyanyád is tud ijesztő lenni, ha akar. - dünnyögte Nagypapa. - Menj vissza, kicsim, és nézd, hogy esik a hó.

– Már nem is esik. Elállt a hóesés, Papi.

Nagypapa érezte, hogyan indul meg a görcs a gyomrából titkos csatornákon át a szíve felé. Összeszedte minden bátorságát, és az ablak felé nézett. Egyszerre megszakadt a hóesés függönye, és ő szorongva találgatta, mennyi hó eshetett vajon. Veje és Iza mama hangosan veszekedtek odakint, majd az idős asszony a falnak támasztotta a seprűt, magára hagyva Istit a sötétben. Nagypapa akkor vette csak észre, milyen csalódottan bámul kifelé Ancsa; nagy kék szemeiből előbuggyant az első könnycsepp, ajkai lebiggyedtek és csak állt ott némán, orrát meg két tenyerét vágyakozva az üvegre tapasztva.

– Mikor mehetünk ki hógolyózni, Papi? Meg szánkózni?

Nagypapa először meg sem hallotta kisunokája hangját. Ábel nyafogott mellette, és ő csak ült ott a fotelben, mint egy rakás szerencsétlenség. Hasa mélyében mintha késeket forgattak volna, szíve pedig egyre fájóbb dübbenésekkel követelte a figyelmét, miközben ő a kis Ancsikáját nézte, a kerek arcocskáján kirajzolódó elkeseredettséget.

– Azt mondtad, megtanítasz hóembert építeni! - Ábel ráncigálni kezdte a pulóvere ujját, nagyapja pedig egyszerűen képtelen volt megmozdulni. - Papi, hallasz?

Nagypapa egy kezén meg tudta volna számolni, hány fehér karácsonyt élt át eddig életében. Az ünnepeket szinte mindig fagy vagy lucskos, sáros napok kísérték, és éppen Anett születésének évében volt csak némi hóesés mutatóba. Ábel hüvelykujját a szájába véve nézte az ósdi led-tévét, amelyben tényleg úgy esett a hó, mintha sosem akart volna elállni - aztán hirtelen váltott a kép, és reklámblokk szakította félbe a műsort.

– Mikor mehetünk ki, papi?

Anikó könyörgése a szívéig hatolt. Nagypapa a folyosó felé sandított, amerről már hallotta is, ahogy felesége leveri csizmájáról a havat. Megsimogatta a kislány arcát, és remegett közben a keze.

– Tudod, kicsim, megbeszéltük, hogy megvárjuk, amíg elég hó esik. Ez pedig, ööö … igazán nem volt sok eddig. Mindjárt folytatódik úgyis.

– De én látni szeretném. - a kislány hangja felívelt sírósan. - Azt mesélted, hogy bele lehet gázolni és hóangyalt csinálni meg hogy el lehet benne merülni is! Miért nem nézhetem meg legalább az ajtóból?

Nagypapa megkönnyebbülten látta, hogy felesége ott áll az ajtóban végre.

– Mert, ööö … - nagypapa kifulladva nézett nejére, de Iza csak állt ott, száját összeszorítva, és nem szólt, csak azért sem. - Mert még nagyon hideg van. Mert még … még veszélyes. Igen. Láttátok, hogy mamira is ráesett, igaz? Na, hát azért.

A két gyerek figyelme egyszerre a tévé felé fordult. A behavazott lankákon szánkó siklott át, rajta kacagó, kipirosodott kisfiúval, majd váltott a kép, és forró csokival teli bögrét szorongató, hótaposókban álldogáló gyermekekkel. A kép alsó sávjában éppen megjelent az aktuális időjárás-előrejelzés. Iza egyszer csak megszólalt, azzal a jellegzetes hangsúlyával, amitől Nagypapi mindig bűnösnek érezte magát.

– Szerintem előbb gyertek ki a konyhába, gyerekek. Készítek forró csokit nektek. Olyat, mint a tévében van.

A két gyerek ujjongva szaladtak ki, és Nagypapa megkönnyebbülten kapcsolt el, de Anikó felcsendülő hangja valósággal odafagyasztotta a távirányítóhoz az ujját.

– Igazán frissíthetnétek már a vacak tévéteket, Papi. - jegyezte meg a kislány, visszanézve az ajtóból.  - Most azt írja, Szolnokon és a környékén borult az égbolt és eső várható.

Megint nyílt az ajtó, hideg légáramlat tört utat magának a ház folyosóin. Nagypapa megborzongott, majd összeszedte magát, és kiment az előszobába. Szomorúan, mégis ámulva nézte, ahogy veje meg lánya leverik csizmájuk talpáról a havat; úgy, mint az előbb a reklámban a mesterkélten mosolygó család, és úgy, mint ő harminc évesen, amikor két évtized elmúltával újra hóeséssel köszöntött rájuk az akkori december vége. A hó a csizmákról a fűtött padlóra érve azonnal elolvadt, mocskos lé maradt csupán belőle.

– Mi a fene volt ez, gyerekek? - kérdezte ingerülten. - Látnotok kellett volna a kicsik arcát, szegénykéim, úgy elszomorodtak.

– Ugyanezt Anyunak is elmondhatod. - Anett a sarokba rúgta átázott lábbelijét. - Ő meg egy óráig küzdött azzal, hogy egyáltalán járható legyen a bejárat. Az a rohadt szél.

– Ő vállalta, hogy odamegy, és elsöpri. Mert már olyan régen csinált ilyet. - mondta erre apja. - Nem is várható ennél több?

– Több ..? Menj ki, és nézd meg magad.

Isti kinyitotta az ajtót. Nagypapa nézte a behavazott udvart, a fehér terhüktől elnehezülő fákat, Gusztit, a macskát, ahogy méltatlankodva, mancsait óvatosan emelgetve keresztülvág a járdán. Aztán tett előre egy lépést, majd még egyet, és tátva maradt a szája; a fiatalok figyelték, hogyan áll meg az öregember úgy, fedetlen fővel az ajtóban.

– Apa. - Anett hangját hallotta maga mögött. - Meg fogsz fázni.

Lánya lágy érintését érezte a vállán, ahogy sálat körít a nyaka köré. Aztán Anett is odaállt mellé, és szótlanul figyelték az udvar esőben lassan kifakuló színeit odakint.

– Esik. Tényleg esik. A fenébe is. - mondta dühösen Isti.

– Nem lehetne valamit csinálni? - Nagypapa lassan megfordult, és szinte könyörgőn nézett vejére. - A gyerekek … látnod kellett volna az arcukat.

– Sajnálom, Apus. De igazán. - Isti feszengve pillantott hol rá, hol Anettra. - Egy ideig működött, nem is volt vele baj. Aztán elkezdte óriási pelyhekben nyomni kifelé, és egyszer csak bang. Leállt. Most még reklamálni sem tudok, ünnepekkor nincs ügyfélszolgálat. Nem is veszünk több mindent ebben a webshopban. Jól átvertek bennünket ezzel a kínai vacakkal.

Ezzel Isti levette a kabátját, bűnbánó arccal hallgatva a szoba felől felcsendülő harsány gyereknevetést. Anett megsimogatta apja karját, majd a konyha felé indult. Nagypapa becsukta az ajtót, és már csak a domború üvegen keresztül nézte, hogyan oldódik fel a fehérség odakint valami egészen mássá, észre sem véve, hogy felesége ott áll mellette.

– Bekapcsoltam nekik azt a játékot. - mondta Iza halkan. - Amit te nem akartál megvenni. Éreztem én, hogy kell ide egy B-terv. Már a csoki sem érdekli őket.

– Talán nem volt a legjobb ötlet eltitkolni előlük. - szólalt Isti feszengve. - Mielőtt kipróbáltuk, akár meg is mutathattuk volna nekik. Szerintem így is meg lett volna az örömük.

–  Éppen erről vitatkoztunk karácsony előtt, ha emlékszel még rá, amikor megmutattam nektek azt a reklámot. Hogy hamis öröm legyen vagy inkább kegyes csalás. Hiszen eddig is erről szólt, nincs ebben semmi új sem. - dünnyögte apósa. Még egy pillantást vetett az ajtó üvegére, majd elfordult, hogy inkább ne is lássa, mi marad a hóból. Megveregette veje vállát, és szomorúan elmosolyodott. - És most már úgyis hiába reklamálnánk.