Ugrás a tartalomra

 

Sírni, sírni, sírni

„Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek. Körülnéz, hátha csoda történik, hátha csak agy-rém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet kap fel a padról.”

 

– Nagy Pál.

Jaj, ez én vagyok! – hasított belém a félelem. Pedig de igyekeztem elbújni Lőrincz Emese széles háta mögött. Mert hátha nem vesz észre Szente tanár elvtárs. Majd azt hiszi, hiányzom, és nem hív ki felelni. Csakhogy észrevett, és most felelnem kell abból, amit meg sem tanultam. De talán, ha nem találom az ellenőrzőm, mást fog kihívni.

– Nem hallod? Mit keresel abban a táskában?

– Az ellenőrzőm. Úgy látszik, otthon felejtettem.

– Majd én kikutatom a táskáját – ajánlkozott szolgálatkészen Eifer Feri, mint mindig, valahányszor egyikünk otthon felejtette a kiskönyvét.

– Hagyd, nem számít. Most az egyszer még elnézem. Majd legközelebb elhozza. Nos, készültél, Nagy Palkó?

– Igen. Egész délután az Azték Birodalom bukását bifláztam – füllentettem, mert azt, ugye, nem mondhattam, hogy ehelyett éppen Nick Carter detektívvel nyomoztunk egy gyilkos húsevő növény ügyében. Le se tettem a krimit mindaddig, amíg végig nem olvastam. Nézem az órát: tíz óra. Isten veled tanulás! Ilyen későn és álmosan csak nem kezdek el tanulni. Pedig holnap biztosan felelni fogok töriből. És most tessék, itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Remek! Akkor légy szíves, fáradj ki, és meséld el, hogyan omlott össze a nagy Azték Birodalom!

Kivánszorogtam a táblához. Kellett nekem hazudni! Halványan emlékeztem ugyan egy-két cselekménymozzanatra, névre, évszámra, ami a töritanár előadásából megmaradt a fejemben, de hogy ez hányast ér… Valószínűleg buktát, amivel két dolgot is elveszíthetek egyszerre: édesanyám tíz lejét, amit minden nyolcas[1] vagy nagyobb jegy után szokott adni újabban, és Szente tanár bizalmát, aki a tisztelt tanári karból egyedül nem néz hülyének.

– Parancsolj!

– Igenis – köszörültem meg a torkomat. – A mai Mexikó területén élt egy harcias, magát mexikának nevező népcsoport. Egy ideig békében éltek a szomszédos indiánokkal, aztán elkezdtek terjeszkedni. És csak terjeszkedtek, terjeszkedtek, amíg létre nem jött a nagy Azték Birodalom – végeztem az aztékokkal három mondatban.

Az osztályban felcsendült a nevetés.

– Ennyi? És a bukása? Ez is ilyen gyorsan ment?

Na, kisapám, most találd fel magadat! Csakhogy mi a francot mondhatnék, ha semmi sem jut eszembe. Már-már búcsút mondtam a tíz lejnek, amikor támadt egy ragyogó ötletem.

– Nem éppen gyorsan, el is mondom azonnal, hanem én ennél jobbat ajánlok.

– Mégpedig?

– Épp a tegnap olvastam egy történelmi regényt ebben a témában, ugyanis ha engem érdekel valami, ahhoz én mindig hozzáolvasok egy picikét.

– Csakugyan? – lepődött meg a töritanárom. – Nagyszerű, bár a társaid is követnék a példádat. De mi ebben az ajánlat?

– Én… izé… elmondanám ennek a regénynek a tartalmát, ha meg tetszik engedni, mert miért mondanám el még egyszer, amit már amúgy is tud mindenki.

– Kiegészítésként? Nem bánom. Csak röviden és lehetőleg nevekkel, évszámokkal együtt, hátha tanulok tőled én is egyet-mást.

Újabb nevetés. Ejha, csak nem gúnyolódik velem a tanbácsi!

– Igenis – eresztettem el a fantáziám, mert, mi tagadás, a történelmi regény is kamu volt.

Nagyjából öt percig fantáziáltam, miközben az osztályban még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Vajon beveszi? – sandítottam a magas homlokú, gyér hajú magyar–történelem tanárra. Nem szakított félbe, tehát van remény, és akár két tízest is bezsebelhetek egyszerre. Egyet jegyben, a másikat lóvéban. Istenem, de klassz lenne!

– Állj! – pislantott karórájára hirtelen Szente tanár úr. – Szívesen hallgatnálak tovább, de…

Nem folytathatta a kitörő taps miatt, amivel osztálytársaim honorálták a szárnyas kígyóistenről, kegyetlen csatákról és egyéb elképesztő dolgokról szóló előadást.

– Nicsak, milyen sikere van ennek a legénynek!

Szerényen, de kipirult arccal hallgattam. Azelőtt és azután sem arattam ekkora sikert én, Nagy Palkó, a 8. osztály legrosszabb diákja. Tudniillik az voltam, ráadásul neveletlen vaddisznó, ahogyan kiváló megfigyelői képességgel megáldott osztályfőnököm jel­lemzett.

– Köszönöm a feleletet. Még csak néhány kérdés, és végeztünk. Hogy nevezték, és mikor alapították meg az Azték Birodalom fővárosát?

Természetesen nem tudtam.

– Ki volt az aztékok leghíresebb uralkodója?

– Mo…, Monte…

– Milyen hiedelemnek köszönhették kezdeti sikereiket a hódító spanyolok?

– Passz.

– Semmi vész, kicsire nem adunk. De azt csak meg tudod mondani, ki hódította meg Mexikót.

Megsemmisülten horgasztottam le a fejemet. Úgy látszik, mégsem kapom meg a tíz lejem, és ezt a szimpatikus tanárt is rendesen magamra haragítom.

– Ez is passz? Köszönöm a választ. Négyes. Mi az, Emese, te is szeretnél felelni?

– Nem, csak az lenne a kérésem… Szóval… – hebegett az osztály legjobb tanulója, akinek a hátát oly előszeretettel paskoltam meg időnként. – Ne tessék haragudni, mindössze az lenne a kérésem – nézett körül az osztályban –, helyesebben kérésünk, hogy tessék megbocsátani Palinak. Igaz, hogy nem készült, vagyis készült, mert hiszen végig az aztékokról…

– Fantáziált.

Nem vette be! – állapítottam meg letörten. Hiába, ilyen az én szerencsém.

– Lehet, de olyan izgalmasan, színesen, hogy szerintünk már emiatt megérdemelne egy négyesnél jobb jegyet.

– Így van – bólogattak rá legnagyobb csodálkozásomra többen is.

Különös. Eddig azt hittem, csak a rossz tanulót látják bennem a társaim.

– Mi ez, lázadás? – mosolygott Szente tanár úr. – Ám legyen, ha már ennyire bírjátok ezt a lókötőt – veregetett vállon vidáman. – Kérem az ellenőrződet!

– Tessék! – húztam ki gépiesen zakóm belső zsebéből, és el sem tudtam képzelni, miért harsant fel harmadszor is a nevetés.

– Mi ez?

– Az ellenőrzőm.

– Melyik? Csak nem az, amelyiket otthon felejtetted, Nagy Palkó?

Ohó, hát ezért rötyögtek! Én tyúkeszű, hogy ugorhattam be ilyen marhául.

– Ötös vagy… semmi, amennyiben jövő órán még egyszer felmondod az anyagot, aztán… Aztán meglátjuk. Szeretsz olvasni?

– Szeretek.

– Igazán? Ez sem semmi, ha tekintetbe vesszük, mennyit, és főleg mit olvasnak manapság az emberek. Neked kik a kedvenc hőseid?

– Nick Carter, Sherlock Holmes, Arsène Lupin, Rózsa Sándor, Angyal Bandi, Rinaldo Ri­naldini, Buffalo Bill – soroltam megilletődve, hogy egy ilyen híres tanár, mint Szente elvtárs érdeklődik eziránt.

– Buff! A Pál utcai fiúkat is olvastad?

– A…azt nem.

– A kis herceget, Tamás bátya kunyhóját, a Koldus és királyfit…?

– Azokat sem.

– Nem baj, ami késik, nem múlik. Talán iratkozz be az iskolai könyvtárba, plusz az önképzőkörünkbe, ahol annyiszor fantáziálhatsz, ahányszor csak jólesik.

Majd elfüttyentettem magam örömömben, ugyanis az olvasás mellett szoktam ám én írni is. Legfőképp persze verseket, be is iratkoztam volna a körbe, ha nem félek attól, hogy felsülök, kikacagnak, megesznek piszokul jól tanuló társaim.

Hát nem ettek meg, mi több, alig múlt el két hónap, már a jó tanulók néztek fel énreám. Ettől fogva kezdtem büszke lenni magamra. Még egy szavalóesten is felléptem Ady Endre Sírni, sírni, sírni című versével.

Természetesen minden osztálytársam jelen volt, továbbá néhány szülő, az osztályfőnököm, az igazgató, a vegytan- és földrajz-, egyszóval valamennyi „kedvenc” tanárom.

– Bátorság! – követte tekintetemet Szente tanár úr. – Bizonyítsd be nekik, hogy bármilyen szemmel néznek rád, azért benned is motoszkál valami.

Nem a legnagyobb meggyőződéssel, de nekivágtam a bizonyításnak. Előbb félve, meg-megremegő hangon, később egyre bátrabban, hogy csak úgy zengett belé az aula. Meg is tapsoltak mindnyájan, én meg csak ámultam-bámultam, amikor rettegett oszifőm a szeméhez kapott.

– Gratulálok! – fogott kezet velem Szente tanár úr (illetve elvtárs, ahogy akkoriban szólítottuk a tancsikat), és másnap reggel azonnal befirkantott egy tízest a nagykönyvbe.

Ettől a naptól kezdve elkezdtem tanulni. Egyelőre ugyan csak magyarból, s talán, ki tudja, a többire is sor kerül, ha a matektanárom… De ez már egy másik történet.

Visszatérve Szente tanárra: egyik nap bejelentette, hogy az RKP[2] és Gheorghiu-Dej[3] főtitkár elvtárs tiszteletére a színházban rajoni[4] fesztivált rendeznek, más szóval készüljek, mert nemsokára ismét sírnom kell – tette hozzá tréfásan.

– Sír-nom? Ezt… ezt hogy tetszik érteni?

– Hát csak úgy, kedves Nagy Palkó, hogy újból fel kellene lépned Ady Endre versével.

Ez volt ám a megtiszteltetés, annál is inkább, mert ekkor már színészi ambíciókat is dédelgettem magamban. Ennek ellenére elég minimálisan izgultam, sőt: alig vártam, hogy végre igazi színházban adjam elő a magyar irodalom egyik legszebb gyöngyszemét. Egyedül az aggasztott, hogy nagyrészt olyan közönségnek szavalok, amely egy kukkot sem ért magyarul.

Amikor kiléptem a színpadra, meglehetősen nagy lárma fogadott, így persze alig hallhatták a vers bevezető sorait:

Ady Endre: Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,

Egy közeledő koporsóra.

Semmi változás. A nézők tovább traccsoltak. Folytattam. Ezúttal emeltebb hangon, úgy, ahogy egyszer egyik legzseniálisabb színművészünktől, Ódry Árpádtól hallottam:

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,

Csengettyűzni a gyászmenetnek.

Aha, már figyelnek! Csupán azt furcsálltam, hogy minél magasabb és erősebb szintre tornásztam a hangomat, annál jobban nevetnek. A magas cét a vers utolsó előtti sorában vágtam ki, amit azonnal descrescendo követett halkan, ünnepélyesen, mint ahogy a koporsót eresztik a gödörbe.

Testamentumot, szörnyűt írni,

És sírni, sírni, sírni, sírni.

Hiszik, nem hiszik, attól a verstől, amitől annyian meghatódtak nemrégen, itt, a színházban nevetőgörcsöt kapott a publikum. Érti ezt valaki, hölgyeim és uraim?

Azóta sem lett belőlem sem költő, sem színművész, s miután az oskolát is réges-rég kijártam, már jó tanuló sem lehetek.


[1] a romániai oktatásban az osztályozás 1-től 10-ig történik, a nagyobb a jobb jegy

[2] Román Kommunista Párt

[3] Az RKP első titkára 1955–1965 között

[4] járási

Fotó: Fortepan

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.