Ugrás a tartalomra

 

Faust Csíkszépvízre látogat

Lírai értekezés Muszka Sándor költészetéről
Mint az örökmécs, amely ott lobog,s kicsillan a sekrestye ablakából,majd elhalón oldalt világol,s felé sötétség sompolyog:a lelkem is ily éjbe-omló.

 

Látja az Úr mélyrepülésem / Haláltáncom a szakadék felett / Elbírom-e a mélység vonzását / Ígéri megment ha elveszek – újraolvastam Muszka Sándor öt lírakötetét, és napok óta az Egy Radnóti-sorra című vers kezdőstrófája jár a fejemben, amely a Magányos nőknek, bukott fiúknak kötetében található. A költő több versében használja a pokol és a menny, a varjak, a zuhanás, azaz a fordított repülés motívumokat. Ha összefüggéseket szeretnék keresni a Szégyen, a legújabb kötete és a korábbi munkái között, a fausti motívum lenne az egyik legerősebb kapocs, amelyre fel lehet fűzni az eddigi költői munkásságot.

A legújabb könyv versszereplői a pokol tornácán táncolnak lét és nemlét között. Kedvüket lelik a zuhanásban, sósavat isznak, magukra gyújtják a házat, tengert képzelnek a fürdőkádba. Kitaszítottak, magányosak, mániákus depresszióval, súlyos, gyógyíthatatlan traumákkal, szenvedélybetegséggel küzdenek, a tébollyal kelnek és fekszenek, harcolni nem akarnak, nem is tudnak már ellene, beletörődtek a sorsukba. Az életük csak árnyékélet. A feneketlen mélység az otthonuk. Szembenéztek a létezéssel, túl magasan vagy tán túlságosan alacsonyan repültek, és kifordultak önmagukból. Nem számít, kik voltak azelőtt, névtelenekké váltak. Képtelenek megküzdeni a saját démonaikkal, szárnyaikat tövig vágták, már nem látják a nyári kéklő ég varázsát, és nem várják a karácsonyt sem meghitt családi körben, képtelenek érezni a gyümölcsök, az étel ízét és a szerelem illatát. Sose látták a napfényt, és talán nem is vágynak rá. Egy intézetben várják, hogy sorsuk beteljesedjen, eljöjjön értük Mefisztó. Egyetlen mentsváruk a halál.

Amikor a Virág és kiscica című vers végére érek, beleborzongok.

Az új lány, kit behoztak, keveset beszél.
Két blúz, két nadrág van mindig rajta,
virágot rajzol és kiscicát,
megerőszakolták.
Nem sír, s csak néha tépi ruháit,
ha cigije elfogy, bárkit szájába vesz.
Soha és senki nem érhet hozzá,
úgy szereti, ha magából adhat.

Gyakori, már-már untig ismételt téma a családon belüli erőszak, a metoo-jelenség, a kiszolgáltatott nők és gyerekek, a szexuális bántalmazás. Gyakran viszont művi, erőltetett a téma köré épülő közbeszéd. A Facebook-bejegyzések, a sajtóban megszellőztetett botrányok csak a felszínt, nem a probléma mélyét tárják fel; néha csupán a figyelemfelkeltés eszközévé válnak, és sajnos gyakran önös érdekké is. Didaktikus, helyenként klisészerű, amikor művészeti alkotásokban, irodalmi művekben kap helyet az erőszak, a bántalmazás.

Muszka Sándor a fentebb idézett versében azonban nem akar véleményt formálni, tanítani, irányt mutatni, ítélkezni, beleírni saját magát, és ettől válik hitelessé. Átérezzük a tragikus sorsot, megrendít bennünket, olvasókat, hiszen ilyen traumát megélve nem biztos, hogy normális emberek maradunk, eljuthatunk az őrületig, megbomolhat a pszichénk egyensúlya.

A többi vers szereplőjének sorsa hasonló. Zsákutca, csapda, végállomás, ahonnan nem lehet visszafordulni.  Az alkoholizmus és az ebből fakadó családi konfliktusok, a fizikai erőszak – amely Székelyföldön népbetegség, de az anyaországi társadalomban is elterjedt kór – hangsúlyosan jelen van a könyvben. A Csendélet című vers félig kimondott szavai, a sorok közötti fullasztó csend többet sugall bármilyen oktató videónál, konferenciánál, társadalomtudományi előadásnál vagy felmérésnél. A csontunkig hatol. Nem mondok újat azzal, hogy a Székelyföldön a válás még mindig szentségtörésnek számít, és mindig a nő a hibás, a gyermekeknek pedig otthon gyakran „hallgass a nevük”,  vagy „szíjat hasítanak a hátukból, kettétörik, mint a murkot”. 

alszik
négy napja már hogy nem látta anyját

nem leszek többé
sosem leszek rossz

apa
nem bír mozdulni
előtte egy üveg
 

– a többit az olvasó hozzágondolhatja a vershez. A kötet költeményei mozaikszerkezetűek, valósággal behívják az olvasót a versbe, helyettesítse be a környezete vagy a saját történetével a ki nem mondott szavakat, az elharapott mondatokat. Az Örök Faust című nyitóvers ernyőként fogja össze a korántsem vidám költeményeket, és visszautal Muszka Sándor előző köteteinek  hangulatára, ahol szintén dominás elem a fausti motívum, felidéz bennünk egy-egy verset, sorfoszlányt, költői képet, arra késztet, olvassuk újra a régebbi lírai műveket is.

Újraolvasás közben a legyező egyre szélesebbre nyílik ki, Faust mellett másra is rálelünk. Találkozunk például a klasszikus és kortárs irodalom nagyjaival, mint Kányádi Sándor, Király László, Orbán János Dénes, Sántha Attila, György Attila vagy a délvidéki Sziveri János, sőt, még Garcia Lorca is megjelenik az egyik versben, Villon és Faludy hangsúlyosabban, Radnóti, József Attila, Pilinszky János, Petőfi Sándor és Dante pedig inkább utalások szintjén. Ezeket a verseket kocsmák, nők, peremvidékek, a csavargó-lét, a helykeresés hatja át, aztán később megjelenik Székelyföld, a lírai alany külső és belső tájai, a környezet és annak hatása a lélekre, a tudatra, a magány, a marcangoló öngúny, a fekete humor, a keserű valóság, és néha egy kis derű, szerelem, légies, dantei szépség.

Muszka Sándor költészetében központi szerepet kap az idő, a körforgás, az ellentét. A rút és a szép találkozásából szőtt versfonál, amely az olvasót felkavarja.

Körülveszem magam a csenddel, amikor újraolvasom a könyveit. Csendidőt teremtek, ahogy a költő is teszi:

Körülvettem magam csenddel
Maradj maradj ne menj jöjj el
Szegény ütött bolond fejem
Hittem magamat meglelem

Ezeket a verseket költőjük bizonyára nem kocsmaasztal mellett, és nem is zajos, kalandos vonatúton írhatta, a megfigyelés, a nézelődés, a mélyre ásás aktusa világlik ki a sorokból. Ehhez pedig csend és magány szükséges, idő, hogy kinyíljon a gondolat, és szavakká, dallammá érjen. Befogadásukhoz elengedhetetlen, hogy félretegyük a mindennapokat, kikapcsoljuk a televíziót, megsétáltassuk az erdőben vagy a csendes kis falusi utcákon az impresszióinkat.

Gondolatban ezekkel a versekkel Székelyföldön járok, susogó fenyők között, gyantaillatú tájban, letarolt hegyoldalakon, kihalt falvakban, ahol az öregek a padon beszélgetnek, a semmibe néznek, várnak valamire, közben meg a lovasszekéren gurul egy teri széna, pattognak a paták az aszfalton, harang szól, alkonyodik. Gyermekkorom szénaillatú nyarait idézi, amikor pajtásaimmal belehentergőztünk a padláson tárolt friss szénába, bunkert vájtunk magunknak, fogócskáztunk, meglestük a macskakölykeket, és persze megbolhásodtunk. De eszembe jut az őszi nyomasztó, sűrű köd is, a soha el nem álló eső, s a szürke táj, a  félelmetes, hosszú szempillájú, magányos székely esték és a határtalan hó, a jégvirágos konyhaablak, a cserépkályhában duruzsoló tűz nyugalma.

Ezek a versek mély hallgatásokból, hosszú, magányos percekből nőnek ki, ezért hitelesek, ezért képesek hatást kifejteni, megérinteni az olvasót. Muszka Sándor, mint minden rendes székely, nem csépeli a szót hiába, csak akkor szólal meg, azaz ír verset, ha van mondanivalója, nem esik túlzásokba, van humora, magán – azon a tragikomikus tényen, hogy költő – is tud kacagni.

Írom a verset hűvös szobámban
S bár megélni ebből dárlingom nem lehet
A gázt is egyszer csak visszakötik majd
Addig meg fűtsön hogy lakhatsz velem

                                                   (Vátesz)

A költő régebben készült interjúnkban nyilatkozta, hogy az a jó verseskötet, amelyért az olvasó szombat reggel lehajol az ágya mellé, beleolvas, és nem alszik vissza. Kiegészíteném azzal, hogy a jó vers az, amit az olvasó álmába is magával visz, megkísértik a képek, a metaforákból álomfoszlányok lesznek, a tudatalatti elkezdi feldolgozni, befogadni, elraktározni. Ezek azokra a versekre, amelyek dallamosak, bemásznak a fülünkbe még inkább igazak, hiszen arra az időre emlékeztetnek, amikor vers és zene még egy volt. A dallamosság kapcsán nem feltétlen a kötött formákra gondolok, hanem olyan versekre, amelyek dalként is képesek megszólalni.

Muszka jambikus lejtésű költeményei gyorsan a fülünkbe másznak, könnyen megjegyezzük őket. A ritmus inkább az élőbeszédet idézi, ahhoz idomul, ahogy a nyelvet naponta használjuk, nem erőltetett, nem öncélú a forma. Természetesen csengnek, nem hamisak, nem fércmunkák.

Nekimegyek nekimegyek
Elindulok megkereslek
Hegyeknek és tengereknek
Felhők közé zárt hegyeknek

                                      (Forog a Nap)

 

Menedékünk a vers kelepce
Védnek szorítanak rácsai
Nem használt soha semmi lecke
Ölelnek bárcás lányai
 

                                     (Mendék)

 

Chopinnal kezdte
fél deci kevert
az asztalra szórta nyugtatóit
ez szilva
ez körte
ez barack
ez málna
ez virágoskert
ez a gyerekkorom

                        (Eső)

Az Ennyi ha történt (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2005, Kolozsvár) debütáló kötetétől  a legújabb könyv, a Szégyen (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017) megírásáig hosszú idő telt el, de a költő stílusa, hangja mégsem változott. Következetesen kitart a sajátos versbeszéde mellett, amely már az első könyvben erőteljes. Erre szokták a kritikusok azt mondani, megtalálta az egyéni hangját.

A kihagyásos versszerkezet, a dallamosság, az elharapott versmondatok, a csenddel bélelt sorközök, a balladákat idéző hangulat következetesen visszatér. A versek fejlődési ívét a tematika mentén tudnánk nyomon követni, minden kötetben új témák jelennek meg, vagy a régiek átértékelése kap helyet (villoni csavargó életmód, a székelység, az önkeresés, a költészet, a lét, az istenkérdés, a közélet stb.). Akárcsak a Csíki-medence erdői (már amit még nem vágtak még ki…), igen sűrűek, bozontosak, félelmetesek ezek a művek. Itt minden málnabokorból Faust vagy Mefisztó ugrik elénk, megeshet, hogy éppen egy barnamedve képében, ledermedünk, nem tudunk szóhoz jutni.

A sötét tónusú líra állandóan a létezés témájához tér vissza. Önmagunkkal állít szembe, a létbevetettségünk köszön vissza ránk. Azt kérdezzük: de miért, mi végre, és van-e értelme ennek az útnak, amin éppen járunk? A rút és a szép összejátszik, metaforák, plasztikus költői képek születnek belőle. Mintha Goethe Faustja fogta volna magát, és elköltözött volna Székelyföldre. Muszka költeményei székely filozofikus versek fűszerezve egy kis előretolt helyőrséges szókimondással, helykeséggel, daccal. Isten a versekben kisbetűs, ami jelzésértékű, mert a székely emberről könnyen elképzelhető, hogy komának szólítja az Urat, és leül vele pálinkázni. No, de az sem biztos, hogy ellát-e Csíkszeredáig a Mindenható, ha meg igen, akkor bizony van, min nevessen.

Az Ennyi, ha történt, Mi nem lóg, ha áll hetykébb, villonosabb hangú líra, érezhető benne Orbán János Dénes kolozsvári szellemi műhelyének a hatása, a fiatalabb költőkre jellemző lázadás, illetve a nagyvárosi élet velejárói, a kocsma, a nők, az utca, a zsongás, a lárma, a külváros, az alvilág. Ezzel szemben a Múzsák, trágyás szekérrel és a Magányos nőknek, bukott fiúknak című  kötetek sokkal rezignáltabb, cinikusabb, szatirikusabb és mellbevágóbb hangot ütnek meg. A Múzsák, trágyás szekérrel címadó darabja is utal arra, hogy nem a kincses Kolozsvár kocsmáiról, szórakozóhelyeiről lesz itt szó. Ehelyett megjelenik a székely táj, a székely ember, na meg a székely költő, értelmiségi, művész.

A költő demisztifikál, pátosz nélkül beszél aktuális problémákról, a látszatvalóságban élő emberekről, a csalókról, ügyeskedőkről, s hogy ebben a világban a versírásnak meg a költőnek marginális, provinciális szerep ha jut egyáltalán. Az Egy temetőkertben című verset érdemes kiemelni:

Versíró voltam kezdte a csontváz
Sajnáltak érte mind a népek
Szegény bolond mondták s kezembe
Ünnepnaponta egy-egy sovány lejt

Nyomtak s biztattak
Vállam röhögve
Verték írjon csak
A kultúra kell
S jó volt cserében ha számat befogtam
S nem volt bajuk több aznap velem

Ezért mondom hát mindegy e földnek
Kit hord a hátán s példám tanuld
Fennkölt dumákkal ne töltsd fejed meg
Fogadd tanácsom kussolj lapul.

A kötetekben gyakran találkozunk a Nappal és a Holddal, aminek kettős jelentése van. Egyrészt a körforgást, a nappal és az éjszaka váltakozását, az életet és a halált jelképezi, másrészt a székelységre utal, hiszen a zászlónkon ez a két szimbólum található. Ehhez kapcsolódóan dióhéjban meg kell mindenképp említenem a Magányos nőknek, bukott fiúknak című kötet Levél a párthoz című ciklusát, amely székely közéleti líra.

Ezek a versek tematikailag és stílusban kicsit eltérnek Muszka Sándor korábbi verseitől vagy a kötet líraibb, gondolatibb Hazamegyek ciklusától. Szikárabb, töredezettebb a versbeszéd, nyersebb, odamondóbb, kevesebb benne a költői kép. A székely falvak elnéptelenedését, a korrupt politikusokat, a jól hangzó, de üres lózungokat, a nagy ígéreteket és a székely ember elkeseredését olvashatjuk egy kis történelemmel megspékelve. Jó volna odafigyelni rá „felsőbb” körökben is!  Ha nem vigyázunk, nem lesz már kinek autonómiát és magyar orvosi egyetemet kiharcolni. Ha elmegy a nép, elvágyódik, aki fiatal, lehúzhatjuk a rolót…

Muszka Sándor líráját nem ajánlom nyári olvasmánynak, de ajánlom esős napokra, amikor van időnk több órát is versekre áldozni. Ezek a versek segítenek közelebb kerülni saját belső világunkhoz, őszintébbek, sebezhetőbbek, de sokkal emberibbek leszünk általuk. Verset olvasni kicsit terápia is, lelki szanatórium, ahol mi magunk vagyunk az orvosok.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.