Hogy egyem a szívüket

Az állatok jobbak, tisztábbak, fegyelmezettek. Nem sopánkodnak szemforgató módon, ha éhségükben fel kell falniuk a szeretteiket. És nem óbégatnak, ha velük is így tesznek.

A Sjönnek hívott, hatalmas öreg tűnt a legképmutatóbbnak. Megállás nélkül tömi magába a lencsét, és közben ócsárolja a háziasszonyt. Kár volt eljönniük otthonról. Micsoda világ ez, ó borzalom! Ha nem lenne ilyen visszataszítóan falánk, talán még fel is emelkedne az asztaltól, hogy az otthon szentségéről prédikáljon. A családról, a nyugalomról, a szeretetről – a világ bűnös, rossz, de előbb hadd nyeljem le, különben éhen halok.

Knut a félhomályos ajtókeretben leselkedett. Egyszer-kétszer vigyorogva odaintett Frederikjének, aki lányos lelkesedéssel hordta föl-alá a tálakat.

Az asztalfőn prédikáló öregember, Sjön visszataszító volt ugyan, de cseppet sem látszott idegennek. Ám ez a csámcsogva falatozó kilenc vadmalac egészen különleges fajzatnak tetszett. Bár egykorúak, de mégis mintha testvérek lennének… mind a kilencnek egyformán göndörödött a haja, és furcsán violaszínű volt a szembogara. Barna lebernyegeikben nem is hajósoknak, hanem birkanyájat terelgető, tilinkószóra lépegető, félvad pásztoroknak tűntek. Az öregen is ilyen rongyok fityegnek, de ő mégiscsak úgy festett, mint egy megviselt, korlátolt katona.
Ó, te jóságos! Micsoda búval baszott szerencsétlenek!

Frederikje pedig csak sürög-forog, be nem áll a szája, hol sóért, hol ecetért szalad, de ők tizenegyen csak falnak tovább nyugodtan. Olyan önelégültek és ostobák, hogy eszükbe sem jut felemelni a fejüket.

De nézd csak! Az öregemberrel szemközt ülő asszony, akit a többiek csak Rioldának hívnak, még egész fiatalka. Akár a lánya lehetne az idős katonának, de úgy sürög-forog, mintha a felesége lenne. Kézzel kötött rongyok helyett ügyesen szabott köpenyt visel – ez a rókaképű, kis fekete nő nyilván nem egy pásztorkunyhóban nevelkedett. A szembogara hasonlít a kilenc vadmalacéhoz, a haja is ugyanolyan torzonborz és hullámos, de az arcából sugárzik a tanult nők kiismerhetetlen álnoksága. Velem ne szórakozz, mert megjárod! Ráadásul ő sem tud csendben maradni, annyit járatja a száját, mintha fizetnének neki. Nem vagy még fáradt, nővérem? Nem akarod, hogy segítsünk neked? Nem akarnád, hogy ebéd után eltemessük a gyerekeket?

Ó, micsoda visszataszító perszóna! Lelkifurdalás nélkül megzabálja a szegény özvegyasszony utolsó lencséjét, utolsó kenyérkéjét, és közben ájtatosan érzékenykedik.

Knut még az izgága asszonyoknál is jobban utálta az öregembereket. A tenger a fiataloké, akik tizenévesen vízre szállnak, huszonévesen megbarátkoznak az elkerülhetetlen halállal, és ha megérik a harmincat, akkor csapatokat vezetnek. De mit csinálnak később, ha betöltik a negyvenet? Imádkoznak egy monostorban, uralkodnak, számolják a pénzüket, felkészítik a halálra a náluk fiatalabbakat? Vagy az asztalfőn terpeszkednek, és megállás nélkül ostobaságokat locsognak?

Béke, család, összetartás, szeretet.

Szerencsére az ő megbízható szeretője, a fürge Frederikje úgy tesz, mintha nem is hallaná őket.

Ám ebben a percben az idegen nő válla megmerevedik, mintha észrevenné, hogy a nyitott ajtóból figyelik. Knut rögtön hátrébb ugrott: a nők (különösen az ilyen alattomos rókafélék) azonnal megérzik, ha idegen lopakodik mögéjük. Ő aztán számtalan éjszakai portya után megtanulta, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem az összes érzékünkkel. A fülünkkel, a hajunkkal, a talpunkkal, de még a gyomrunkkal is.

– Milyen furcsa, drágám – fordult Frederikjéhez a rókaképű –, itt élsz Northumbriában, de hozzánk mégis a legtisztább dán nyelven beszélsz!

Frederikjének szerencsére vágott az esze.

Ám a kis rókaképűt sem ejtették a fejére. Elsápadt, izgett-mozgott, a szeplői idegesen ragyogtak, élénk fény költözött violaszín szembogarába.

Gyorsan felállt, és mint aki másra sem vágyik, csak egy kellemes kis nézelődésre, megindult a fönti hálószobák felé. Hamarosan ide-oda rohangált, ládákat nyitogatott, mintha a ház az övé lenne, Frederikje pedig az ő házvezetőnője.

– Mondd csak, nővérem – kiabált a rókaképű nő az emeletről –, hogy lehet, hogy ebben a házban nincsenek gyerekjátékok? Sem egy fabábu, sem egy ugrókötél, sem egy rongybaba. Netán a ruhácskákat is elvitték a kalózok?

Frederikje, aki most már megrémült, gyorsan odakiáltott neki valami butaságot.

De a rókaképű, akit az emberei Rioldának hívtak, egy percre sem hagyta abba a kutakodást.

– Hogy lehet az, nővérem, hogy te magad szép és fiatal vagy, de ebben a házban csak öregasszonynak való ruha van? Fekete ing, fekete köpeny, fekete kendő, fekete mindenféle…

Az asztalfőn trónoló Sjön elégelte meg ezt a nevetséges kutakodást. Teli szájjal rámordult a feleségére, hogy ne sürögjön-forogjon, ne turkáljon a ládákban, tartsa tiszteletben a háziak bánatát. És mindenekelőtt mondjon köszönetet a vacsoráért.

Na, persze, a kis rókaképű a füle botját sem mozdította. Hiszen csak a hasmenésnek, a főfájásnak van orvossága, a gyanakvás, ha egyszer befészkelte magát a szívbe, a véráramba, gyógyíthatatlan.

Knut óvatosan a kapu felé hátrált.

No, igen, álnok és képmutató ez a perszóna, de legalább több esze van, mint a szakállasnak és a kilenc kis pásztornak.

Ahogy kiért az utcára, meghallotta az emeleten turkáló Riolda óbégatását: Ne maradjunk itt, Sjön, ez valami csapda… Ó, jaj, ez szörnyű, szörnyű! Mennünk kell innen! Induljunk, induljunk!

Knut legszívesebben széttépte volna a hangoskodó fiatalasszonyt, a gyapjúrongyokba öltöztetett, bamba fiúkat, a málészájú, korlátolt vénembert, az egész nevetséges kompániát, de gondolnia kellett a váltságdíjra és a megbízóra. Hiszen a hadjárat, a partvidék elfoglalása nem járt túlságosan fényes eredménnyel. Errefelé csak zab és rozs terem, még a kolostorokban sincs más, csak néhány selyemdarabba tekert, rohadó csontocska. Ó, ez az áldott Anglia! Itt telente csak híg sört kortyolgatnak, nyáron meg látástól vakulásig törik a köves talajt. Ha épp nem éheznek az emberek, akkor elássák a föld mélyére a garaskáikat. Ó, Szent Bandiamus, ó, Szent Humpréciusz, ó, Szent Brindilianus, segíts meg! Hogy egyem a szívüket!

Jámbor emberek – de mikor meghalnak, őszintébbek lesznek. Barátságosan rávigyorognak Knutra, az igazi szabadítójukra, hajlonganak vagy kezet csókolnak, és a legnagyobb örömmel engedelmeskednek. A nők széttárják a combjukat, a kicsik pedig zokszó nélkül hagyják magukat megkötözni, vagy várnak az utolsó, halálos csapásra. Érted jöttem. Az apád vagyok, szokta mondogatni Knut a foglyainak, akik pár perc múlva abba is hagyják a méltatlan vergődést és sikoltozást, hogy a holtak országában neki szolgáljanak.

Hiszen minden halott gyerek az ő fiacskája. Minden halott asszony az ő menyasszonya.

Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kell fosztania a halál dicsőségétől, és át kell adnia a rabszolga-kereskedőknek. Semmi sem kárpótolhat az ilyen veszteségért. Csak akkor tapasztalhatod meg a legtökéletesebb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád sem szeretett annyira, mint a dicsőséges kiválasztottak, akik a haláluk óráján megajándékoznak a megistenülés pillanataival.

A halálra ítéltek, még az önelégült öregek is mind szépek és különlegesek, de köztük is van néhány szebb és különlegesebb. A fríz partvidéken megvívott egy kamasz fiúval, aki egy felgyújtott városban egy óbégató, idősebb anyát és öt kisgyereket védelmezett. A halálfélelem megsokszorozta a fiúcska erejét, ezért Knut – nagyrabecsülése jeléül – egy kicsit eljátszadozott vele. Elnyújtotta a párbajt, hogy a suhancnak kicsit – de csak nagyon kicsit – megjöjjön az étvágya, és reménykedjék a győzelemben.

Minél nagyobb az elszántság, minél tovább tart a küzdelem, annál édesebb a megadás.

Knut persze minden halotthoz egyformán igazságos, nőket-férfiakat, öregeket-gyerekeket, szépeket és csúnyákat is megajándékoz a szerelmével. De milyen mámorító volt a meglepetése, mikor a halott fiúcska páncélja alatt kitapintotta a még meleg lánytestet! Ez a lány – vagyis a lány, ahogy magában később is nevezte – nem bújt el, nem esdekelt, nem könyörgött kegyelemért, nem csókolgatta a csecsemőjét, nem ajánlotta magát a vikingek jó szívébe, hanem felöltötte az apja fegyverét, és párbajt vívott egy nála kétszer nagyobb katonával, aki annyiszor kelt és feküdt a halállal, míg eggyé nem vált vele.

Knut szíve nem is maradt érzéketlen: jegyesének tekintette a lányt, és a tábortűznél úgy hencegett vele, mint a leggyönyörűbb feleséggel.

Van-e sötétebb szín a feketénél? A megalvadt vér fekete ugyan, de emlékezik a vörösre, a szenvedélyre.
Az engedelmes Frederikje, az ő dán rabszolganője eme bátor, csodálatos, frízföldi lány nyomába sem érhet. Pedig kitűnő színésznő, ravasz, mint a róka, türelmes, mint az éjszaka vadászó vadmacska, és bármire képes, hogy mentse a bőrét – a gazdája parancsára jóllakna akár patkány- vagy emberhússal is. De mire jó ez az egész hajcihő? A végén úgyse fog neki irgalmazni. És ott a másik, ez a szeplős, rókaképű, akit Rioldának nevez a megbízó. Az ilyen ravasz, álnok teremtés nem érdemel együttérzést, egy ennyire izgága perszóna még a halála pillanatában is megpróbálna kijátszani, aljasul beleharapna a kezedbe, ha gyengéden megpróbálnád átölelni. A legtöbb asszony meg sem érdemli, hogy a Halál Katonája, egy ilyen derék fiatalember emlékezzék rájuk.

De nem ő dönthet egyedül a foglyai sorsáról.

Egyetlen fegyver sem olcsó mulatság, ráadásul egy hajó felszerelése többe kerül, mint amennyi aranyat vagy ezüstöt találnak egy ilyen porfészekben. Egy olyan tájon, ahol még a kölesszem is hússzor meggondolja, hogy előbújjon ilyen szegényes, sivár talajból, ő, Knut, mit tehetne? És mit tehetne Sigurd, a kapitánya?

Hogy úgy élhessenek, mint az igazi férfiak, engedelmeskednek, szót fogadnak a megbízójuknak.
Rabszolgákkal szolgálják meg, hogy újra és újra hadba indulhassanak.

A katonát, aki már csak a harcban érzi jól magát, nem fogadják vissza az övéi. A lakomákon díszhelyre ültetik, de senki nem iszik a serlegből, amit ő megérintett. És senki sem marad vele szívesen kettesben.

Menj innen, Knut, mosd meg a kezed, és kérlek szépen, ne érj a gyerekhez! Téged már eljegyzett a háború, huhogják a falusi lányok, mikor szépen és tisztelettudón megkéri a kezüket. Te halálfia vagy, Knut. Sötétebb az árnyékod, mint a többieké.

De tényleg sötétebb az árnyéka?

Kedves halottainak Knut még énekelni is szokott, és úgy dédelgette, becézgette őket, mint a legkedvesebb álomképeket. Talán már ő maga sem vágyott egy zsémbes feleségre, vagy doromboló, hétköznapi asszonykára, aki hajnalonta kilopja az aranytallérokat a zsebéből, és halálra gyötri a félelmeivel. Jaj, Knut, ne olyan durván emelgesd azt a gyereket! Hát nem látod, drágám, hogy fél tőled?

Nemcsak az öregektől, hanem a családoktól is iszonyodott. Az emberek életét el tudta venni, de az idejüket, a múltjukat nem, az örökre az övék maradt, akárhogy is kínozta, aprította őket. Knut nemigen bízhatott abban, hogy megéri a huszonötödik évét.

Család és gyerekek híján marad a háború.

(Az Összetört idő (Fordított idő III.)  2019 szeptemberében jelenik meg a Jelenkor Kiadónál.)

Illusztráció: Zdzisław Beksiński: obraz AE79