A kvantum-sziluett lágy glóriája

Ha annak idején az őslevesben egyetlen sejt nem kezd el máshogy működni, mint a többiek, még mindig ott úszkálnánk, ezért meggyőződésem, hogy a rebellis szellem viszi előrébb a világot. Irodalmi vonatkozásban három „ha” jutott eszembe:

1. Ha az emberiség eddigi összes jelentéktelen könyvét sorba raknánk, kétszer körbeérné az a papírkígyó a földgolyót.

2. Ha a rendelkezésünkre álló összes hasznos irodalmi absztrakciónkat egymás tetejére raknánk, felérhetnénk rajtuk a Holdig.

3. Ha az összes kedvenc könyvemet egymásra pakolnám, ugyan nem érném el velük a Holdat, de Nagy Zopán legújabb kötete mégis egy kicsivel közelebb emelne hozzá.

Értékelem, amikor egyes rátermett, bátor és bevállalós szerzők jól irányzott irodalmi enzimekkel oldják a szövegáramlások és tucatkönyvek nyomasztó egyformaságát. Akik szeretik az absztrakt, posztmodern műveket, no meg a sorozatvetővel osztogatott emanációt, azoknak igazi ínyencség lesz a Felhő regény. A kötet egy regény mögötti regény, illetve annak lehetősége. Sajátos életrajz, napló, álomfejtés-sorozat, amelyben mindennapi események, belső világok, gyermekkori tragédiák, emlékképek, képzeletjelenetek váltják egymást – és mosódnak össze a nagy idő(tlen)ben, ahol az elődök és bizonyos kortársak tisztelete is fontos szerepet kap: hatásuk, szellemük ott lüktet a lapok félhomályában. A szerző énjei felváltva beszélnek: rejtőzködéssel, kitárulkozással, metanyelvi betétekkel, játékos-abszurd szóhasználatokkal, kollázs-montázs-hommage-hatásokkal is élve.

Határ Győző találkozása sok mindenkivel: Szentkuthy Prae-­hatása, L. F. Céline Halál hitelbe című művének bizonyos atmoszférája, Joyce Finnegan-idézése, Gombrovicz Kozmosza, Artaud kiábrándult (aszketikus) őrülete, Milorad Pavić álomvilága, vagy éppen Pelevin „jelenléte” – és nem utolsósorban: Alfred Jarry megszállottsága, morbid, kreatív, végletes, mániás sokoldalúsága is ott vibrál a sorok között.

„A lator elköltözik, visszatér, ismét üt, zúz, ordít… Az anya három műszakban dolgozik. Sütőipari Vállalat. A  selejtes (összeragadt és égettebb) ropikat a dolgozóknak adják, vigyék csak a moslékba vagy szeretteiknek, rájuk van bízva… Ha az anya éjszakás, a lator a gyerekeket még inkább molesztálja. Nagy, sötét, borostás, Hubertustól, kevertektől bűzlő fejét az alvó kislány lábai közé nyomja, amikor az felriad: lefogja, bugyiját nyalva a puncijába lehel, fenekébe púzást imitál és hörögve röhög… A fiú megpróbálja ellökni, de őt a földre dobja és egy állólámpával akarja agyonütni...”

A történés mozaikja mögött fáradhatatlan energiák csoportosulnak, gerjednek, játszadoznak, emelkednek és süllyednek, építenek és rombolnak egy időben, kihasználva a végtelenített űrtartalmat. Az éles metaforák kereszttüzében csupa-csupa jelentés áll, melyeket olykor versbetétek szakítanak meg, pontosan illeszkedve a hol tömör, hol töredékes szövegtestbe. A beütemezett eszmélések az „agy formázását” elindító folyamatokként mutatkoznak meg, melyhez végletekig kihasználják anyanyelvünk rugalmasságát. A dinamikus áramlat gyakran asszociatív képeket sodor partra, a szemek nélküli látás pedig megjeleníti előttünk „a kvantum-sziluett lágy glóriáját”.

Mondhatni, hogy egy könyv készülésének, alakulásának a könyve, ami többrétegű és képlékenyen felhőszerű. Belső formái, lényei, terei metamorfózisok: szimultán beszédmódokkal, idézetekkel, töményen és levegősen egyaránt, melyben a szereplők váltakozó minőségükkel, mibenlétükkel (fiú-férfi-utazó-leíró-alteregó…) elemeikre bontják, kétségekkel, elvonatkoztatásokkal analizálják, majd alkotják önmagukat újra és újra: változatosan alakítva a lezárhatatlannak tűnő írásfolyamot.

„»Az eufória adás-vétele kis mennyiségben is tilos« – ezt pedig egy táblafelirat hirdette: az alfa-állapot és az egyik ébrenlét közötti opálos térben. Közben ködlovagokról szóló filmet is forgattak (fejben). Egy kiszuperált, korrózióval, hínárral elegy mechanikus rinocérosz közeledett. Fémes csontváza drótszerkezetes, pókhálószerű, áttetsző volt, agya helyén rugókkal bélelt forgószék remegett. Ez volt a sofőr helye. Gary Oldman alteregója vezetett…”

Ha belevágunk ebbe a könyvbe, izgalmas kísérlet tanúi lehetünk, néha megfejtésekkel, máskor hiányokkal (vagy épp a hiány hiányával), néha kiegészítő fogalmakkal, vagy azok konstruktív degradálásával. A szürreális túlfejtegetés atomi szintre bontja a sűrűn felbukkanó öncélúságot, de azért kikacsintva az olvasóra, a szavakat anyagként használva. Pánikra semmi ok, a kötet kvantumfizikai és irodalomelméleti előképzettség nélkül is betölti szerepét, hiszen bekapcsol az olvasóban valami spontánt és merészet. Az egyre eszkalálódó rémálomképektől sem kell visszariadnunk, velük együtt működik a játék. Mert az: tudatos játék az árnyékkal, az árnyalatokkal, árnyalakokkal és a fénnyel. Nemes, individualista vagánysággal vall, szór, ömleszt, kiáraszt, hogy újra és újra szembesítse olvasóját azzal, hogy az ember belső valósága a legbonyolultabb illúzió. A gondolati szabadság és az enyhe kényszeresség hasznos tud lenni egy olyan korban, amikor egyre gyakrabban tűnik úgy, mintha az egész bolygót eltérítették volna, mint egy utasszállító repülőgépet. Nekünk pedig megvan a lehetőségünk, hogy bármikor ráébredjünk arra: a káosz mögött van valami elpusztíthatatlan, valami örök, ami nem ítél, csak személytelenül szemlél. Nézi a drámát, mégis végig kívül van az útvesztőn.

„Tömény fejek csapódnak hátra. A nyakak lazasága, képlékeny kilengése, akár egy néma mesejáték abszurd koreográfiája. A kis poharak egymás közeli vissza-visszakoppanása, az arcokból kiszédülő tekintetek rokon párolgása egyetlen mozdulatsorrá, mákonyos gesztus-láncolattá fűződik (fel) a pult előtt…”

Ebben a „kép-hordalékban” számvetés, visszatekintés, valamint összegzés zajlik. A bestiális, a szadisztikus elemek hirtelen támadnak, ugyanúgy, mint a pajzán vagy éppen sikamlós részletek. A rossz álmokat el kell mesélni, nehogy valóra váljanak. A szerző páratlan műveltséggel sző, fest, olvaszt és szilárdít, robbant, ha kell, és jól érzi magát ebben a tág játéktérben, a hullámzó idők, absztrakciók, szubatomi ritmusok és meta-mozdulatok közt. A zene néha zajjá válik, pihenünk, majd újra táncolni támad kedvünk (még egy Tibeti Halottaskönyv-parafrázissal is találkozunk).

Ahogy a szerző énjei mesélnek, tájékoztatnak vagy épp összezavarnak, mind-mind apró, tűhegyes beavatások egy privát misztériumba, melynek következtében szellemi egyensúlyérzékünk könnyen felborulhat. Mintha egy monumentális purgálást követnénk végig egy időkön és korszakokon, mennyeken és poklokon átívelő szimfonikus orgiában.

Szükség van a hasonló kuriózumokra, mert a piacképes konzumkönyvek ritkán fejlesztik, edzik az olvasót, hiszen a legtöbb abban a szellemben születik, hogy az a magasztos Olvasó jól érezze magát, szórakozzon, miközben selymes szavakkal cirógatják vagy émelyítő szentimentalizmussal öntik nyakon. Ebben a radioaktív atmoszférában mindez mellőzve, és az is kijelenthető, hogy ideális kezdet a Zopán-szűz olvasóknak. És még egy dolog nincs kizárva: a kötet befejezése után az is megkíván egy jóféle cigarettát, aki nem is dohányzik.
 

Nagy Zopán: Felhő regény. Napkút Kiadó, 2018.