Ugrás a tartalomra

 

„Dobból ettem, és cimbalomból ittam”

Ki ne nézegetne néha régi fényképeket? Sokunk számára ismerős a már divatjamúlt, rezgő papírbetétes fotóalbum, vagy az egykori desszertes doboz, melyben a gyerekkor emlékei lapulnak, és várják, hogy valaki felnyissa lapjaikat vagy fedelüket, és belenézzen „a múltnak kútjába”. Elmerüljön a régi emlékekben, érzésekben, hangulatokban.

E rövidke novellák életképek egy asszony gyermek- és ifjúkorából, majd későbbi éveiből. Éva egy nap előveszi a fényképes dobozt a „meggypiros ruhásszekrényből”, hogy rendbe tegye, és közben elrévedezik egy-egy kép láttán, eszébe jutnak múltbeli karácsonyok, a nagymamánál töltött nyarak vagy téli szünetek, a befagyott Balatonon a korcsolyázás szabadsága. Elvarázsolta a téli Balaton, a megfagyott hullámok: „Csak a kavicsos széleken simult ki a jég, minél jobban távolodott, annál egyenetlenebb volt a befagyott víz. Az egyik hullám éppen emelkedőben, a másik meg aláhullva dermedt meg, és Éva mind nagyobb sebességgel, száguldva vitte tovább a hullámok lefojtott lendületét. […] már nem látszott egyetlen biztos pont sem, a szél, a nap, az aranyló felhők, a fehéren fodrozódó jég egyszeriben félelmetes díszletté változott.” (A kurblis korcsolya)

Akár a jégen száguldó gyereklány, végigfut képekbe zárt eddigi életén, magukkal ragadják az emlékek, események, emberek. Nézi a fényképeit: a zárkózott, jól nevelt kislány, a rajongó tizenéves, aki először találkozott a szerelemmel egy német fiú személyében, majd „Néhány évre rá leérettségizett, nagykorú lett, diplomát kapott, férjhez ment, elvált, teltek az évek. Szaporodtak az osztálytalálkozók […]” (Mandula és tornádó).

Közben megváltozott körülötte a világ, mások lettek az utcanevek, és a terek is átalakultak, ő pedig éli az értelmiségi nők életét, művészettel megspékelve, hiszen ír és fordít. Barátjával: Erickel, a fiatal festőművésszel sokat utaznak, múzeumokat, képtárakat látogatnak, s közben a fiú szinte folyamatosan fényképez, leginkább Évát. Szívesen ücsörögnek kis kávézókban, bárokban. Kedvenc helyük Párizs, melynek már minden zugát ismerik, és otthonosan mozognak a városban. Éva nem szereti a nyüzsgő hoteleket, inkább lakást bérel. Mindenhol és mindenben észreveszi a különöst, a szépet, az alkotó ember szemével nézi a világot. Furcsa formájú fatörzsek vagy kavicsok, romok, növények és útszéli Krisztus-keresztek ragadják meg a képzeletét. Egyedül is szeret utazgatni, barangolni és kávéházakban, apró bárokban írni.

A név maga is szimbolikus: nem tudjuk, az örök nőnek van-e köze az írónőhöz vagy fiktív alak, de ez nem is fontos. Ami lényeges, hogy Éva lelki fejlődését követhetjük, amíg kislányból középkorú nővé érik. Tudásban és tapasztalatban gyarapodik, de végig megmarad ártatlan gyermeki naivitása, rácsodálkozása a szépre, természet és művészet iránti szeretete. Az utcán járva bármilyen apróság, egy tárgy, egy ablak vagy romos ház megmozgatja képzeletét, vagy emléket juttat eszébe. Egy málladozó falnál álló fenyőfa váza régi karácsonyokat idéz fel: ízeket, hangulatokat, meséket, ruhákat. „Gondolataiból az egykor szabadkőműves páholynak otthont adó épület ma szürke, málló falának döntött facsontváz látványa zökkentette ki. Karácsonyfa volt télen, és most, a júliusi forróságban azt várta, hogy egy irgalmas kéz bevágja a kukásautóba. […] Éva látta rezgő zöld ágain a himbálózó szaloncukrokat, színes gömböket, a mellette játszó gyerekeket, a konyhából beszálló halászlé és rántott hús illatát.” (Karácsonyfa és görögdinnye)

Fél Európát bekalandozza egyedül vagy társával, Erickel. Szívesen bolyong múzeumok sejtelmes termeiben, vagy éppen modern művészek alkotásait próbálja megfejteni. Mindenre nyitott és kíváncsi, semmiről nem mond negatív kritikát. Végig nyugodt és megértő, a néha türelmetlen fiatal társával is. Szereti a tengert, a hullámokat; saját élete is olyan, mintha hullámok dobálnák ide-oda, és ő csak hagyná. Az utazásban, a szépség keresésében leli örömét, és találja meg élete értelmét. Egy lepusztult hotel ablakának kovácsoltvas korlátjában is felfedezi a maradandót, a régi pompát (Barcelonai galamb).

Éva összetett és kissé ellentmondásos egyéniség, egyfelől törődik az egészségével, minden nap fut, elmegy mellvizsgálatra, de közben gyakran foglalkozik a halál gondolatával. Feltűnő a beletörődés, a kilátástalanság érzete, a női kiszolgáltatottság, ami ellen Éva nem küzd és nem tiltakozik, mintha a saját élete már mindegy volna, de néha gyerekes vágy ébred benne az élet apró örömei után. A számára eddig ismeretlen abszintot Párizsban mindenképpen meg akarja kóstolni: „Az abszint nem hagyta nyugodni, olvasott ezt-azt […]. Az éttermes férfi-Ariadné elvezette a megfelelő boltba. Rikító színű, áttűnéses Van Gogh-önarckép a kartondobozon, benne az abszint 55 fokos. A doboz oldalán szárnyas kapoccsal rögzített abszintkanál. Abszint, kanál, kockacukor, jeges vízben feloldandó kockacukor. A kanál keresztmintázatú rései, ez a semmi, ami átereszt és nem tart meg semmit, ez ő.” (Semmi sincs. Rombolt változat)

Az írónő időnként elkalandozik más témák felé (Margit hétvégéje, A mentőcsónak), majd ismét visszatér Évához. A novellák néha csak egy-egy érzést, hangulatot, látványt közvetítenek (Szigetkör orgonavirágzáskor, Halászház az óceánparton). Párizs mellett Bécs Éva kedvenc városa, lelki otthona, ahová újra és újra visszatér – nem tudja, miért vonzza ez a hely annyira. Nagyapja jut eszébe, aki itt járt még a Monarchia idején az Állatorvosi Akadémiára, és magával hozta a kedélyes „kisztihand” köszöntést. Bécs és Párizs mellett megjelenik Kréta, Barcelona, a Balaton és Budapest egyes részei, kedvenc futóhelye a Margit-sziget, vagy az ókort idéző Aquincum.

Éva emlékei és gondolatai többnyire konkrét eseményekhez, személyekhez, tárgyakhoz, tájakhoz kapcsolódnak, de eljut egészen az abszurd vízióig is, példa erre a Légszomj, melyben a depressziós másodpilóta a hegyoldalnak vezette a repülőt, mert úgy érezte, ki kell törnie a fojtogató kis fülkéből, a mindennapok egyformaságából.

Egy futó szerelem rövid történetét jeleníti meg a Dobból ettem, és cimbalomból ittam című írásban, melynek már a címe is jelzi képtelenségét, és amely nyomasztó emlékként nehezedett rá. Boldogságról, örömteli eseményekről nem olvashatunk, mert bármilyen szépen is indul valami, többnyire szomorú a végkifejlet. A gyerekkori önfeledt korcsolyázás a Balatonon lékre fut, a szerelem a francia férfi számára csak kaland volt, az Erickel folytatott kapcsolat is felemásnak tűnik.

Rőhrig Eszter egyes szám harmadik személyben mesél; a novellák általában 3–5 oldal terjedelműek, tulajdonképpen rövid történeteknek mondhatnák őket, a német Kurzgeschichte mintájára. Érzékeny a szépre, novelláiban élvezhetjük vizuális táj- és miliőábrázolását, empatikus lélekábrázolását, tömör és árnyalt kifejezésmódját, magával ragadó elbeszélő stílusát, melyben a tényszerű leírásokat Éva emlékei, reflexiói szakítják meg, s ezek néhol szürreálisak: „Szerelme ismerhette az árnyékok és fények tünékeny egyensúlyának titkát, mert megállította őt egy néptelen, kopott, piszkos utcában, és kérte, menjen végig a fénycsíkon. Nem akart hinni a szemének, az árnyéka előtte járt… úgy érezte, egy kis időre talán maga elé engedte, nem jár sarkában az elmúlás.” (Nemausus) Az írónő egyetlen gyümölcs említésével elénk varázsol egy letűnt korszakot, amikor a banán az elérhetetlen jólét szimbólumaként jelenik meg: „Első karácsonyi emléke gyomortáji remegést idézett elő benne. Az egyik rokon banánt töm a szájába, s ez volt a család legnagyobb ajándéka.” (Karácsonyfa és görögdinnye) Máskor az öltözékén keresztül mutat be egy karaktert: „A szürke öltönyös nyugodt hangon beszélt, látszott rajta, hogy még időben megcsinálta a szerencséjét, elégedett az életével, és nem kell ahhoz nyakkendőt hordania, hogy bécsi polgárnak érezhesse magát.” (Küss die Hand)

A mindössze százhúsz oldalas kötet írásai közül néhány külön is megjelent, de egybefűzve alkotnak kerek egészet. Az írónő Vénusz című korábbi verse és a Corpus záró fotó, Kohán Ferenc alkotása adja a huszonhét apró novella keretét, melyeket Éva központi figuraként fog össze. A vers és a fotó különböző művészi eszközökkel, drámai erővel jeleníti meg a nő, a nőiség, a lemeztelenített szépség és kiszolgáltatottság képét. A kötet fő motívuma a víz. A cím – Vízhomok – szimbolikus értelmet hordoz: a víz, a tenger, a természetnek ez a csodás, végtelen eleme szinte mindenütt jelen van valamilyen formában. Évát vonzza a víz, elbűvöli az őserő, az állandóságban a hullámok változatos fodrozódása. A homokszemeket ellepik a hullámok, játszanak velük, akár az emberekkel az élet. Éva az Ívekben befekszik a parti homokba, és hagyja, hogy a tenger simogassa a testét, mintha bele akarna olvadni a természetbe. A kötet borítóképe is a tengert ábrázolja, mely szintén Kohán Ferenc alkotása.

Egy nő/a nő sokszínűsége bontakozik ki a lapokról, időben és emlékekben csapongó formában, pillanatfelvételekben, melyek érintik a női lét, szerelem, család, válás, csalódás kérdéseit. Éva középkorú nő, megállapodottnak mondhatnánk. Van munkája, amit szeret, kialakította saját életét, de mintha hiányozna belőle valami: folyton elvágyik, helyét keresi a világban. Az írónő bebarangoltatja vele kedvenc városait, és ezzel párhuzamosan lelkének rejtett zugait. Az utazás csak ürügy, inkább háttér a lélekábrázoláshoz. Kedvese, Eric szinte állandó kísérője, társa és természetében ellentéte Évának, aki nyugodtan szemlélődik, míg Eric többnyire ellentmond neki, és türelmetlen vele. Az életigenlés mellett megjelenik az öregedés és a halál fenyegetése, a küzdelem az idővel. Ennek tudata különös feszültséget ad a szövegeknek. A kötet alaphangulata melankolikus, de nem teszi szomorúvá az olvasót, inkább elgondolkoztatja az élet útvesztőiről, a művészet lélekformáló hatásáról és arról, hogy mennyi szépség van a világban, amit megcsodálhatunk, de sajnos az időnk véges.

Rőhrig Eszter „egy tiszta nőt” mutat be Éva alakjában, akit az olvasó kezdettől fogva megkedvel, s a végén úgy köszön el tőle, mintha régi jó ismerőse lenne.

 

 


Rőhrig Eszter: Vízhomok. L’Harmattan, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.