Manhattan

Marianne Wolf lírai absztraktot művel, zenei felhangokkal, kiváló ritmusérzékkel. A szín és formák időtlen, ikonikus (ideaszerű), matematikai és spirituális (metafizikus) világában érzi otthonosan magát, a színek szimbolikus, expresszív, lélektani erejét tárja elénk. Hogy a művész festői képzeletét elsősorban az absztrakt minimalista művészet vagy inkább maga az absztrakció (absztrakt gondolkodás) folyamata érdekli, nem tisztünk eldönteni. Négy év válogatott munkáit látjuk, melyekkel meglepte önmagát és szűkebb környezetét is. Mintha maga is vallaná Carmen Herrera szavait: Egyszerűen gyönyörködtet egyenes vonalakat húzni.

Manhattan neve egyszerre jelenti Manhattan szigetét és a rajta elterülő Manhattan kerületet, amely New York öt kerületének egyike. Déli és északi csücske kivételével utcaszerkezete teljesen merőleges rácsszerkezetű, követi a Hudson folyó partvonalát. Marianne Wolf kiállításán a Manhattan, 2018 című képe is szigetet képez, mind formájában, kompozíciós rendjében, mind visszafogott, stilizált és spirituális világával. Egyetlen objektum jeleníti meg a világvárosrészt, annak térségi mélységét, az orgonasípokhoz hasonló függőleges testek, bennük a fach- és sejtszerű (rácsos) belső építkezés a zsúfoltság, a személytelenség élményét, képzetét hívhatja életre a látogatóban. Ez az alkotás elüt a kiállításon bemutatott többi műtől. Kakukktojás? Talán igen, vagy nem véletlenül látható, ezzel is jelezve, négy év munkáiban (2016–2019) számos olyan út, lehetőség adódik, amely megérintette az alkotót.

Műveiben a formarészek gyakran ellentétes irányban mozdulnak el, mint a Színes oszlopok, 2017 háromszög kompozíció esetében. E kép paradoxonja (experimentális határátlépése), hogy a háromszögvonalak a tökéletességet, a teljességet kérdőjelezik meg, az instabilitás, a dinamizmus jegyében. A műalkotás hasonló vagy azonos elemeinek (forma, vonal, hideg-meleg szín) térbeli és időbeli tagolása, ismétlése révén a képrészek jelentését változtatja meg (Színes leporelló, 2018, Kék leporelló, 2018, Csíkos I–II., 2018). Szürke-fekete-világos vonalakból, geometriai formákból létrehozott műveiben a fény-árnyék ellentétét, kontrasztját aknázza ki (Lebegő forma, 2018, Kapcsolatok, 2018, Monokróm, 2018, Szürke háromszög)

Szeriális műveiben felületi, fakturális kontrasztokat is alkalmaz. A nézőpont megválasztásánál optikai fogásokkal él, hogy a látvány mozgalmasságát érzékeltesse (Dominó I–II., 2017, Fekete vörösökkel, 2017). Képeinek karakterét a formatömeg kontúrjának, a befoglaló formáknak, a formák térbeliségének rejtett és nyílt ábrázolásával teremti meg, mint a Diagonális I–II., 2018, Lépcsők, 2019 című művek esetében, ahol a vertikális-horizontális vonalak aszimmetriájára építi fel a kompozíciót.

Marianne Wolf érzelmeket fest, a pillanat örökkévalóságát, a magányt, bizonytalanságot, fájdalmat, terhet, a másik ember bizalmat hordozó tekintetét, felszabadulva a konkrét ábrázolás nyűgétől. A színperspektívája szellemi módon győzi le a teret, az absztrakt gondolatok nem ölik meg művészi fantáziáját, a világ művészi megismerésének szándékát és gyakorlatát. Színtársításaiban a belső formarend a meghatározó, ennek rendeli alá az egyszerűsítéseket (a szelekciót, redukciót), a kiemeléseket, a fokozásokat és összevonásokat.

Saját formanyelvének egyik jellemzője a szintézisre törekvés, az alkotás formai és tartalmi egységének megtalálása. Tér- és mozgáskísérlete, minőségi kontrasztja az elemek túlzsúfoltsága miatt olykor kevésbé hat sikeresnek (Egyensúly keresés vörös alapon, 2016, Kékike, 2016, Zöldike, 2016). A dinamikus hatások elérésekor néha túlkomponálja a képet, vibrál a kép, a bonyolult struktúra, a túlzsúfolt színtér miatt az áthatások, az ellentétek kevésbé érvényesülnek (Feszülő vonalak, 2018, Colored dragon, 2019, Színterek, 2019), de ezekben a művekben a vágások, eltolások, bemetszések térélményt teremtenek. Talán nem is hibák ezek, inkább a művész tudatos törekvését fejezik ki, hogy hibát vétsen, hogy teret engedjen a véletlen játékának, az élet kiszámíthatatlanságának. Marianne Wolf lírai absztraktja a mai teljesítmény-centrikus világunk hiányára válaszol, mely szerint az emberi érzelem kevésbé fontos, mindent a rend-szabály kényszernek rendelünk alá, és háttérbe szorul a szubjektív látásmód.

Kompozíciós érzéke (az arányok egyensúlyának keresése és megtalálása, a jelenségek elemeire bontása, majd újraértelmezése, összerakása, a káosz, krízis és a rend, szabályosság egymáshoz való viszonyának vizsgálata) révén az alkotásai többségében a színek, vonalak, fények, pozitív-negatív formák, felület, tömegek, síkok, tér olyan viszonyrendszerét teremti meg, amely dekomponáltnak hat; azaz a nézőben könnyen kialakulhat az érzés, hogy köze van a képekhez, mert azok megszólítják, felismerheti bennük önmagát.