Ugrás a tartalomra

 

Se gyerekszoba, se gyerekkor

Nem ajánljuk ezt a könyvet az emberi tragédiákra közömböseknek, a keserű valóságtól elfordulóknak, sem azoknak, akiknek a híradókban elhangzó tények csupán ebéd alatti háttérzörejek.

A szerző, Shrek Tímea évekig tanárként dolgozott a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott. A nap mint nap tapasztalt nehéz életek súlya és tragédiája arra késztette, hogy ne csak megértse, de meg is írja őket. Novellái nemcsak életszagúak és felkavaróak, hanem szociográfiai mélységűek is.

A kötet két nagy fejezetre oszlik, Kék sávra és Zöld sávra, s míg az elsőben viszontagságos gyereksorsokat mutat meg, a második felében az emberi aljasság összes szürke árnyalatát vonultatja fel, így nemcsak a jelen, de a múlt nyomorúságát is megragadja letisztult, mégis erős atmoszférájú mondataival, karcos és nyers párbeszédeivel.

A gyerekek még őszinték, és fájdalmas egyértelműséggel reagálják le a körülöttük pergő eseményeket, hol kegyetlenséggel, hol kiközösítéssel, hol magukba zárkózással – és ha ez nem változik meg ebben az életkorban, később is ezt a mentalitást viszik tovább, így a hibás minta a végtelenségig folytatódni fog. És ők fogják alkotni a jövőt. Ha a világ álságos és gonosz, azt egy gyerek meg fogja mondani, rosszabb esetben beépíti a személyiségébe, ezt is megtanulja, ha a tananyag olykor ki is potyog a fejéből. A gyerek beszél, fecseg (vagy ha hallgat, talán az a legrosszabb), a tanár pedig lehet közvetítő a felnőttek világa és a gyerekek közt, de ugyanúgy lehet ellenség is, aki minden törekvést blokkol, hiszen csak egy rendszer végrehajtó eszköze, tanítógép, akinek mindez csak munka, nem pedig hivatás.

A novelláskötetben egy önfeláldozó és lelkiismeretes tanárnővel találkozhatunk, akit nem hagy hidegen tanítványainak sorsa. Miérteket keres, és nehéz szívvel nyugszik bele a megváltoztathatatlanba. Mindenre ő sem képes, de megteszi a tőle telhetőt, és néha egy rövid, de feltáró beszélgetés is elég ahhoz, hogy a dolgok csak egy kicsivel jobb irányt vegyenek.

„Gyakran jön hír a kijevi táborokról. A helyi náci bandák néha szétverik az ott lakók kalyibáit, feljelentik őket, de legutóbb rájuk gyújtották a tákolmányokat. A gyerekek másról nem is tudtak beszélni, csak arról, hogy egy fiatal pár maradványait találták meg a romok között.” Az első fejezetben ábrázolt történetek hajtómotorja az elhagyatottság és a nyomor, melyek még napjaink wifivel gyorsított világában is könnyen felfogható, átélhető fogalmak, mégsem akarjuk elhinni, hogy vannak olyan települések, ahol a szipu még mindig a szegények drogja, gyerekek játékszere, ami a szürkéből színest vagy legrosszabb esetben semmilyenséget varázsol.

Talán a Maugli a kötet legmegrázóbb története, melyben hűvös októberi reggelen egy cigány kislány érkezik az osztályba. Már a beíratása tragikomédia. Enni adnak neki, de nem tudja az evőeszközöket rendesen használni. Látszik rajta, hogy éhezik. Ahhoz már hozzászokott a tanárnő, hogy az idejáró diákok néha piszkosak, de ez a kislány a kosz alatt meghökkentően szépnek látszik. Anyja leányanya, a nagymuter hozta el, aki piára szokott koldulni a városban. Közel sem ideális gyerekkor. A kislány mindennap bejár, de nem beszél, nem tanul, nem érintkezik a többiekkel. Nem ismeri a tollat, a füzetet, a ceruzát. Olyan, mint Maugli. A tanárnő hamarosan kideríti, hogy az új tanuló egy kartondobozban alszik, és a kukákból táplálkozik, az anyja haldoklik, apja pedig még papíron sincsen. Ha hivatalból jelenti, árvaház vár rá, ami talán még mindig a legjobb megoldás. Nem érné meg a következő tavaszt, ha ott marad, ahol eddig. Olykor a gyerekek érzéketlenek társuk nyomorára, nem erősségük az empátia, és ha ezt a szellemet idejekorán szívják magukba, az meghatározza életük későbbi folyását. Nevezzük sorsnak.

„Figyelte őket.

A kék ruhás nő feltűnésmentesen lépett a szartól bűzlő fal mögé. Egy elegánsan öltözött férfi követte. A jó munkához idő kell, az pedig nem volt. Tíz perc múlva a férfi sietősen távozott. Kezében átlátszó szatyor, benne pelenka.

A sarkon utolérte a felesége, babakocsival. Megcsókolták egymást.” (Kurvalesen)

Ezen a környéken kevés a kiugrási lehetőség, kevés a remény, csak a kallódás biztos. Túl sok nyomor, túl sok halál. A szeretet- és törődéshiány olyan mélységei mutatkoznak meg, amiket el sem tudunk hinni, elképzelni pedig nem akarjuk kényelmes kis mátrixunkból. Még megzavarná nyugalmunkat a sok alkoholizmus, a rengeteg szakadt ruha és a helyi divattal együtt járó élősködők. A gyermekprostitúció és a gyermekmolesztálás is megszokott errefelé, és ami a legiszonyatosabb: mindez magától értetődő és természetes.

A szerző hétköznapi stílusban, szívfacsaró egyszerűséggel, minden rituálé nélkül tárja fel a rettenetes valóságot, és mélyre nyomja a kést, azonban a nyers dialógusokból bontakozik ki az igazi dráma. A történetek minél rövidebbek, annál velősebbek. „A vállam fölött hátrapillantok, látom, ahogyan a katonák decis pohárból isszák a vodkát. Egyik pillanatban elítélem őket, a másikban meggondolom magam, hiszen józan ésszel ki bírná feldolgozni, ami velük történt? Gyilkolnak. Ismerőst, ismeretlent, parancsot kapnak. Gyermekkórházat bombáznak le csupán azért, mert rossz koordinátákat adnak meg nekik. A legjobb barátjukat lövik le mellettük, és semmit sem tehetnek.” Ha ezekre a durvaszemcsés sorokra nem rezonálunk, valami meghalt bennünk. A reménytelenség fizikai világába kényszerítő lelketlenség, butaság és gyarlóság formálja az embert, amikor egy idő után már csak a túlélés eszközét látja mindenben, a szépség és az élet valódi értelme helyett. Szinte szürreális, mégis tudjuk, hogy mindez a valóság egy szegmense.

Kijelenthetjük, hogy a mai ember információ-túladagolásban szenved, de mégis, amikor a tragédiák sorozatába annyira belenyugszunk, hogy átlagos sztereotípiának tituláljuk őket egy legyintéssel, azzal szinte bűnrészessé válunk. Az elfordulás és a passzivitás a probléma újragenerálása.

Az utóbbi idők egyik legfontosabb kötetéről beszélünk, noha semmi újszerű és semmi meglepő nincs benne. Csak a tehetetlenség és a masszív döbbenet. A „kutya világ” parafrázisa.

 

 

 

 


Shrek Tímea: Halott föld ez. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2019.

 

 

Shrek Tímea kötetét legutóbb Frei Gabriella recenzálta. A férfi és női olvasat különbségeit és azonosságait, módozatait, egymásra reflektáltságát kutatjuk ily módon.

https://www.irodalmijelen.hu/2019-apr-27-1350/szekreny-emlekekben-emlekek-szekrenyben

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.