Ugrás a tartalomra

 

Végesben a végtelent, végtelenben a végest

Interjú Dobozi Eszterrel – kérdezett: Varga Melinda

„Külső útjaink belsővé is válnak. A belső utak pedig meghatározzák a külsőt. Az írás időről időre visszanyert képessége valóban kegyelmi állapot” – vallja Dobozi Eszter, akit eddigi életművéről, költészet és próza, irodalom és társművészetek viszonyáról kérdezte Varga Melinda.

                      

– Legutóbbi, Hószín átfut, sár fennakad és Ahogy ő néz, ahogy ő lát című verseskötetedet, valamint legújabb, többek között az Irodalmi Jelenben publikált verseidet lapozva próbáltam megállapítani az eddigi életmű fontosabb szimbólumait, összekötő, visszatérő motívumait, és bár egy interjúban nem lehet teljesen körüljárni mindent, úgy gondolom, jelentékeny prózai műveid ellenére inkább költői alkat vagy, versben tudod megfogni a világ rezdüléseit, a pillanat eksztázisát, az Istent, a szerelmet, az időtért, a végtelent vagy a költészetet magát. Ugyanakkor azt is érzem, hogy keresed műfajok és műnemek között az átjárást, hiszen a Túl a rákbarakkon, Angelika naplójából regényed egy-egy részét akár versként is értelmezhetjük. Jól gondolom?

– Többen is gondolják (pályám ismerői között), hogy a költészet az én fő megnyilvánulási formám. Nem is indokolatlanul, hiszen költőként indultam, s több a verseskötetem, mint a prózai. Ha azonban másként alakul a sorsom, valószínű, hogy hamarabb rátaláltam volna a prózában kifejezhető tartalmakra. A prózai műfajok (pl. a regényírás) munkaigényesek. Hónapokon, esetleg éveken át visszatérni ugyanahhoz a témához, naponta több órán át ülni a számítógép mellett az írás eltökéltségével – ennek az életprogramnak a megvalósítása csak abban az esetben képzelhető el, ha az írónak sokkal több szabadsága van, mint nekem volt az eddigi életem folyamán. Ha nincs bekerítve mindennapi hivatali teendőkkel, napi 10-12 órás munkahelyi kötelezettségekkel. A pályám elején (a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében) nem volt más lehetőségem a fennmaradásra, mint a tanítás. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy tanítani is nagyon szeretek – különösen az irodalom közvetítése ad számomra szép és jó élményeket. A tanítványok között jól érzem magam. 1995-ben az az iskola, amelyben akkor (tanárságom tizenhatodik évében) dolgoztam, és ma is dolgozom, válságos helyzetbe került, én pedig úgy gondoltam, tudnék segíteni, ha beavatkozhatnék a folyamatok irányításába, ezért megpályáztam az igazgatói állást. Ebben a döntésemben az a felismerés is vezetett, hogy ott kell segíteni, helytállni, ahol éppen szükség van ránk. Hiba, ha nem vesszük észre a közvetlen közelünkben fel-feltűnő elhívásokat, miközben az elérhetetlenről ábrándozva tétlenségben töltjük az éveket. Tőlem az is idegen volt, hogy ún. szabadúszóként – kiszolgáltatva – folyamatosan bizonytalanságban tengessem az életemet. Ez az elfoglaltság, a nevezetes, nemzetközi hírnévnek örvendő Kodály Iskola igazgatása, a hol több mint 150, hol több mint 180 dolgozó, az 1500 (olykor 2500) fős diákság és szüleik képviselete azonban valósággal beszippantott. Most a huszonnegyedik vezetői szerepben töltött évemben fogom befejezni ezt a pályát. Közben mindig az a remény csillapított le az elmozdulási lehetőségekről gondolkodván,  hogy van még időm. A megírandóra, ha valóban érdemes a megörökítésre, lesz majd idő. Ma már az idővel nem játszadoznám ilyen merészen, elbizakodottan, mint egykor.

A költészet valóban nagyon közel áll hozzám. Olvasmányként és hivatásként egyaránt. Előfordul, hogy egy-egy vers írása hónapokig-évekig is elhúzódik, míg a végleges formára rátalálok. Az alkotásnak e szakaszában voltaképpen fejben írok. Ám a kidolgozás időszaka, mely nagyon intenzív jelenlétet igényel, rövidebb idő, mint a prózai műfajok esetében.     

A válogatáskötet összegzés, visszatekintés, lezárás is,  az Ahogy ő néz, ahogy ő lát című könyved számomra azért is érdekes, mert azt olvastam, te magad válogattad, szerkesztetted, fűzted egybe a verseket, ezek javarésze a régi köteteid versanyagát tartalmaza. Ha nem tudná az olvasó, hogy ez válogatáskötet, nem is jönne rá, ugyanis nem érzékelhető a fiatal, elsőkötetes Dobozi Eszter-versek és a már érett hangú költő művei között szakadék, az életmű nem egyenetlen, mintha a korai versek is most születtek volna. Az első könyvek versanyaga és a későbbi költemények mögött is tudatosan építkező költőt látok. Az Egy című verseskötetet, amely 1986-ban jelent meg, illetve, a  második, a Látó címűt visszaolvasva, te ezt hogyan látod, hogyan értékeled? Mi alapján válogattál a régebbi versek közül, volt-e egy olyan ív, viszonyrendszer, amihez igazodni szerettél volna? Gondolom, annak is oka van, hogy nem bíztad másra a szerkesztést, és te magad válogattál, rostáltál.

– Az elismerést köszönöm. Hogy az első kötetem nem a zsengék gyűjteménye volt, az a lektori szigornak köszönhető. Az egyik lektor, Rózsa Endre kiadásra javasolta, de a másik nem. Úgy vélte, túlságosan kötődnek a versek a magyar lírai hagyományokhoz. Hát mihez kötődjenek, ha nem a magyar lírai hagyományokhoz? – háborodtam fel az elutasító levél tartalmán.  A bírálaton hamar túltettem magam, s folytattam az írást, de az újabb kiadási próbálkozás alkalmával a régi költeményekből semmit sem tartottam meg. Így lett az én elsőként megjelent könyvem kiforrottabb az átlagos első köteteknél. Az Egy valójában már a második kötetem.

El sem tudtam volna képzelni, hogy a rostálást másra bízzam. S hogy mi alapján válogattam? Elsősorban a minőség elve vezetett. Vagy a téma fontossága alapján döntöttem.           

Az olvasók mindig kíváncsiak arra, hogyan indul egy költő pályája, az első köteted megjelenésére sokat kellett várnod. A rendszerváltás előtti időkben mire számíthatott egy fiatal költő Magyarországon, volt-e abból hátrányod, hogy nőként  indultál az irodalomban?

– Éppen harmincéves voltam, amikor ez a késleltetett első kötet megjelent. A kézirat leadásától számítva is sokat kellett várni. Akkor még nem lehetett pár nap alatt könyvet előállítani. A technikai változások a kiadási folyamatokat mára rendkívüli módon felgyorsították. De hajdanában sokkal több szűrőn is át kellett mennie az anyagnak. Ma bárki szinte bármit megjelentethet minden kontroll nélkül is. Az internetes jelenlét a közlést olyanok számára is lehetővé teszi, akik semmilyen szakmai-esztétikai elvárásnak nem felelnek meg. Ott olvasható a zseniális mű is, ott olvashatók a dillettantizmus szülte próbálkozások is.

A rendszerváltás előtt a fiatal költő pályája – ha nem kapott felülről támogatást – nehezen indult. Közlési lehetőségekhez nem könnyen lehetett hozzájutni. Ma viszont azért nehéz a helyzet, mert az igazán értékes mű elvész a közepes és értéktelen szövegek tengerében. S a gyanútlan olvasó nem kap segítséget ahhoz, hogy eligazodjon ebben a katyvaszban. De ennél is nagyobb problémának tartom, hogy csupán az a szerző és műve létezik számára, akinek az arcát a média megmutatta. És mutatja ismét és ismét az unásig. Az a kép pedig, amelyet a média közvetít a mai magyar irodalomról – néhány újabb kísérletet kivéve – rendkívül egyoldalú válogatáson alapul. Ugyanezt mondhatom el azokról a tankönyvi fejezetekről, elektronikus tananyagokról is, amelyeket – a ritka kivételtől eltekintve – a diákok kapnak az általános és középiskolákban a kortárs irodalomból. S még mindig alig elfogadható az emelt szintű magyar nyelv és irodalom érettségire kijelölt művek listájának az a része, amely a mai irodalomból való.   

Igen, volt hátrányom abból, hogy nőként próbáltam helyet kiharcolni magamnak az irodalomban. Ha nem volt erre felkészülve a nő alkotó, főként míg fiatal volt, gyakorta előfordult, hogy az írótársak, a szakma képviselői nem az alkotót látták benne, hanem csupán a szexualitás tárgyát. Felháborított az is, ha kritikákban és egyéb értékelésekben tapasztalható volt a nők által alkotott irodalommal szembeni előítéletes gondolkodás.  Akkor is ez a véleményem, ha nem voltam és ma sem vagyok feminista, és nem tartozom a feminista irodalom művelői közé. A másik nemben soha nem az érdekelt, ami elválaszt, hanem az, ami összeköti a nőt a férfival, a férfit a nővel.

Ma sokkal több női alkotó tűnik föl az irodalomban, mint akkor, amikor pályakezdő voltam. S gyanítom, a nők jelenléte sokkal természetesebb is, mint korábban. 

Volt-e olyan nő alkotó, aki segített pályakezdőként, vagy társad volt ezen az úton? Mezey Katalinnak bizonyára nem véletlenül ajánlsz verseket, talán pont ő?

– Sok költő- és írótársamnak ajánlottam írásokat az eddigi életem folyamán. Legalább annyi férfinak, mint nőnek. Olyanoknak, akiknek a műveit szívesen olvasom, nagyra tartom, személyüket, pályájukat nagyra becsülöm. Az ilyen versek jó része felkérésre készült. Arra törekedtem azonban, hogy az alkalmiságon túlmutasson, amit a tiszteletükre írok.      Támogatóim között, s azok között, akik műveimet méltányolják, nem kevesebb a férfi, mint a nő. Mezey Katalin kiadója jelentette meg a Tíz körömmel című szociográfia-kötetemet. (A verset azonban nem ekkor és nem ezért ajánlottam neki, hanem jóval később az ő hetvenedik születésnapjára.) A málenkij robotra elhurcoltakról szóló Csak a napnyugtát níztük című könyvemre viszont Bakó Endre, a debreceni Csokonai Kiadó vezetője mondott igent. Deák László volt, aki lektorként támogatta és szerkesztette Az Egy című könyvemet a Magvető Könyvkiadónál, később is több könyvem jelent meg az általa vezetett Orpheusznál, a regényeimet pedig Oláh János fogadta el kiadásra a Magyar Naplónál. S tőle kaptam az ajánlatot a válogatott kötet kiadására is. A Kettőztető címet viselő könyvem napvilágra kerülése Agócs Sándornak, a Másolhatatlan Tóth Lászlónak köszönhető. Az esszékötet (Kísért a lehetetlen) és ezen kívül két verseskönyv megjelentetése ugyanakkor Erős Kinga érdeme. Az Orpheusz Kiadót ekkor már ő vezette. Bírálatot nők is, férfiak is írtak a könyveimről. A legátfogóbb elemzést Vasy Géza írta irodalmi tevékenységemről. Aki pedig elsőként olvassa írásaimat, nem más, mint a férjem, Alföldy Jenő irodalomtörténész, kritikus. Őt igen későn ismertem meg. Negyvenéves voltam, amikor először találkoztunk személyesen. Negyvenkettő, amikor összeházasodtunk. Ekkortájt már jóval túl voltam a pályakezdésen.      

Szeretném, ha abba is beavatnál, mi volt az az első meghatározó versolvasmány vagy regény, személyes találkozás költővel, íróval, amely edöntötte, hogy költő leszel.

– Nem az írókkal, költőkkel való személyes találkozás indította el bennem az írás iránti vágyat, hanem az olvasás adta élmények. Amint megtanultam a betűket, irodalomolvasó is lettem. Rendszeresen jártam könyvtárba. Általános iskolás koromban Arany János volt rám nagy hatással. Nyolcadikos koromban fedeztem fel a magam számára Németh Lászlót. Középiskolás koromban élmény volt számomra József Attila, Ady Endre. Nem csupán a műveiket tanulmányoztam, hanem a róluk szóló szakirodalmat is. Az ő verseskötetükkel és a Petőfi összessel kezdtem megalapozni saját könyvtáramat. Illyés Gyula Bartókja is – emlékszem – nagyon megfogott. Írtam róla akkor egy elemzést – nem házi feladatként. Az egyetem első évében sokat olvastam Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost. Az olvasás szenvedélye ma is tart.

Tizenöt éves korom táján kezdtem írni. Az első próbálkozásom regény volt. Bár ezt a barátnőmön kívül nem olvasta senki. A magyartanárom ugyanakkor felfigyelt az átlagosnál jobb íráskészségemre, és bemutatott szülővárosom újságja, a Ceglédi Hírlap szerkesztőségének. Tizenhat éves koromtól fogva rendszeresen publikáltam itt interjúkat, riportokat. Amit viszont a publicisztikai műfajokban nem mondhattam el, arról verset írtam.         

Választja az ember ezt az utat, vagy inkább elrendeltetett, Istentől eredő, sorszerű a költőség?

– Azt hiszem – az én esetemben – sorsszerű. Olyan elrendelés, amelytől a kezdeti – főként kedvezőtlen – körülmények ellenére sem tudtam szabadulni. Arról nem is beszélve, hogy írás közben voltak (többször is) transzcendens élményeim. Az életemet meghatározó döntéseimet is befolyásolta, hogy folyamatosan és állandóan készültem erre a pályára. Akkor is így volt, amikor az egyetem magyar nyelv és irodalom–történelem szakára jelentkeztem, akkor is, amikor Kecskemétre kerültem. Ha itt nem kötődtem volna – akár csak gyenge szálakon is – a Forrás című folyóirathoz, bizonyosan nem vetődöm ide tanárnak sem. A tanári és iskolaigazgatói munka – bár teljes embert igényel – sosem elégített ki egészen. Mindig próbáltam kiharcolni magamnak azokat az időket, amikor csak irodalommal foglalkozhatom. Ma viszont ez már szinte lehetetlen, az okostelefonok és az internet világában nincs valódi szünet, nem tud soha a vezető szabadságra menni. Rövidesen befejezem iskolai pályámat. Nyugdíjba megyek. Attól nem vagyok kétségbe esve, hogy tétlenségre leszek az iskola nélkül ítélve. Rengeteg tervem van még. S reménnyel tölt el, ha arra gondolok, ezek után nem a kenyérkereső munkám mellékterméke lesz, amit írok, hanem ez lesz a fő tevékenységem. Ha Isten is úgy akarja.

Izgalmas az életutadban az is, hogy dokumentumkönyvvel és szociográfiával is foglalkoztál. Regényed 2005-ben írtad, viszont a széppróza korábban is érdekelt. Miért vonzott ez a két műfaj már fiatal poétaként?

– Amint már mondtam is, volt érintkezésem a sajtó világával szinte gyerekként, egyetemista koromban is írtam publicisztikát pl. a Délmagyarország vagy a Szegedi Egyetem című lapnak. Akkoriban még az újságírói pályához is vonzódtam. A népi írókról szóló többféléves egyetemi szemináriumon módomban volt tüzetesen megismerni a szociográfia műfaját. Már akkor is volt egy titkos vágyam, hogy magam is írjak efféléket. A rendszerváltás tájékán jött el annak az ideje, hogy kipróbáljam magam ebben a műfajban. Ez idő tájt végtelenül fölerősödött bennem a tantermen túli valóság iránti érdeklődés. 1988–89-ben az addig tabuként kezelt történelmi tárgy, a málenkij robotnak nevezett téma vezetett el a valóságirodalomhoz. Ekkor Móricz Zsigmond-ösztöndíjas voltam, így adódott idő falujárásra, a túlélők fölkeresésére, interjúkészítésre s ezek feldolgozására. Majd 2003-ban a Forrás ösztöndíjával megtámogatva a kárpótlási törvény végrehajtásának ellentmondásairól írtam szociográfiát. S bizonyára írtam volna azóta is a legkülönfélébb témákban, ha nem szegődöm el iskolaigazgatónak. E mellett a munka mellett azonban elképzelhetetlen volt ezt a műfajt művelni. A szociográfia azt követeli, hogy lépjünk ki az írószoba zártságából. Sok-sok terepmunkára van szükség. A szociografizálás roppant idő- és munkaigényes tevékenység.

A regényírás vágya pedig mindig is ott motosztkált bennem, de csak a 2000-es évektől váltam ehhez a műfajhoz elég éretté, tapasztalttá.

Visszakanyarodva a versekhez,  sosem véletlen a kötet záró- és nyitóverse. A válogatáskötet nyitóverse az Üdvtan, a záróvers a Visszaút. Mindhettőben a körforgás, az élet és a természet ciklikus mozgása, a végesség és a végtelenség közötti pallók, az út, az utazás motívuma, az időtér, a mulandóság, a szabadság és víz jelképes értelme kap központi szerepet. Ez áthatja egyébként a többi verset is, egyféle fogalom- és motívumháló. Ennek a két versnek milyen jelentősége van számodra, van-e történet mögöttük, ami az értelmezést súlyozná?

– Úgy gondolom én is, hogy nem mindegy, mivel nyitjuk, mivel zárjuk a válogatást. Itt azonban mégis a véletlen volt segítségemre a szerkezet alakulásában. A válogatott versekben a kötetek megjelenési sorrendjéhez igazodtam, ezen belül a kiválasztott vers eredeti kötetbeli helye döntötte el, hogy hová kerül a mű az összegező könyvben. Az Üdvtan a számon kívül maradtak, a pályán kívülre szorulók panaszverse. A Visszaút pedig az érzékszervi tapasztalatokkal befogadható, a rajtunk kívüli, teremtett világ szépségével és áhítatával való telítettséget sugalmazza. Tehát boldog állapotot sejtet. 

A második vers, a Költészettan összefonódik az Üdvtannal. Számodra a vers kegyelmi állapot, kulcs Istenhez, a „befelé meneteléshez” , a belső útjaink megértéséhez? Idézlek:  

„megint a befelé menetelés
következik egy láthatalanná
sok szerint tengerszem-fényességű
középpont felé megint mások azt
mondanák a Harmadik arccal

a Hatalmas harmadik arccal.”

– Az egymást követő, de az egymástól távolabbra eső versek rejtett szálakon és nyilvánvaló összefüggésekben kapcsolódnak össze, hiszen ugyanaz az elmeműködés rejlik bennük, ugyanaz a kéz írta őket. Előfordul, hogy egy témát nem csupán egyetlen vers érint, hanem több is ugyanarra fűződik föl. Vannak eleve ciklusba rendezett művek. Az egyik versdarabban felvetődő tartalom továbbíródik egy másikban.

Külső útjaink belsővé is válnak. A belső utak pedig meghatározzák a külsőt. Az írás időről időre visszanyert képessége valóban kegyelmi állapot. Olvasgatom a 2019-es év verseit. Tandori Dezsőnél is ezt találom:

„A költő a túlnan mása,
 a néma H megszólalása.”      

Az imént a körforgásra kérdeztem rá, nem véletlenül, hiszen Circulus versben olvasom:

„…napjaink egy-
egy fekete folt
körkörös áram
rajta az este
a reggel, a dél
mi vagyunk
kik a külső héjon
tántorgunk
lökődve hátra-
előre
érpályákon a rög
ki se tudja
micsoda szív ütemére

Később pedig:

„a csomóra kötött
lét bogain le-föl
ballagni kevés.”

Gondolom, Lao-ce Tao Te Kingje,  Weöres Sándor A teljessség felé című költeménye, illetve Hamvas Béla Karneválja meghatározta fiatalkori verseidet, filozofikus gondolkodásodat, a létet madártávlatból figyelni attitűdöt.

– A Tao Te King című Lao-ce-könyvet megvettem, amikor 1980-ban megjelent Weöres Sándor fordításában. A teljesség felé is gyakori olvasmányom volt. Elő-előveszem, ahogyan a Weöres összest is. Hamvas Bélával viszont később foglalkoztam. Sokszor ezeket az olvasmányokból származó ihletéseket jelzem is a mottóval, a versbe épülő idézettel. Volt, aki szinte felrótta nekem ezt a sok hivatkozást. Pedig aki az irodalommal, az irodalomból él, annak életében a művek épp oly jelenvalóak, mint a vele közvetlen kapcsolatba kerülő személyek vagy környezetének tárgyai.  

Lao-ce és az út, úton levés motívuma, az utazás és a vers kapcsolata új verseidbe is beépül.  Jól gondolom, hogy nálad minden út, utazás egyféle belső út is, gyakorlás a megérkezéshez, egyensúlyhoz, belső békéhez, és a vers ebben eszköz?

– Úgy tudom, Lao-ce művében az út egy általános természettörvénynek a szó többértelműségén alapuló megnevezése. Az „út”-nak ez az elvont, filozófiai fogalma nemcsak a keleti gondolkodótól szüremlett át az én verseimbe, hanem közelebbről is származtatható. Az erdélyi Szilágyi Domokosnál is kulcsfogalom. Őt sokszor újraolvastam, róla pedig fiatal koromban írtam tanulmányt, valamint a Bartók Amerikában című verséről a közel múltban is. „Halál elől meghalásba menekül, aki él – / út-e az út, mely nincsen?” – olvashatjuk épp ebben a nagyívű költeményben.   

A kilencvenes években meghatárzó lehetett neked az erdélyi utazás, másképp nem született volna belőle vers. Mit jelent Erdély Dobozi Eszternek most, mit jelentett akkor?

– Egy alkalommal jártam Ceauseșcu diktatúrájának legkegyetlenebb időszakában a Romániához elcsatolt területen. Sosem tudom elfelejteni azt a lepusztultságot, elhanyagoltságot, az életnek azt a lefokozottságát, visszafogottságát, amely az akkori városokat jellemezte. Olyan sötétséggel, a szó szoros értelmében vett sötétséggel még sosem találkoztam, mint akkor a határon túli éjszakában. Jártam többek között Sződemeteren, Kölcsey szülőhelyén. Három autóbusznyi magyartanárral együtt jelentünk meg ott. A buszvezetőinket bevitték a Securitáté épületébe, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártuk a buszokba visszaülve, mi fog történni. Kiutasítottak bennünket! Azonnal el kellett hagynunk a települést.

Az Erdély iránti érdeklődésem azonban korábbi. A történelmi Erdélyt és az elcsatolt terület egészét egyaránt értve e szóban. Egyetemista korom óta rendszeresen olvasom az ottani magyar nyelvű irodalmi folyóiratokat, az onnan átkerült könyveket. Az erdélyi költészet iránt erős vonzódás alakult ki bennem. Bizonyos vagyok abban, hogy az ott született irodalom egészen különleges minőséget képvisel, a legegyedibb szegmense az egyetemes magyar irodalomnak.

A kilencvenes években azonban már szabadabban utazhattunk. Jártam ott magánemberként is, a Forrás című kecskeméti irodalmi lap szervezésében is. Irodalmi esteket tartottunk Kolozsváron, Marosvásárhelyen, egy másik út alkalmával Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában s ismét Marosvásárhelyen. Csíkszeredai vendéglátóink révén bejártuk a Gyimeseket. Szakmai és baráti kapcsolatba kerültem ottani írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, magyartanárokkal, valamint a felejthetetlen előadóművésszel, Illyés Kingával. De emlékezetes az a körút is, amelyen a nagykőrösi református tanítóképző tanáraival és diákjaival együtt vettem részt. A málenkij robotra elhurcoltakról írt könyvemből készült szertartásjátékot mutatták be templomokban, gyülekezeti termekben a főiskola színjátszói. (Nekem az volt a feladatom, hogy beszéljek a téma történelmi hátteréről, az anyaggyűjtésről.) Ekkor eljutottam a Békás-szorosig, a Gyilkos-tóig, a Szent Anna-tóig, átutaztunk a Hargitán. Jártunk a Tordai hasadékban. Máskor egy hetet töltöttem Szovátán a román írószövetség házában, egy másik hetet Borszéken. Volt alkalmam megismerni az erdélyi tájak, az érintetlen természet szépségeit is. Hogy jobban értsem például Áprily Lajos Tetőn című versét. S hogy még jobban megérintsen az a „titokzatos” szó a vers zárlatában: „Erdély”. Áprily Lajos és Dsida Jenő költészetébe akkor avatódtam be, amikor egy kéthetes nyári tanfolyamon vettem részt a kolozsvári egyetem filológia fakultásán.      

A kilencvenes években még nem sejtettem, hogy családi kapcsolatok is kötnek majd Erdélyhez, valamint a Székelyföldhöz, az Erdővidéknek nevezett tájhoz. Testvérem lánya, aki az én keresztlányom, egy erdélyi református lelkészhez ment feleségül. Így vannak nekem most már kis székely rokonaim is: Zselyke, Bíborka, Hanga és Zsombor. Mindnyájunk fájdalmára az első gyermeküket, Aport újszülött korában elvesztették. Öt napot élt.

De férjemet is köti családi eredet Erdély földjéhez. Édesapja Erzsébetvárosból való. Árva gyermekként került át magyarországi rokonokhoz Trianon után.

Szent Margit legendája több versbe is beépül, de az antik mitológia is gyakran „febukkan”. Miért fontosak számodra?

– Volt egy szakasz az életemben, amikor visszavonultságomban az élet világi értékeiről való lemondást volt módomban gyakorolni. Szent Margit legendája, az ő sorsa ekkoriban sokat foglalkoztatott. Türelemre intett. Az antik mitológia ugyancsak a világról, az ember természetéről szerzett tapasztalatok tárháza. Természetes, hogy az irodalom él azzal a tudással, amelyet a mitológiai történetek és alakok közvetítenek, s a rájuk épülő ókori görög irodalom rejt magában. Szerettem és szeretem a görög drámákat – olvasni is, tanítani is.  

A verseid különleges zeneisége igen megkapó, nemcsak a szonettkoszorúra és más kötött formájú költeményekre értem, hanem a szabad áramlású versekre is. Hogyan alakult a formaverselés iránti vonzalmad, milyen formákkal próbálkoztál, és mit gondolsz arról, hogy a mai 20-30-as költők már kevésbé vonzódnak a formához?

– Verseimben a zeneiség az évtizedek folyamán egyre erősebbé vált. Természetes ez, hiszen a munkahelyemen zenei közeg vesz körül. Az irodám fölötti teremben szakgimnazisták gyakorolnak délutánonként, még feljebb zongoraművész kolléganőm tanítja zenei pályára készülő növendékeit. Nincs olyan hét, hogy ne lenne koncert az iskola dísztermében. Hol a tanítványok, hol művész kollégáim, hol meghívott előadóművészek adnak hangversenyt. Ezekre nem csupán munkahelyi kötelezettségeimnél fogva megyek el, hanem azért is, mert felüdülést jelentenek számomra a hivatali teendők után.  Holnap például szakgimnáziumunk legtehetségesebb diákjai lépnek fel a Kecskeméti Szimfonikus Zenekarral.  Az autómban állandóan szól a Bartók rádió. Hosszabb útjaimon különleges zenei élményekben is van részem.

Természetes volt számomra pályakezdőként is, később is, hogy kötött formákban is írjak. De késztetéseket is kaptam erre vonatkozólag. Olyan szakmabeliektől, akiknek adok a szavára.  Már első kötetemben is előfordulnak antik strófaszerkezetek, olvashatók szonettek. Később írtam szonettkoszorút is. Megtalálhatók nálam más olasz versformák is. A rondó, a canzone, a madrigál.  Egész sorozatokat alkottam stanzákban. Az antikvitástól ihletődve hexameterben írott verseimet, disztichonban epigrammáimat, eclogáimat említhetem. Kipróbáltam egy maláj versformát, a pantun-láncot, a japán tankát, írtam nagautákat. De nem  idegen tőlem a hangsúlyos verselés sem. Tudom, milyen, amikor a forma már nem kötöttség a költőnek, hanem lehetőség.

Az újabb generációk – úgy látom – nem tartják fontosnak, hogy kapcsolódjanak ahhoz a műveltséghez, amelyet az évszázadok/évezredek fölhalmoztak előttünk. Talán nincs is bennük kíváncsiság iránta. A hagyomány kulturális teherként jelenik meg számukra. Úgy írnak, tisztelet a ritka kivételnek, mintha velük kezdődne az irodalom története. A művészet, a kultúra minden területén leépülés figyelhető meg. Sokan föláldozzák tehetségüket a könnyű fogyaszthatóság elvének engedve. Hol a giccs, hol a pornográfia határait súrolva, vagy azon át is lépve. Divat a nyelvi igénytelenség, a trágárság. A jópofaság. A forma helyett a formátlanság az úr. Ezt hozta a dekonstrukció szelleme. A mély gondolkodást igénylő művek nem kellenek. Az irodalomtörténet szemétdombjára dobnák őket legszívesebben.

Variáció Judit szólamára című versed Bartók  A kékszakállú herceg vára ihlette, más versekben is kacérkodsz a zenével, a verseid ugyanakkor nagyon plasztikusak, a költői képeket szinte le tudnánk rajzolni, a jelzőket magunk elé tudjuk képzelni, s benne élünk egy-egy hasonlatban. A társművészetek ezek szerint inspirálóan hatnak rád.

– Különösen a képzőművészet egy-egy alkotása vált számomra ihletforrássá. A művészetek és az irodalom történetében gyakran fölvetődik a kérdés, melyik képes nagyobb hatást gyakorolni, a költészet, amely –  Szimónidészt idézve – „beszélő kép”, vagy a festészet, amely viszont „néma költészet”. 1766-ban Gothold Ephraim Lessing Laokoon, avagy a költészet és festészet határairól című értekezésében a költészet elsődlegességét vallja, hivatkozván az idő dimenziójára, mely a festészettel szemben az irodalom eszközeivel megragadható. A világ- és a magyar irodalomból példák sokaságát említhetnénk arra, hogy a költők megpróbálják ezeket a határokat átlépni. Gondoljunk William Blake képeslapként írott verseire, Guillaume Apollinaire szövegként és képként is funkcionáló műveire, Kassák Lajos képekben elhelyezett szövegeire. Az ekphrasis műfaja kép, táj, tárgy vagy műtárgy leírását jelenti. Az intermedialitás példáiként ilyenek is születtek szép számmal. Említhetjük egyebek mellett Rainer Maria Rilke Archaikus Apolló-torzóját, Babits Mihály Hegeso sírja című versét vagy Csanádi Imre Írott képek című sorozatát.  

Vizuális élményeimet megpróbáltam én is versbe foglalni. Nem szerencsés, ha egy alkotó bezárkózik a maga műfajainak világába. Sokat nyerhet azáltal, ha a társművészetekre nyitott emberként éli az életét. 

A költeményeid finomak, szinte hallani a hangokat, látni a formákat, színük, illatuk, tapintásuk van. A költészet érzéki tapasztalat, a látás, a mélyre látás kifejezése? Azért is kérdezem, mert a válogatásköteted címe utal erre, akárcsak a második kötet címadó verse, a Látó, és a Hószín átfut, sár fennakad verseiben is továbbviszed.

– A költészet – úgy vélem – akkor ér lehetőségeinek csúcsaira, ha az érzéki tapasztalatot is, az elvont gondolatot is képes plasztikusan kifejezni. Vannak ebben nagy eredményei a magyar lírának. Hadd utaljak itt például József Attila gondolati költészetére. („Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék a levelek.” Lehet-e ennél szebben kimondani, hogy kitavaszodott? „A semmi ágán ül szivem / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden, / s nézik, nézik a csillagok.” Íme a példa a fogalmiság képpé váltására.) De már Csokonai Vitéz Mihály is nagyon sokat tudott erről. („A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, / Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.”)

Miközben azt sem állítom, hogy nem rejlik lehetőség a lírai tárgyiasságban vagy a líraiatlan szikárságban. A tőmondatokig, a hangokig, a betűkig lecsupaszított nyelvben.

„…most: nincs más, csak amit az első pillantás befog,
és nincs valóbb, mint amit a gyermek szeme lát…”

– írod a Látóban. A költő kicsit gyermek is, képes erre a tisztánlátásra, közelebb van ama mélyre látáshoz, a tisztasághoz, s így Istenhez, a Fennvalóhoz is, meg tudja „látni a lét ficamát”, és azt is, hogy „hiba csúszott teremtésbe”.

– Pilinszky János von párhuzamot – emlékeim szerint – a költői és a gyermeki létmód között. Higgyünk neki, hogy így van. Így is lehet. A huszadik század irodalma – Sigmund Freud nyomán – felfedezte magának a gyermeket, a gyermeki lelket. A gyermeki látásmódot. Móricz Zsigmondtól, Kosztolányi Dezsőtől Robert Musilig, Ottlik Gézáig, William Goldingig hosszú a példák sora. Most egy olyan életszakaszba jutottam én is, amikor ez a tematika egyre fontosabbá válik számomra.

A másik ilyen motívum a szurok éj és a kék. A szurok éj értelmezhető a végtelen, az űr jelképeként, míg a kék lehet a végességé, a földi valóságé?

– A „szurok éj” jelzős szerkezet az Udvardi Erzsébet Sárkányölő című képére írott művemben, a Szent György lánya, nénje, húga címűben szerepel. Ott a gonosz, a kegyetlenség jelképe. A kék azonban csupán annyit jelent, mint egyéb színek is a verseimben. Színek, amelyek bűvöletbe ejtenek: a zöld ezerféle árnyalata, a fehér, az aranyló… 

A versekben kötőanyag a végtelen és a véges kapcsolata, mintha ingáznának a versek evilági dolgok és nem földi valóság között, egyszer a füredi táj, máskor a szabadság, a szárnyalás metafizikája jelenik meg. A végtelen végességét keresi a költő, próbálja megtalálni a vers?

– Vagy a végesben a végtelent:

Miként a Nap valami törzsi régi
ábrán vagy gyerekkéz rajzolta képen,
számlap, melyen lassan léptetve méri
a percet parányi gép, s mint az érben,
dobol a vér, Napunk istene nézi
e kortalan áramlásnak a véges
végtelenét; bár e körforma itt csak
heges seb, ág, melyet emléke ringat.
  (Rajzok a Képek és képzetek című ciklusból)

 


Fotó forrása: Arany János Alapítvány

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.