Ugrás a tartalomra

 

A milicista halála című fényképfelvétel és a versírás kapcsolata

Pilinszky János A „teremtő képzelet” sorsa korunkban c. esszéjének kontextusában

Robert Capa 1936-ban publikált fényképe, A milicista halála körül sok kérdés felvetődik. Dokumentumkép vagy beállított, mesterséges megszerkesztése a spanyol polgárháború, ezáltal a háború szubjektív borzalmainak. Egyéni levetítése mindannak, ami a hétköznapi ember döntéskörén kívül esve, nem általa alakított, világi események nagy halmazának részhalmazába esik, az ő életének értéke, értékének csökkenése, majd elveszítése.

Elkapott pillanat, valóságelem, olyan, amiből egy háború felépül, vagy egy fiktív, de mégis általánosan elképzelt hős történetének utolsó momentuma. Ezáltal egész életének szentimentális minőségét megítéljük, katonatörténetek szüzséjével kiegészítve számunkra ismeretlenségét.
Futás közben golyó éri a mellkasát, annak, aki a hazájáért harcol, bár nem tudom, halála pillanatában a hazáját sajnálja-e jobban, vagy saját magát.

Mindent maga mögött hagyva, széttárja karjait – a halálnak való megadása jeléül, életének két kézzel való átadása valami fenti hatalomnak, amit nem ismer, nem is ismerhet, ez is fiktív képzetek társításával van jelen benne, ami általánosítható, sok ember képzet-társra lel a másik fejében –, jobb kezéből elejti a fegyvert, amivel másoktól elvette azt, amit most tőle vesznek el.

Ha Capa véletlenszerűen kiválasztott egy embert, beállította egy szimpatikus halál-pózba, ami hihetősége miatt szimpatikus, és közel áll az emberek képzeletében megszületett jelenettel, amit a dicsőséges, kiharcolt és megérdemelt vég fogalmához kötnek, tükrözve motívumaikat, amiket beépítettek saját készletükbe, öntudatlan felhasználják erkölcsi ítélethozásuk minden egyes alkalmakor.

Capa ezzel a rendezői cselekedetével, amivel kiszolgálta a népet, és a népmorált kielégítette, bűnt követett el, vagy elvégezte feladatát? Ha utóbbi, mi ez a feladat, amit ő elvégzett, ha előbbi, miért bűn, és milyen bűnnek számít a teremtés ilyen síkú cselekvése?

Ha egy költőnek cselekednie kell, mert a cselekedni vágyás nem hagyja a világ körül forgó gondolatait csak önmaga felé irányulni, mindent megmozgat, változtat és alkot, újat és régit kezébe vesz, nézegeti, ámul rajta, elraktározza, beépíti, hogy aztán újra fel tudja használni, amikor ő megteremti a saját világát, akkor a kezdő vágy, az én megtagadása a tágabb világ érdekében megkérdőjeleződik.

Táguló koponyájának a falait újra maga köré húzza. Minél szűkebb kerületű alapossággal, a tágabb verzió másaként magába zárja a kült – és hont teremt, amiben csak ő él. Csendjével mégis megosztja másokkal a kép nélküli képzelet erejét – kép nélküli, így benne rejlik a kitölthetőség lehetősége, ami csendes, még a kitöltési cselekedet kezdeténél előbbi csend, a gondolatok uralmának kezdődő pontja, mert a képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál[1], jelzi, hogy elkezdődött valami.

Ellent mond önmagának, de mégis, ezzel a pulzáló, galaxishoz hasonló létezésével hű mása a makrónak mikroként összeálló szerkezettel. A körülötte lévő dolgok lemásolt apró változatait építi önmagába, így leaprózódott világokból összeállva alkot egy nagyot, embert, aki a makrónak, a nagy és körülölelhetetlen világnak mégis mikro, megfogható részét képezi.

Ennek a folyamatnak a sokszoros megismétlődése következtében létrejövő emberiség gondolatalkotó struktúrájából következő belső kifejezésmód, ahogyan önmagának fejezi ki magát, és ahogyan ezt továbbítja mások felé, megismerhető, mégis rejtett és nem kimondott működés, öntudatlansága miatt, és fel nem fogottsága révén.
Mintha jel és jelzett sokszoros, és ide-oda mozgó kapcsolatáról beszélnénk, itt a „jeleket ’leírták’, sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán.”[2]

Ez a rendezői tulajdonság minden emberben ott rejlik, ezért gondolom, hiszem, hogy Capa nem követett el semmi rosszat, azt cselekedte, amit öntudatlan cselekednie kellett, fennkölten mondva, amit megkövetelt tőle a haza, esetében a világ és az emberek, akiknek mutatni akart valamit, amit ő lát a fejében, vagy amit a valóságban – ez nem több puszta lényegtelen részletkérdésnél.

Feltehető a kérdés, Capa tisztában lehetett-e azzal, hogy amikor készítette a felvételt, sőt, előtte, amikor kigondolta annak készítését, képzeletével a külső világnak, sajátjának a mását teremti meg, ami mégis egyező azzal, hogy ezt kifejezésre juttatja, és így azonosul vele, ami révén mások is azonosulni tudnak? (Azonosulási mikro-makro spirál.)
Kétlem. Olyan öntudatlanság ez, ami mögött mégis minden tudás ott van, ami nem tanulható, érzék és ösztön ötvözete.

Exhibicionista módon kitárulkozó belső én, akire szintén én nézek, és látom kívülről cselekedni, sőt, cselekedtetem és irányítom, de még egy szinttel feljebb, rétegződötten, hagyom, hogy az irányító irányítsa az irányítottat, mert tudom, hogy úgy cselekszik, ahogy cselekednie kell.

A költő is úgy cselekedik, ahogy cselekednie kell. Hagyja, hogy az ihletett állapot következtében a fejébe zúduló gondolatáramlatok elömlesszék, agyának gátjait megnyitja és minden érzékszervét szabadon ereszti, mindenével érez, lát és gondolkodik egyszerre.

Kérdés, amit ilyenkor a költő lát, valóban látja-e, s ha igen, mennyire formálja át azt, a látott igazságból hazugság lesz-e akkor, hogyha kifordítja magából a világot, ha fekete helyett fehérről kezd beszélni? Mi van akkor, hogyha az olvasóközönsége az ő szemszögén át értesül, mondjuk a feketéről, de úgy, hogy fehérként látja azt, nem tudva, hogy szöges ellentéte volt az alapanyag? Be tudja-e úgy mutatni a fehéret, hogy a fekete összes szegletét mindeközben körüljárja, és a hazugsággal átfestett színt ki tudja-e úgy fejezni, hogy az magába foglalja az ő szubjektív énjét, ami körülzárja a magába zárt világ összes fehérjét és feketéjét egyszerre?

A milicista halálát körülölelő kérdéskört veszem alapul, a költőre vonatkoztatólag is állítom, bármit be tud úgy mutatni, aminek alapja akár a hazugság is, hogy követhető legyen a kész műből, az az által beindított képzettársítások segítségével egy, ha nem is ugyanolyan, de hasonló világgal való összekapcsolódás, mint amilyen az összes többi emberé.

Az olvasóval való kapcsolatteremtés akkor lehetséges, hogyha darabokra szedi a világgal való kapcsolatainak részleteit, cérnaszál vékony rostokra bontja annak elemeit, hogy aztán az újra összehegesztett verzióját tálcán tudja kínálni, befogadhatóan.
(Az, hogy ezekhez a tálcán felkínált „ételekhez” párosítható-e az embereknek az ízlése, kérdéses témakör, mind esztétikai ízlés – érzék, erkölcsi egyetértés, állásponti viták, verstani, irodalomtörténeti vizsgálata, puszta szentimentalizmus stb. –, de egy biztos: amikor már az ízlés-témakörig eljutunk, akkor az már bizonyosságot nyert, hogy a szövegnek a befogadása, az én-szerinti világba való beillesztése megtörtént, az olvasó érti a valóságát, amit olvas.

Valóság alatt pedig nem a műfajok közötti választás nagy kérdését értem, hanem a kultúrabeli azonosságot, élethelyzeteket, azonosítást, összetartozást, ami nyelvben értendő kifejezésmód is lehet, stiláris sajátosságok, képi eszközökben megbújó hangulatok, gondolatok intertextualitása a múlttal, jelennel, olyan időkkel, ami közös. Valóság alatt tehát közös, mindennel összekapcsolódó hálót értek, de ez a háló is kisebb egységeket foglal magába, apróra bontja magát, de csapongóan méretváltoztató természete miatt, mindent átfogó is, kizáró is lehet.)

Egy olyan verzióban, amely előkészületénél ő már befogadta a világot, belemászott az összes létező ember fejébe és kiszippantotta agyvelőjüket, mint Tarzan, csak ő emberek között, idegenben, elhagyatva, újra feltalálja magát, és vad gyermekként fedezi fel az életet, amit eddig is élt.

Tehát az, hogy Capa hazugsága hazugság, cáfolom.
Mert „nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik”[3], és az, hogy az ehhez való elvetett anyag lényegi, racionális és földhözragadt ésszel megállapítva éppen igaznak mondható-e, teljesen lényegtelen, hiszen hogyha a learatott termék felülmúlja a hazug vetést, nem volt hiába az, amit nem lett volna szabad – más utakon járni, és kibillenteni a végtelenből az embert.

Az embert egyensúlyérzékétől kell megszabadítani, mintha sosem ismerte volna azt, hiszen „képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán (…) nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk”[4], abba a fekete űrbe, amit a költő fehérnek hazudik, mert mi beleálmodtuk a csillagokat, amelyek fényétől ő elvakulva, amikor az égre nézett, csak nagy fehérséget látott.

Ebben a vakítóan ködös tejből táplálkozva, felnőve a költő újrateremti a világ dolgait, ahol fekete árnyak körvonalazódtak, ő újrarajzolja őket sosem látott színekkel, amiket szavakból teremtett – hiszen minden érzékszervét feladatra fogta az alkotásnál.

Csupán ezzel a „tévelygésével siettetve a drámát – képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját – a kifejlet felé”[5] beteljesíti. Hiszem, hogy a költő egy olyan messiás, aki nem hiszi magát annak, de messianisztikus feladatát végzi, nemcsak sietteti a kifejlet felé megtestesülésünk, hanem ő maga teljesül-testesül meg úgy, hogy mindvégig mások tévelygéseinek magányosságát akarta összekapcsolni sajátjával, fehér faló képzeleti terében.

Ebbe a térbe azonban nem engedi be sem alkotni, sem alkotásait nézni azokat, akik nem voltak ott elejétől fogva, nem úgy akar összekapcsolódni másokkal, hogy megismerést és betekintést nyújt teljességébe, hanem apró szegleteiről beszél annak, amit ő ismer, de nem árulja el, mi az.

Robert Capát költőnek tartom, aki olyan messianisztikus feladat-végrehajtó, mint mindenki, aki lecsupaszítja magát, majd páraként lecsapódik másokra. Kifejletet akart adni saját fehér szobájának folytonos átalakulásáról.

Tudta, az van kívül is, ami belül, még ha éppen ott, akkor, nem is lőttek jobb vállon egy katonát, és nem is esett hanyatt, amikor megérintette a halál, és háborúztak körülötte ugyanolyan katonák, mint ő.
 

 

 

Robert Capa Eyemo filmfelvevővel (fotó: Gerda Taro, 1937)
 
[1] Pilinszky János összes versei, Magvető, Budapest (2018.), 93.
[2] Pilinszky János összes versei, Magvető, Budapest (2018.), 90.
[3] Pilinszky János összes versei, Magvető, Budapest (2018.), 91.
[4] Pilinszky János összes versei, Magvető, Budapest (2018.), 92.
[5] Pilinszky János összes versei, Magvető, Budapest (2018.), 91.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.