Meg lehet tanulni mindent, életformát, szakmát, így a versírást is, de ha nincs mögötte élet, akkor hiábavaló. Persze nem arra gondolok, hogy legyen minden költő csapongó életű, csak ha az, akkor ne tagadja le, mert a hazugság még hazugság marad attól, ha letagadjuk – Lőrincz P. Gabriella költő, író, esszéíróval, az Irodalmi Jelen költészetdíjas alkotójával készített kettős interjút pályája fontosabb állomásairól Király Farkas és Varga Melinda.

A vers nem hagyott el, és én sem a verset

 

Varga Melinda: Fiatal korod óta írsz, emlékszel az első versre, mondókára, amely meghatározó volt, eldöntötte, költő lesz belőled?

Lőrincz P. Gabriella: Minden mondóka, népdal, gyermekvers hatással volt rám. Egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy Arany János Családi köre nagyon kicsi gyerekként elbűvölt. Érdekes módon nem arra emlékszem, hogy a formája, a dallama, a sorok összecsengése milyen volt, hanem a történet maga ejtett kábulatba. És a népdalok örök szerelmese vagyok máig.

VM: Mikor írtad az első versed, őrzöd-e még?

LPG: Az első versikék az unokatestvérem emlékverses füzetébe íródtak, aztán persze ez annyiba is maradt, majd később egy iskolai dolgozathoz írtam egy apró őszi verset, aztán az nemsokára meg is jelent egy helyi lapban, utána több gyermekkoromban írt verscsírát is leközöltek ebben az újságban. Nem őrzöm, nem maradt meg semmi ezekből. Sőt, mindent, amit rossznak gondoltam, megsemmisítettem, úgy hétszáz írást.

 

VM: Ha jól tudom, csupán édesanyai szigor miatt nem lett belőled színésznő, ám ez az oldalad rendre előbukik a versfelolvasásokon, esteken, kiváló előadóművész vagy. Hogy is volt a színművészi vágyálmoddal, bánod, hogy végül nem a színpad, hanem a betűk, a dallam lett az otthonod?

LPG: A színház keresési út volt. Tagja voltam egy gyermekszínjátszó csoportnak, az itt eltöltött idő a legszebb gyermekkori élményeimet adta. A rendező kibontott engem, és arra biztatott, hogy az általános iskola elvégzése után felvételizzek Ungvárra, a színész-rendezői szakra, és maradjak színpadon. Végül valóban családi okok miatt kisiklott a vállalkozás, pedig nagyon szép álom volt, de nem bánom. Sokat tanultam akkoriban, olyan dolgokat ismertem meg, amelyek a mai napig az életem részei. A színpad most is jelen van, amikor a kisebbik fiam szaval, vagy gyermekszíndarabokban szerepel, vagy mikor felolvasok, szerzői esteken veszek részt. Persze más ez, de nekem ez járt, és én ennek örülök, bár nem volt könnyű akkor gyermekként elfogadni, hogy minden okkal történik. Ma már tudom, hogy minden a javamra van, ami az aktuális jelenben rossz, még az is.

VM: A költészetedben meghatározó a kárpátaljai, lokális jelleg, gyakran kirajzolódik az otthoni táj, a beregszászi környezet. Pályakezdőként kik voltak rád hatással abban a miliőben, kiket olvastál, vagy az otthoni hagyományok, kulturális közeg, családi környezet határozta meg, melyik témával foglalkozz?

LPG: Nekem a tanáraim adtak ötleteket, ők noszogattak, segítettek. Gyermeki mohósággal estem neki az iskola, később a város könyvtárának. A kárpátaljai irodalommal a találkozásom azért jöhetett létre, mert sok versmondó és népdalversenyen vettem részt, ahol az oklevél mellé könyveket is kaptam, legtöbbjük az Intermix Kiadó gondozásában jelent meg. Kezdetben mindenevő voltam, nem válogattam a könyvek között, később lettek kedvencek, példák, és ebből álmok, vágyak. Ami a költőséget illeti, a vers nem hagyott el, és én sem a verset.

VM: Amikor olvasom a verseidet, úgy érzem, ezek zsigeri, ihletett poémák, erős, már-már eksztatikus érzelmek, tudatállapot eredményeként születnek, nem igazán van mögöttük erőlködés, izzadságszag, mesterkéltség. Igazam van, ha azt mondom, Lőrincz P. Gabriella magában érleli a verset, „fejben ír”, majd, amikor már elég kiforrott a gondolat, papírra veti, az utómunka pedig csak apróbb stilizálásból áll, s alig javít rajta valamit?

LPG: Igazad van. A versek ott laknak bennem, aztán megírom őket, aztán dolgozom velük. Nem szeretem az erőlködős verseket, azzal mindig csak baj van, túlíródnak, szétkalimpálnak, nehezek. Én nem akarok nehezen olvasható lenni. Néha nem írok, vagyis írok, de nem verset, aztán érzem, súlyos bennem valami, ilyenkor tudom, hogy verset kell írnom, néha többet is egyszerre. Vannak dolgok, amelyeket csak versben lehet leírni, és vannak, amelyeket csak versben nem, vagy nem úgy, akkor meg mi végre?

 Lőrincz P. Gabriella az Irodalmi Jelen-esten olvas föl verseiből. Fotó: Mohácsi Árpád László

Átírok bármit, bármikor

VM: Tavaly az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelent meg az Átszállás előtt című, válogatott és új verseket tartalmazó köteted, amellyel sokat vívódtál, nem akart összeállni az anyag, elégedetlen voltál az újabb költeményekkel. Milyen kritériumok határozták meg, mi kerüljön be a régebbi verseid közül, s az újabbak hogyan találták meg a helyüket ebben a négy ciklust számláló, színes lírai legyezőben?

LPG: Mivel 2016-ban megjelent egy kötetem, korainak tartottam az újabb kötet kiadását, nem éreztem azt, készen vagyok, volt elég vers, volt miből válogatni, de talán megriasztott a gondolat, hogy ennyire kevés idő alatt íródott; az is szerepet játszhatott a dologban, hogy magyarországi kiadónál ez az első kötetem. Jót akartam, valami átfogót, hisz ez olyan, mint egy bemutatkozás. Amelyik verset kicsit gyöngébbnek, sántikálósnak éreztem, szóba sem került, hogy betegyem, nagyon szigorú voltam. Egyetlen szempont lebegett előttem, csak olyan versek kerülhettek bele, amelyek több szakmai szem előtt is kiállták a próbát.

VM: Nem éreztem egyenetlenséget a régebbi és az új versek között, ha nem ismerem a korábbi költeményeimet, és nem tudom, hogy válogatáskötet, sose jövök rá, hogy egyes verseket hosszabb idő választ el egymástól. Térey János át szokta írni a régebbi verseit, az Őszi hadjárat című válogatáskötetében például nagyon sok zsenge teljesen átíródott. Te mit gondolsz erről, és éltél-e ezzel a lehetőséggel?

LPG: Én is átírok bármit, bármikor. Nem gondolom, hogy nem tehetem. Ha az ember valamit jobbá tehet, azt tegye meg. Ebben a kötetben is voltak sorok, amelyek átíródtak, de legtöbbször nem írtam át őket, csak kihagytam. Ahol csupán egy szó zavart vagy valami apróság, azokat javítottam.

VM: Bonczidai Évának és Farkas Wellmann Endrének dedikálod a könyvet. Elárulod, miért?

LPG: Éva és Endre a kötet minden „vajúdását” átélték velem. Az összes hisztimmel, nyafogásommal, nem akarásommal együtt szerettek, miközben készült a könyv. Endre a verseket segített átnézni, csiszolni, válogatni, Éva pedig, mint egy igazi Éva, anyukáskodott, sorrendbe tette őket, neki köszönhető a koncepció, a kötet felépítése, csodálatos közös munka volt, nagyon hálás vagyok nekik a sok türelemért és segítségért.

VM: Erdélyi költő, Hervay Gizella sorai vezetik be az olvasót az Átszállás előttszövegtestébe, mottód Zuhanások. Oratórium három hangra című, 1978-ban, a Kriterion gondozásában megjelent kötetéből való. Miért ez a vers, hogyan kerültél közel Hervayhoz, az olvasó értelmezési kulcsként kezelje a mottót? „A betegség, ami bennünk bujkál, már rég tudom, hogy nem betegség” – írja Hervay. A költészet, a versírói én, az egzaltáltság, az érzékenység is érthető ez alatt…

LPG: Kárpátalján nem tanultunk erdélyi irodalmat, később sem jutott el hozzám túl sok minden. Nem ismertem Hervayt. 2016-ban Bonczidai Éva, amikor olvasta a verseimet, az volt az első kérdése, hogy sok Hervayt olvastam-e? Szégyenkezve vallottam be, hogy nem ismerem, majd mutatott néhány verset, és azonnal megértettem a kérdését. Olyan első találkozás volt ez a Hervay-versekkel, mint a szerelem első látásra. Szövetségesem lett. Az ok, amiért ez lett a mottó, egyszerű. Tudtam, hogy van három vers tőle, amiből választok majd, gondolkodtam, tanácsot kértem, majd kicsit pihentettem a dolgot, és elképzeltem, hogy milyen lesz fellapozni a kötetet, mivel jelezhetnék az olvasónak már az elején, hogy: „Kibicsaklik a szó, ha nem értik.” Így eldőlt.

 

Csak jót írni, szépet és igazat

VM: A kötet nyitóverse, az Illeszkedés is mintha erre reflektálna, a költészetre, a szavak teremtő erejére. (Csak jót írni, szépet és igazat). Weöres Sándor közismert sora rímel rá: Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted. 

LPG: Nem volt szándékos, de mégis szándékos volt, mert illene már illeni ide.

VM: És az is érdekes, ha már erről beszélgetünk, a 2016-ban megjelent köteted aSzürke címet viseli; gyakran használsz jelképszerűen színeket a verseidben, és egyáltalán nem félsz a sötétebb gondolatoktól sem, kendőzés nélkül írsz a gyászról, nincs benne negédesség, cukormáz, ez a gyász ordítóan fekete, cseppet sem derűs, olyan, mint Hervay még egy emelet magányai. A Matematika című versedben pedig azt írod: a mindenség matematikája / bőrünk alá van róva. A vers lehet a mindenség matematikája, egyféle egyenlet, ami élni tanít, szebben, igazságra törekvőn, az árulás, az önzőség fölé emelkedve?

LPG: Nem félek az érzésektől, így nem félek a színektől sem. Nem gondolom, hogy a sötét szín gyászos, azt sem, hogy a szürke unalmas, inkább érdekel, hogy miből mit lehet kihozni. A matematikához nem értek jól, néha azt gondolom, ezért nem értem az emberek viszonyait, nem mindig tiszta előttem, hogy mit miért tesznek. Nem értem, hogy miért bonyolítanak egyszerű dolgokat, nem értek bizonyos köröket, játszmákat. A vers nekem otthon. Minden kicsinyesség fölött áll. Minden művészeti ág ledobja magáról az olyan földhöztapadt dolgokat, amelyek nem méltóak a művészet adományához.

VM: Visszatérő motívumok a lírádban a tárgyak, a fa, az ég. Erős szimbólumokat használsz, izgalmas szókapcsolatokat, Nemes Nagy Ágnes jutott eszembe a motívumokról és ezekről az olvasói fantáziát alaposan megdolgoztató versképekről.  A Megint című versed Nemes Nagy Fák című versével is folytatható.

LPG: A tárgyakkal különleges viszonyban állok, ez olyan saját hülyeség. Nekem fontosak, őrizgetem őket, kacatokat is. Ilyen a fával való kapcsolatom is, néha meg kell ölelni egy fát, főleg, ha platán, vagy kicsiny fenyő. Szeretem őket, csodálatosak, csodálatos, amivé válni tudnak az ember keze által, még kivágásukkor is egyenesek, nem mondható ez el egyetlen teremtett dologról sem, csak a fáról. A bölcső és a koporsó is fa, persze, jó esetben, lehet, hogy hamarosan műanyag lesz. Szóval a fa részünkké válik, az enyémmé mindenképpen. NNÁ örök. Mindig visszatérő és megunhatatlan, már jó sok éve.

 

Nem írok szerelmes verset, ha szerelmes vagyok

VM: Az utolsó ciklus címe: Szabad, itt olvashatjuk a metafizikus, létet értelmező verseidet. A halál, az elmúlás egyben szabadság is, átmenet, lebegés, átszállás?

LPG: Nekem az egyetlen szabadságom az Isten és minden, amit Tőle kaptam, a vers is. A halál és az élet együtt járnak, ajándékok, ha megbékül ezzel az ember, akkor szabad. 

VM: Isten egészen emberi ebben a ciklusban, ímélt lehet neki küldeni, és mindig onlájn. Elképzelted valaha, milyen lehet az Isten arca, alakja, neme, szoktál vele gondolatban ímélezni, csetelni?

LPG: Isten az életem része, ő valóban mindig online. Csak ritkán írunk rá a csevegőben, pedig mindig zöld. Nem próbáltam elképzelni, mert szerintem végtelen, én meg véges vagyok. Ő van, nálam ez nem vita kérdése, dacolok vele, korábban harcoltam és rugódoztam ellene, ha valamit igazságtalannak éreztem, most nincs már ilyen, csak a szeretete, akkor is, ha épp nem a legjobb a helyzet, akkor is, ha nehézségek adódnak, a hitem a saját szabadságom, mert biztonságos, mert nem nyúlhat hozzá senki, nem vehetik el, nem bánthatják.

VM: Ugyancsak ezt a ciklust, de a kötet egészét is áthatja a fanyar, csípős irónia, a kegyetlen, húsba vágó őszinteség. Menthetetlen című versedben a szerelemről a következőket írod: „Nem hiszem, hogy / Önmagán kívül valakit / Szeretni tud az ember.”

Tudom, nem szoktál szerelmesen szerelmes verseket írni, de ez mintha szerelmesen született volna, túl kegyetlen, túl őszinte ahhoz, hogy múltbéli érzelmeket dolgozzon fel…

LPG: Nem írok szerelmes verset, ha szerelmes vagyok, de írok a szerelemről. Ebben a versben sem a szerelmességet akarom leírni, inkább próbálom a szerelmet magát megközelíteni, olykor a szerelem gondolatába is bele tudunk szeretni. Az, hogy nem írok szerelmesen szerelmes verset, úgy értelmezhető, nem szeretnék túlságosan édelgős dolgokat írni.

 

Átszállni, lebegni, úton lenni

VM: Az Átszállás, a kötet címadó darabja folytonos úton levést, lebegést, átmeneti állapotot sugall, nincs állandóság, nincs bizonyosság, igazából időtér sem, vagy legalábbis földi léptékkel nem érzékelhető…

LPG: Azt kell megtanulnom, meg biztosan még másoknak is, hogy elmúlik. Nem egyszerű dolog ez. Mindig úton vagyok, mindenki úton van, az úton történnek a dolgok, és amelyek az úton történnek, elmúlnak. Tanulok, átszállás előtt vagyok épp, mindig.

VM: Izgalmas, ahogy a nőségről írsz, az anyaságról, a test romlandóságáról, a szépség tünékenységéről, s közben kicsit úgy érzem, feminista is vagy. Bár magam utálom, ha nekem szegezik ezt a kérdést, de a versek karaktere adja magát, s az is sokatmondó, hogy kortárs nő-alkotóknak is ajánlasz verseket. Mi a véleményed a női líra létjogosultságáról? Kárpátalján az idősebb generáció  hogyan fogadta a pályakezdő Lőrincz P. Gabriella színrelépését?

LPG: Szerintem elég rossz feminista lennék, de biztosan vannak dolgok, amiből az ilyen vonásaim látszanak, nincs ezzel különösebb gondom. Azt szeretném, ha a fiatal női alkotók nem gondolnák meg magukat, és alkotnának tovább, sokszor találkoztam olyannal, aki tehetséges volt, akart is, aztán férjhez ment, gyermeket szült, és nem írt tovább. Nem könnyű dolog ez, de ki szereti a könnyű dolgokat? Azt gondolom, hogy az írás megvédi magát, bárki alkossa azt, ha nem így van, akkor mindegy az alkotó neme. Én boldog vagyok, hogy nő lehetek, tudok olyat, amit csak a nők tudnak, ez nem rossz dolog.

Azt hiszem, nem volt könnyű dolgom, anyának és nőnek lenni, teljes embert igényel mindkettő és a versírás is. Nem mondhatom, hogy nagyon rózsás kezdet volt az enyém, el kellett fogadnom, hogy generációszakadás van Kárpátalján, alázattal kellett dolgoznom ahhoz, hogy szerző lehessek, hogy megmaradjak, nem mindig volt ez egyszerű. Egyedül voltam nőként, ez most is így van. Az én korosztályomban nincs nő, férfi sincs.

VM: Az Ősök, a Nyolc seb, az Otthon Beregszászhoz kapcsolódik, tudom, fontos neked ez a miliő, a kortárs kárpátaljai fiatalabb irodalom, sok fiatal pályatársadat segítetted, indítottad el a pályán. Elképzelhető, hogy otthon marad egy olyan fiatal nemzedék, aki majd váltani fogja az idősebbeket, lesz utánpótlás?

LPG: Nagyon szeretném, ha Kárpátalján kialakulna az irodalmi hang. Jelenleg nincs olyan fiatal szerző, akinek szépirodalmi kötete lenne, bár tudtommal készülő kötetek vannak, vannak ígéretes fiatalok, akiknek már számos publikációjuk van. Azt, hogy itthon maradnak-e, azt, hogy én meddig maradhatok itthon, a politika fogja eldönteni. Ha élhetetlenné válik Kárpátalja, akkor el kell menni. Reménykedünk, most ennyi van, nem olyan ez az időszak, amikor tervezni vagy jósolni lehet, sajnos még holnapot sem.

VM: Az Erdély-kötődésed sem titok, otthon érzed Kolozsvárott magad, szereted az erdélyi lírát, az elmúlásról, gyászról szóló egyik legtragikusabb versed, a Camus egy kolozsvári vonatúthoz kapcsolódik, ha jól sejtem…

LPG: Kolozsvárról utaztam Sepsiszentgyörgy felé, amikor a verset írtam. Anyámat azelőtti nap temették el. Tudomásul vetten, hogy az anyák meghalnak, ezen az sem változtat, ha magam is anya vagyok. A vonat jó dolgokat ringat ki az emberből, pláne a csodás hegyek között. Erdély szerelem. Nem szoktam másutt otthon érezni magam, de egy kicsiny faluban, Etéden éreztem először, hogy nem volt mardosó honvágyam.

 

Jézust nem hívják meg a karácsonyi vacsorára

VM: Az Álom havában az egyik legmarkánsabb istenes versed, Mária elvetél, Gábriel elégeti a szárnyait, beadja a felmondását, a leprások nem gyógyulnak meg, és a megváltás elmarad, Krisztus nem hal meg a bűneinkért, és persze Karácsony sem lesz.

LPG: Ez egy nagyon dühös vers, azt hiszem, úgy a magam módján dühös. Olyan volt az a helyzet, hogy láttam az embereket, hogy minden mű, hogy az Isten kimarad mindenből, Jézust nem hívják meg a karácsonyi vacsorára, mert az ciki, csak adósságba verik magukat, hogy minél puccosabb ajándékot adjanak. Mérgelődtem, aztán ez lett belőle.  

VM: Végezetül a Campanellára kérdezek rá. Gúnyvers, és mai költők puhányságáról szól. A mai költő nem részeges, bohém, nem néz minden szoknya alá, rendes életet él, családot alapít negyven körül, politikailag is szilárd lábakon áll, rendes időben kel, semmi lázadás, nonkonformizmus, és már írni sem vágyik egy idő után. És hogy van ez a költő(nő)kkel?

LPG: Nem szeretem a steril dolgokat, nem szeretem a tökéletességet, mert annak nincs emberszaga. Nem szeretem a kimért dolgokat, néha túl kell, hogy csorduljon valami, vagy legyen hiányos, csak ne legyen az, ami Campanella Utópiája. Meg lehet tanulni mindent, életformát, szakmát, így a versírást is, de ha nincs mögötte élet, akkor hiábavaló. Persze nem arra gondolok, hogy legyen minden költő csapongó életű, csak ha az, akkor ne tagadja le, mert a hazugság még hazugság marad attól, ha letagadjuk.

 

Entermániás voltam

Király Farkas: Négykötetes költőként kezdtél el prózát írni. Mi indított el ezen az úton?

Lőrincz P. Gabriella: Gyerekkoromban írtam egy mesét. De kiderítették a felnőttek, hogy nem gyereknek való történet, ugyanis a végén meghalt a főhős. Azt is közölték velem, hogy nem gyerekhez illő dolog az ilyesmi, úgyhogy nem írtam többet. Az ötletek most is megvannak, csak sokáig nem tudtam, hogyan lehet terjedelmesebben írni. Entermániás voltam sokáig, azt hiszem.

KF: A legújabb kori Grimm-testvérek vesztek el benned.

LPG: Nem tudom, mit szólnának Grimmék a történeteimhez. Vagy a nagymamámhoz. Ő nevelt, neki voltak mindenféle aranyköpései, amiket én is használok. Mondták az ismerőseim, hogy ezeket valahogy meg kellene menteni, különben kikopnak a nyelvből. Teljes mértékben igazat adtam nekik, tudtam, hogy meg kellene írnom, mielőtt elfelejtem, de éreztem, hogy versbe nem fér bele. Megpróbáltam hát prózában.

KF: Ebből kerekedett tehát egy – nem feltétlenül a sajátodra, de – a családra építkező próza. Ez nagyon erős motívum. Esetleg ezt szeretnéd tematizálni egy novelláskötet erejéig, vagy vannak más ötleteid is?

LPG: Azt gondolom, hogy mindenhol, mindig családban vagyunk. Amikor egyedül vagyok, akkor is családban vagyok. Az ember valamibe beleszületik, valamiben él – ez is család. Családban vagyunk a környezetünkben, családban vagyunk a nemzetben. Minden közösség képes családként működni.

KF: És a család történeteinek megírásakor – vagy bármikor – mekkora szabadságot engedsz meg magadnak?

LPG: Minél kevesebbet. Elég, ha leírom a valóságot. A saját életem is meglehetősen érdekes. Vannak olyan történetek, amiket ha elmesélek vagy leírom, azt hiszik róluk, hogy az egészet tévében láttam vagy újságban olvastam. Pedig nincs erre szükségem sem a novelláimban, sem az Olvasat.hu-ra írt kisesszéimben.

 

 

Amikor novellát írok, a költő nincs ott

KF: Hogy fér össze a prózaíró a költővel?

LPG: Kissé ijesztő a kétműfajúság. Nem szeretem azokat az embereket, akik mindenben a legjobbaknak tartják magukat. A színész legyen egyre jobb színész, ne kezdjen el rendezni. Vannak emberek, akik nem ismerik a verseimet, de olvasták a prózáim. És prózaíróként kezelnek. Egyelőre nem tudom, hogy kell ezt kezelni. Amikor novellát írok, a költő nincs ott, valahova elbújik. A prózai szöveg teljesen másképp alakul ki bennem, mint a versek. Van eleje neki, van vége, és gömbölyű. A verset megírom, elteszem, majd hetek-hónapok múlva előveszem, bíbelődöm vele. A próza viszont kigurul belőlem. Meg a mesék is.

KF: Meglepetés a kérdező számára?

LPG: Ezek szerint.

KF: Mesélj a mesékről!

LPG: Van egy kicsi barna gomb, Gomb Elek. Az ő történetét írom meg, onnan kezdve, hogy felvarrták a kabátra, egészen a kalózokkal való csatározásig, megismerkedéséig a rózsaszín gombbal. Szerepel a mesékben tű, gyűszű, olló, teljes tűcsaládok, kalandok kimeríthetetlen tárháza ez.

 

                                Fotók: Mohácsi Árpád László, a szerző Facebook-oldala