Jelige: Várok – Halköz
Ültem a Halközben, bámultam a színes szökőkutat. Színes víz, micsoda badarság. Réadásul zavaró színek. Gondolok valakire, akinek biztos tetszene. Angliában láttam ilyen színeket. De ez a valaki nem Londonban lakik. Én ott láttam ezeket a színeket. Mindegy. Jobb itt ülni és bámulni az embereket, mint otthon. Illetve, nem biztos, hogy jobb, de ma ezt hitettem el magammal. Meg azt is, hogy így kevésbé fordulok magamba. Nem tudom. Egy férfi ül egy asztalnál. Biztos, hogy vár valakit. Egyedül csak úgy nem ülnek emberek asztaloknál. Én nem asztalnál ülök. Én egy padon ülök, és azt is megmagyaráztam magamnak, hogy ez más. Más, mintha asztalnál ülnék. Én kívülle ülök ezeknek az embereknek, akiket nézek. Nekem szabad itt egyedül ülni és nem várni senkire. Azaz nem tudni arról, hogy jön valaki. Mert igazából várok. Nem tudom kire. Össze van húzódva az arcom. Biztos mogorvának nézek ki. Sapka van a fejemen. Ma vettem. Szerintem bájossá tesz. Ezt is megmagyaráztam ma magamnak. Most, ha az a valaki itt ülne mellettem, akkor biztos nevetne rajtam, hogy mekkora lúzerség itt egyedül ülni. „De hát én csak emberek közt akartam lenni”, mondanám neki. Ő meg, „Háhhhá”, olyan szürrealisztikus gonosz vigyorral, „attól még hülyeség...”
Jön és megáll. Szemüveges. Aktatáska. Farmerdzseki és pulóver alatta. Ősz a haja, kopaszodik is, de mintha régen szőke lett volna. Kis fogai vannak. Néz rám, én meg mogorván vissza. Éppen magányos vagyok, és ezen szomorkodom, ő meg megáll és rám néz. Megzavarja a magányoskodásomat. Csak meg ne szólítson. Csak ne kelljen beszélgetni. Ne.
Elmosolyodom.
– Na végre, hogy valaki mosolyo... ugye maga, ugye te nem vagy debreceni?
– Nem.
– Na, ugye, mert itt nem mosolyog sen... Akkor, mit csinálsz itt, tanulsz ugye, vagy akkor hova való vagy? Én festő vagyok. Pécsi. Pécsi festőművész. Hadd mutatkozzam be. Pécsi, egy festőművész, aki Pécsen él. Most lesz kiállításom. Festek. Te, te szereted a művészeteket?
– Igen. Mosolygok. Ő is mosolyog. Ő zavarban, én meg egy pillanatra élveztem tetszeni.
– Na, nekem most lesz itt kiállításom. Leülehetek, vagy, figyelj, én nem vagyok olyan.. én nem akarok most... szabad? Én nem szoktam csak úgy,hogy mondjam, én most nem akarok itt.. De olyan kedvesnek tűnsz. Debreceni vagy?
– Nem.
– Akkor hol laksz?
– Itt, a szomszéd utcában.
– Azt mondtad nem debreceni vagy, most akkor?!
– Három hete költöztem ide. Jó, akkor nem mondtam igazat. Itt lakom, de nem vagyok debreceni, Így jó?
– És akkor mit csinálsz itt? Tanulsz, ugye...? Nekem ma van a születésnapom. És, nem ülünk át oda valahova? Mert ugye ma születésnapom van... Te, vársz valakit?
– Öö, nem.
– Na, hát mert ez is ritka. Nem megyünk akkor el, oda... Mert hát, most nem lenne az, hogy nna, jó, de mondjárt jön a Béla, vagy...
– (Nem jön semmiféle Béla, te szerencsétlen, hát pont ez a baj.) Nos, itt beszélgethetünk, de én nem szívesen mennék máshova.
– Nem vagyok én egy nagy alkoholfüggő.. egy kólát, megihatnánk... mert születésnapom van ma.
– Hol lesz a kiállítás? Modem?
– Igen, a Modem.
– És mikor?
– Október, november...15. Majd gyere el. Te, nem megyünk el valahova? Én most úgy elmennék, születésnapom van, meg minden. De te nem érted...
– De hogy-hogy egyedül? Barátok vagy...
– Te nem figyelsz?! Mondtam, hogy pécsi vagyok, nem debreceni.
– Akkor hogy-hogy itt?
– Most mondtam, hogy kiállításom lesz itt. Hogyne lennék itt, ha tíz napon belül...
– (Na, ne. Még én kapok szemrehányást. Remek. Húzni kéne.) Bocs, nem raktam össze, azt mondtad november.
– Nem, október 15-t mondtam.
– Nem, kijavítottad novemberre, különben is...
– Na, menjünk már valahova, most mit változtat, hogy itt ülünk vagy odaát.
– Na jó, menjünk.
Most sikkesnek érezzem magam vagy egy utolsó lúzernek, aki részeg és öreg ismeretlenekkel megy születésnapot ünnepelni?! De milyen kedves tőlem, nem, hogy valakinek a magányos születésnapját megmentem?! Átültünk.
– Most akkor ide, vagy mi van, nyitva vannak itt egyáltalán?
– Szerintem igen.
– De akkor most ez nyitva van? Vagy figyelj, sétáljunk, én sétálok is, szívesen, elkísérlek, aztán... vagy akkor...
– Na jó, akkor sétáljunk.
Egy ázsiai srác keresi a biciklijét amellett a pad mellett, ahol ültem. Miért nem jött korábban ez a thai fiú!? Csúcsos a kontya. Kapucnis pulcsi. Most szólítsam meg, hogy bocsi, én most...
– Na menjünk akkor... figyelj, te debreceni vagy? ...
– … Most komolyan kezdjük elölről? Figyelj...
– Merre menjünk?
– Tudod mit, menjünk az utca végéig és én ott elköszönök.
– Jajj, má‘, hát én... na mindig ez van. Hogy a lányokkal én nekem sosem... mert, hogy is mondjam, most én nem akarom, na ha csúnya szóval mondom, nem akarlak én felszedni, meg...
– Jó. Figyelj, tisztázzuk. Hány éves vagy?
– Mer‘? Mert, te moit gondolsz? vagy, tudod, játszunk egy játékot. Jó, játszunk egy...
– Na ne. Én nem akarok találgatni. Most miért mondod meg, hogy..
– Most veled nem lehet beszélgetni?!?!
Hogy velem nem lehet beszélgetni?! Cukrot érdemelnék az eddigi teljesítményemért is...
– De, velem lehet. Kérdeztem egy egyszerűt, most..
– Na találd ki.
– Jó. Ötven. ... Sok? Még a végén megüt, ha túl sokat mondok.
– Hát, öö...naa.... ötvenhárom.
– Háh, édesapám tegnap volt ötvenkettő. Na, ennyi.
– Ja, hát igen, apukád... te meg?
– Na, én meg?
– Huszon... huszon...
– Igen, huszon... elég sok lehetőség van még...
– Huszonnyolc.
Basszus, ez a fazon tud valamit...
– Na, itt vagyunk én innen elköszönök.
– De, most, hova... meg...
– A kiállításra elmegyek.
– De nem is tudod a nevemet. Te most..
– De, megtalálom. Mondtad mikor, meg hogy a Modem...
– Igen, te...te valami jogász vagy, vagy valami ilyesmi, nem?
– Nem, közel sem. De a Modemnek van honlapja, és...
– Te.. hát... ööö... Ki is nézem belőled, hogy megtalálod..
– Remek, akkor viszlát.
– Na, de akkor tényleg eljössz?
– ..... El.
El.
.... Hogy én mekkora marha vagyok. Most mi van?! Egy részeg öregember. Annyira nem öreg. Vagy igen? Mit tudom én!? Persze, hogy öreg…
Odajön hozzám valaki, amikor ülök egy padon, és akarom, hogy valaki odajöjjön hozzám. Én meg otthagytam. Most szegény egyedül van a születésnapján. Már rendesen szétcsapta magát. És én meg otthagytam. Nem kellett volna. Mekkora hülye vagyok. Egy festő. Le is festhetett volna. Én már olyan régen akarom, hogy lefessenek. Milyen jó lenne, hogyha nekem lenne egy festő ismerősöm. ... De nem lesz, mert én otthagytam. Akarom, hogy lefessenek. Siránkozok, hogy magányos vagyok. Leszólít egy festő, erre én otthagyom. Ott, mert gyanúsan részeg volt. És én egyébként is ódzkodom az ismerkedéstől. A kettesben történő ismerkedéstől. Menekülési útvonalak. Muszáj az első alakalommal mindig elfutni... Kezdjük a második randival….
Egy film jut az eszembe. Ha én is vissza tudnám pörgetni ezt az elmúlt öt percet, akkor lehet, hogy most valahol beszélgetnék ezzel az emberrel. Márha lehetne vele értelmesen beszélgetni. „Akkor debreceni vagy? – Nem, süsd meg, már mondtam.” Na jó. Elég.
Tisztában vagyok vele, hogy nem látok tisztán. Persze, nekem mindenkin segítenem kellene, de egy lelketlen vagyok, hogy nem teszem. Pedig valaki megmondta, hogy ez nem normális így. Nem kell mindenkit a hátunkon cipelni. És én nem is teszem, mert csak szeretnék ennyire jó ember lenni, de közel sem vagyok az. És bánt, de azt hiszem, hogy a lelkiismeret-furdalástól akkor talán mégis jó ember leszek. Pedig nem. Marad az, hogy valaki odajött hozzám, én meg egy idő után azt mondtam, hogy elég. Potyognak a könnyeim. Otthon megnézem, hogy igazat mondott-e. A Modem oldalán biztos van valami. Majd írok is neki. És helyrehozom. .... De mégis mit? Egy idióta vagyok, nem csináltam semmit. ...
Most már kíváncsi vagyok. Keresem... Ez nem ő. Illetve lehet, hogy ő, de a wikipédia szerint Pesten él, és 73 éves. És október 26-án született. Némi blöff a részéről. Így már a nagyapám is lehetne. Hát igen. Nem tudom eldönteni, hogy ő, vagy nem ő... Na de ki beszél félre a saját születésnapjáról?!
– Jó estét, azt szeretném kérdezni, hogy lakik Önöknél egy bizonyos nevű vendég?
– Nem adhatok ki információt szállóvendégekről.
– Csak üzenetet szeretnék hagyni neki.
– Pillanat. .... Nem, nincs ilyen vendégünk, sajnos.
– Köszönöm, viszhall.
