Petőfi Sándor, Szendrey Júlia

Égbe szállnánk, s nem röpülhetünk

2019. március. 14. - 17:11

Szendrey Júlia

Keserű kín

Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében,
kísértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kínoktól ostorozva.

S rám vonom a búbánat szőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.

Miért van így?

Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!…
Mért nem ez a sorsom? –
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?

Csillagként lefutni,
Napként hanyatlani,
Ég boltozatárul:
Ekképen elhalni,
Életből kimúlni,
Pályazáradékul!… –

Föld porában csúszni,
Lábbal tapodtatni,
Ez lett osztalékom;
Növényként tengődni,
Féregként tenyészni,
Életföladatom! –

Szendrey Júlia gyermekeivel

Szendrey Júlia gyermekeivel

Petőfi Sándor

Az országgyűléshez

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!