Ugrás a tartalomra

 

Személyes apokalipszis

Éjjel indul, és akkor is végződik Florin Lăzărescu román író második magyarul megjelent regénye, és túl sok fényben e kereten belül sincs részünk. Nem véletlen, hiszen a szorongó embert is főleg a sötétben lepik meg azok a félelmek, amelyeknek egész tárházát vonultatja fel a szerző.

A Zsibbadtság egy kallódó középkorú férfi, Evghenie és egy már „elkallódott” idős asszony, Valeria Stoican közös története. A bérlő-bérbeadó viszonyon túl valami sokkal erősebb is összeköti őket: lelki válságuk kísérteties hasonlósága. A bukott vállalkozásokat halmozó szabad bölcsészt úgy éri utol az életközépi krízis, hogy igazából még el sem kezdett élni, miközben az egykori biológiatanárnő a támadó Alzheimer-kór elől menekülne, ha tudna.

Az elbeszélő asszociációkkal teremt sajátos telepatikus kapcsolatot sűrűn elmélkedő hősei között, akik fejezetváltáskor néha közvetlenül veszik fel egymás gondolatfonalát. Mentális rokonságukon keresztül mutatja be, milyen lehet meglátni önmagunkat egy idegenben, majd végignézni, ahogy elemésztik a bennünket is zaklató démonok. Utóbbiak alattomos fegyvereként szolgálnak a pánikrohamok, amelyek e két embernél egy időben kezdődnek. Evghenie csak úgy emlegeti az addig nem tapasztalt rosszulléteket: zsibbadtság. Lassan feltárul, hogy e visszatérő kifejezésben ott bujkál szorongásaink végső forrása, a halál. Saját kis világunk vége, amihez minden nappal közelebb kerülünk.

Lăzărescu pedig egy pillanatra sem hagyja, hogy erről elfeledkezzünk: könyvében alig akad oldal, amelyen ne kerülne elő az elmúlás, hol konkrétan, hol jelképek, utalások formájában. Valeria álmát egy cseresznyefán hangoskodó kuvik zavarja. Evghenie barátjának karjaiban pusztul el egy kutya. A nyugdíjaskórus tagja mámoros örömmel mutogatja neje giccses síremlékét. Egy költőt a kultúrházban ravataloznak fel, az autóforgalmat gyászmenet akadályozza…

De nemcsak az egyéni, hanem a nagy közös vég is újra és újra előbukkan.  Lăzărescu rögtön első soraiba annyi apokaliptikus metaforát zsúfol, hogy az olvasót már a szöveg mélyebb megismerése előtt kellemetlen érzés fogja el. Az éjszakai város „leláncolt földönkívülivel” és „csonka óriásokkal” teli utcáinak leírása egy élénk fantáziájú beteg Rorschach-tesztjét idézi. Záróképe azonban kulcsfontosságú:

„És végül a tömbházak – túlzottan pompás kripták, amelyek reggel felé, mintegy gombnyomásra, kiengedik félig élő, félig holt lényeiket, akik kínlódva próbálnak majd valami értelmet adni a létüknek.”

Ebben a névtelen, vidéki román városban ugyanis kevesen kerülhetik el a zombivá változtató zsibbadtságot. A lakosokra egyszerre nehezedik a kommunista rendszer, illetve az azt elsöprő forradalom traumája, és a másképpen ijesztő, versengéssel, taposással teli kapitalizmus. E kollektív szenvedésből csak az Evghenie „szociofotóin” megörökített helyi bolondok maradhatnak ki. A férfi talán kissé irigykedik is az olyanokra, mint a kedvesével betonalapzatban romantikázó Costică, vagy a beszélő nevű Zen. Nekik már nem kell attól rettegniük, hogy képtelenek lesznek „igazolni felnőttségüket”. Evghenie erről még nem tett le, ezért is tervezi el ötlet és ihlet nélkül, hogy ír egy regényt.

Őt a jövő, az Alzheimerrel frissen diagnosztizált Stoican asszonyt pedig a múlt fojtogatja, amelybe úgy fagyott bele, mint bérlője könyvei a pincét elöntő vízbe. Ahogy a kór hatására „olvadni kezd”, szét is esik, és csak foszlányok maradnak belőle: a volt férj hazugságai, szülei halála (anyja maga is demens volt), egy régi, kafkaian depresszív per emléke. Képzelgéseiben még mindig figyeli őt a házát majdnem eltulajdonító csaló ügyvéd, Galanton. Amellett, hogy a történelemmel összefonódó személyes drámákat szimbolizálja, Galanton hírnök is, aki Valeria elméjének hanyatlását, az ő privát ítéletnapját jelzi.

A nő betegsége számos emlékezetről szőtt eszmefuttatásnak ágyaz meg, melyek közül az otthonra koncentráló szöveg a leginkább figyelemre méltó.

„De végül is, az igazi otthonunk mindig csak a saját elménk, amely nem érezheti magát biztonságban, csak azokon a helyeken, ahol születtünk, ahol felnőttünk, leéltük a fiatalkorunkat – függetlenül attól, mennyire volt jó vagy rossz –, hallgatva a többieket, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint mi – gondolja Stoican asszony. Amikor ezt már nem fogjuk fel, az azt jelenti, hogy elment az eszünk, ahogy anya is odajutott, hogy már nem hitte el: otthon van a saját házában.”

Lăzărescunak bőven van mondanivalója az irodalomról, azonbelül az egykori és mai román „sztárírókról” is. (Például olyan gúnyos anekdoták által, mint amelyben az ifjú Valeria felpofozta az őt fogdosó nagy szocialista poétát.) Evghenie bizonytalan ambícióinak forrása a sikeres szerzővé lett kedves gyerekkori ismerős, Cazimir, aki a kiábrándult művész és a filantróp pózát is szívesen ölti fel. Amikor egy szegény kisgyerekkel átélt „kalandjáról” mesél, azonnal mellé képzelhetünk egy könnyes Facebook-bejegyzést is. Jelenléte empatikus, nyomot hagyni vágyó barátja életében inkább frusztráló, mint ösztönző. („Akkor haladjuk meg az asztalos szintjét, ha a szék, amelyet készítettünk, valahogy furcsán és megmagyarázhatatlanul hasonlít ránk, ha senki más nem tudja megismételni, és aki látja, annak soha nem fog átfutni az agyán, hogy letegye rá a fenekét.”)

Evghenie számára menedékül szolgál Stoican asszony lánya, a megfáradt, karrierista Mădălina, akivel kölcsönösen szabadítják fel egymást a külső kényszerek és elvárások alól. Legalábbis egy ideig; miatta ugyanis Evghenie sorsa még szorosabban összekapcsolódik Stoican asszonyéval, aki már a végén jár annak az útnak, amelyen ő is halad. A „fiatalok” próbababák közötti egymásra találása és önfeledt bolondozása mindenesetre azon könnyed pillanatok közé tartozik, amelyek – viszonylag nagy számuk ellenére – majdnem elvesznek a borongós atmoszférában. Amikor azonban rájuk lelünk, egészen jól mulathatunk az abszurd szituációkon és figurákon. Azon például, hogy az Evghenie szívpanaszait kivizsgáló doktornő olyan öreg és rozzant, hogy a segítőkész férfi először páciensnek nézi, vagy hogy a kórház folyosóján a boldogság mibenlétét firtató „haldokló” valójában csak a vérvételtől lett rosszul. (E részeknél nem nehéz felfedezni a román egészségügy finom bírálatát sem).

A kezdeti túlzsúfoltságot követően a karakteres képek sem hatnak már erőltetettnek, némelyikük több mint szemléletes („kiéhezett farkaskölyök-fejbe ágyazott Bambi-szem”, „bukott rögbijátékos kinézetű alak”).  A szellemes párbeszédeket is élvezettel olvashatjuk, és néha már olybá’ tűnik, nem is annyira lehangoló ez a könyv. Csak közben ne figyelne a sorok mögül a Lăzărescu felébresztette saját, személyes Galantonunk.

 

 

Florin Lăzărescu: Zsibbadtság. Napkút, 2019

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.