Ugrás a tartalomra

Ügyvédek

Megsiratták a lányok, amikor katonának ment, a háborúból hat keserves év jutott neki, asztalt ott nem ismert, nem ám!, vénségére felemlegeti. Öreg már ahhoz, hogy hazudozzon, tessék, kocsit vezet, a kisezüst kitüntetését valahol elvesztette, szeptember 9-én Pestre megy, vitézavatásra a megyebeliekkel. A Don-kanyar, az elkeseredett harcok, a Sztálin-gyertyák vakító fénye, a vad gomoly, a nyomjelző rakéták sziporkázása meg nyolcvan év van a háta mögött. Lázas és zavaros időszakok.

Bizonygatják a nagybajcsi asszonyok, hogy Szeder Imre olyan, mint a kemény kő, amit senki sem tud szétmorzsolni. Merész, huncut ember, fontosnak hitt dolgok történtek vele. Mindig a talpára esett, ha le kellett ugrani a történelem bádogtetőiről. Azok pedig gyakran olyan forrók voltak, akár langallót is lehetett volna sütni rajtuk. Hányszor huppant? Sokszor. Érte csalódás? Nem egy, nem kettő. Nyolc évtized után se nyekergő a hangja. Van, aki véneli, öreg partizánnak mondja. Pörgő nyelvű partizán farmerszerelésben. A fejéhez verték a liszteszsákot, megőszült. Fontos dolgot kell elmondani róla: azt, hogy az utolsó pézsmavadász volt a nyugati végeken. Mindig felhajtotta az állatokat, mindig elejtett párat. Egy egész élet múlt el azóta.

– Vadászik, Szeder úr?

– Elkapom én már a tekintetemet a vízről. Rég volt, amikor azt mondtam, odaállva a csatorna partjára, a pézsmatanya fölé: fogadjunk, főorvos úr, hogy itt hat ügyvédet fogok! Az öreg pézsmákat ügyvédeknek mondtuk. Mert csavart eszűek, minden hájjal megkentek, átverik az embert. Ezeknek nem sok közük van a városhoz. Figyeltem, úszott a haver, mormoltam feléje: most lehúzom a nadrágodat! Rögtön lebukott, trükköket mutatott, cselhez folyamodott, fölzavarta a vizet. Újra és újra át akart vágni. Gyanakvóan lestem, mit talál ki, mihez folyamodik, mit művel, nyugtalanul, számonkérőn kérdeztem tőle: csak nem vagy öregebb nálam? Válasz nélkül hagyott. Minden zörgést tudtam körülöttük. Én már nem akarok számon kérni semmit, inkább elszaladok, hogy többé vissza se térjek a csatorna partjára. Mielőtt még felkel a nap, letépem magamról a kabátot, a sapkával együtt a földre dobom, és nem ütöm az orrom olyasmibe, ami nem az én dolgom.

Nagyokat nevet. Kutakodik, kotorászik az emlékeiben meg a fészerben, ahol pókhálók csüngnek, minden érintetlenül áll a helyén, évek óta porosodik a felszínre húzott húsz varsa. Egyik sem ér tíz fillért, senkinek oda nem adná, ahogy régen se lehetett volna azé, aki egymillió forintot ígért volna mindegyikért. Nem azért ragaszkodik hozzájuk, hogy az életét mentsék. Ezek emlékek.

– Ki olvasta meg, hány pézsmát fogtam ki ötven esztendő alatt? Volt olyan ősz, majdnem kétezret számlált összesítéskor a zsákmány. 1937-ben kezdődött a vadászat, augusztus 17-én, amikor huszonegy pézsmát vittem haza. Raktuk föl száradni a bátyámmal, csodálkozott igen Kurucz Károly bácsi, a kicsit meggörbedt cipész, hogy mindet én fogtam. Amikor a kereskedő kifizette az átvett tizenhatért a pénzt, még jobban kerekítette a szemét, mint az elmetszett nyakú kakas. Ő négy hétig kötötte két kasza után a kévét, mégse keresett annyit, mint amennyit én a prémekért kaptam.

Pézsmákért az egész országot bejárta, messzire elszólították az ügyvédek, ha kellett, beült a kocsmába, ha drága volt a pálinka, bort ivott. Reggel, délután, éjjel. Nem temetett vágyakat, reményeket, sóvárgásokat, az érzelmeit sem pusztította ki a vándorlás. Ez volt a foglalkozása, a mulatsága, az élete. Tizenhárom hónapot töltött a Don-kanyarban, gyalogolt visszafelé ezerháromszázharminchat kilométert, hazaért épségben.

– Az emlékezetem tiszta, azt tartom, lehet élni háború nélkül. Nekünk akkor annyit hazudtak! Azóta van: engem a hazugságokkal ki lehet szalasztani a világból. Néhányszor már majdnem kiszaladtam. A zsíros állásokért marakodókat se szívlelem. Az apám révész volt, álmodozó, elébem rajzik a csónakja, annyira szorítom az evezőt, hogy megfájdul a kezem.

Aranyászott, szőtt nádat, szedett kagylót, hordta a békateknőket, szolgált hajón. Dolgozott a vízügynél nehézgépkezelőként. Vass Jenő búvárnak akarta elvinni, pillanatig sajnálja, hogy végül nem lett az, szeretett volna, de a szülők nem engedték.

– Ezek mind feledhetők. De az nem, hogy karácsonykor anyám angyalokat csinált kartonpapírból. A fejüket aranyosra, a szárnyukat ezüstre festette. Játszadoztam velük.

Csodálkozva emeli arca elé a kezét, nézi az ujjait, a tenyerét. Régen fogta a varsákat, régen az ásót. Régen szorította a sarló nyelét. Valamikor sok nádat vágott, amikor a hideg megcsípte a nádat, amikor lehullott a levél, akkor kezdte a munkát. Egy nap harminc nagykévére valót összeszedett, hazavitte, háromfelé osztályozta. A leghosszabb szálakból lett a stukatúrnád, a maradékból a nádpadló. Utóbbit készíteni nehezebb volt, be kellett rakni a kapcsokat, a másik felén ráhajtogatni. Igénybe vette a jobb kezet. Vette.

Néha kimegy a csatorna partjára, nézi az ügyvédeket. Nem tesz nekik szemrehányást, nem kérdez tőlük semmit, nem mond nekik semmit. Mindent tud róluk. Vannak és nincsenek. Nem vadásszák, nem lövik őket, de nem tudnak szaporodni. A permetszerek miatt? A szennyezett víz miatt?

Megrögződött az emlékezetemben, amikor az első belement a varsába. Megijedt, meglepődött, ideges lett, tépte, nyűtte a drótot, rágta, rázta, tudta, az életéről van szó. Vissza nem fordult, menekülni csak előre akart. Beosztotta jól a levegőt, de egyre kisebbek lettek a buborékok. Utoljára már gombostűfejnyiek. Aztán megfulladt, kidudorodott a szeme. Az ember mostanában majdnem olyan, mint a pézsma: rázza a fényes drótokat, várja az élete végét.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.