A seholból a sehovába
Szótlanságban lapuló tragédiák, mozdulatlanságban megbúvó mozdulatok, elképesztő tájak és lelakott asszonyok, de felbukkan a bodori világ valamennyi jellegzetes motívuma és karaktere is, akárcsak a végig a háttérben feszülő vészjósló atmoszféra. Bodor Ádám Sehol című legújabb novelláskötetében hét elbeszélés olvasható. Ezek az abszurdba hajló balladák újabb variációk végnapokra. Gyakran előforduló elemek a fagy, a katonák, a halál és a túlélési stratégiák. A szerző tollhegye alatt a pusztuló tárgyak és helyszínek különös erővel, új jelentéssel telítődnek. Bár ezek a novellák egy egész regénnyé is kinőhetnék magukat – mert bennük van a potenciál –, külön-külön is önálló világot alkotnak.
Részletgazdag prózája és lírai expozíciói ugyanolyan hatásfokkal működnek, mint korábbi köteteiben, érzékletes leírásai nyomán a bágyadt szeptember végi napsütést, vagy épp a román–szerb határ mentén végigkísértő zord szeleket ugyanúgy a bőrünkön érezzük. Az illatok és lokális kipárolgások aprólékos szemléltetése tovább fokozza az élményt, a gazdag fűszerezettség, az érlelt aromák és markáns savak egyenletesen olvadnak szét a szöveg textúráján – a gasztronómiai hasonlat nem véletlen, hiszen a szerző ugyanolyan mesterien ábrázol, ha emberi fogyasztásra alkalmatlan, gyomorforgató mókustetemről, vagy épp ínycsiklandó, roston sült karajról van szó. A letisztult képek mellett hol légies, hol szigorúan mértéktartó, a lassúságot hirtelen váltja fel a gyors tempó, és még hosszan sorolhatnánk, hogy a Seholt miért is tartjuk a Bodor-életmű méltó darabjának.
„Nem akar válaszolni, mondta Kován. Pedig biztos hallja, amit mondok. Amikor a halottkém az öregemet vizsgálta, folyton ránk pisszegett, hogy hallgassunk, mert a halott még egy darabig hallja, hogy körülötte miről beszélgetnek, aztán megtudja, hogy meg van halva. De ezzel most nem tudom, mi van. Már a legyek se izgatják.”
Bodor Ádám, a magyar próza egyik megkerülhetetlen alakja, nyolc év után jelentkezik új kötettel. A szerző jellegzetes hangjában a titokzatosság a költőiséggel párosul, ám a novellák abszurd-groteszk formája ellenére racionális történeteket olvashatunk.
A kötet talán két legerősebb darabja a Paraszkíva és a Hekk. Az elsőben egy ködös, határszéli környéken járunk, ahol az elbeszélő mostohaanyjának halála áll a fókuszban, valamint az azt követő bizarr történések. A Hekk egy isten háta mögötti telepen játszódik, ahol egy rejtélyes, balhés fiatalember makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy az általa elejtett mókusszerű állatot belezés nélkül is jó megsütni és elfogyasztani. Valamennyi írás akkurátusan felépített, néha kellemesen csapongó alkotás, jelen van egyfajta fanyar humor és a kiszámíthatatlanság izgalma is.
„Az árnyékszék nyitott ajtaja mögött Hekk gubbasztó árnya sötétlett. Ült, előregörnyedve, fejét tenyerébe temetve.
Odamentem, és pár lépéssel megálltam előtte.
Hekk!
Mintha összerezzent volna. De lehet, akkor már csak képzelődtem. Talán felnézni is próbált, csak épp a fejét nem bírta megemelni.
Ejnye, Hekk. Ne csináld ezt. Kelj fel onnan, kell az a hely másnak is.”
Az idén 83. életévébe lépő szerző még mindig képes arra, hogy végtelenségig megírt témákat újszerűen ábrázoljon. Novelláit vagy az újdonság, vagy az egyedi szempontok töltik fel erővel és jelentéstartalommal. Azok az olvasók is látják, érzik és szagolják az általa leírt tájakat, akik még soha nem jártak rajtuk, de még a közelükben sem. Az ember alapvető természetét kiemeli a hétköznapiságból, majd rávilágít arra, hogy minden az ösztönökből indul ki, és az életünket behálózó remény konyhaasztalok fölött kitárgyalható történet: ugyanolyan közönséges, mint bárki másé. A pikírt, máskor nyers élethelyzetek (a vándorfestőből lett hajnepper, vagy épp a börtönkonyhán robotolók egymásrautaltsága) olyan mozaikdarabok, amelyek nagymértékben segítenek abban, hogy a részletek hamar összeálljanak, és kiadják a teljes képet.
Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.
A valós és fiktív helyszíneken játszódó történetek egy ponton találkoznak: mindegyikben benne rejlik az elképzelhetőség potenciálja, hogy ez akár meg is történhetett volna valahol, valamikor. A kibontott témák a halál és a szerelem körül forognak, ami még banális is lehetne, ha lepusztult környékekkel és kilátástalan emberi sorsokkal nem szélesednék a spektrum. A seholból tartunk a sehovába, vagy fordítva – tulajdonképpen mindegy is. Belassult, néha névtelen szereplőit áthatja egyfajta bénult közönyösség, saját körülményeiket éppúgy nem tartják sokra, mint társaikéit, és ez a mentalitás fájdalmas tökéletességgel illeszkedik bele a havas fennsíkok érzelmeket felemésztő csöndjébe, akárcsak az otthontalanság, a kitaszítottság és az elidegenedés. A könyv címe egyfajta örök csavargást jelöl, amikor mindig úton vagyunk, a megérkezés reménye pedig már rég szétfagyott szívünk mélyén. Bodor képes egy barátságtalan világról úgy írni, hogy az mégsem hat különösebben nyomasztóan – és valahol ebben rejlik művészetének mágiája.
Bodor Ádám: Sehol. Magvető Kiadó, 2019.
