Ugrás a tartalomra

 

Ha a macskák eltűnnének a világból

A történet főhősének napjai meg vannak számlálva. A rokonaival nem érintkezik, egyedül él, egyetlen társasága Káposzta nevű macskája, és bizony felkészületlenül éri, amikor a doktor közli vele, hogy már csak néhány hónapja van hátra.

De mielőtt nekiláthatna, hogy elintézzen mindent, amit feltétlenül meg akar tenni, megjelenik előtte az Ördög, és különleges ajánlatot tesz: cserébe azért, ha egy dolog eltűnik a világból, az elbeszélő egy nappal tovább élhet.

És ezzel egy nagyon bizarr hét veszi kezdetét...

Kawamura többszörösen díjazott könyve hónapokig szerepelt a legfontosabb sikerlistákon, világszerte több mint egymillió példányban kelt el, harminckét országban jelent meg. Témája maga az emberi életút; azok a veszteségek, amelyeket óhatatlanul elszenvedünk. Eszünkbe idézi, miért kell szorosan magunk mellett tartanunk szeretteinket, és hogyan fedezzük fel azt, ami igazán számít az életben.


Genki Kawamura

Ha a macskák eltűnnének a világból

Részlet a regényből

Vihar Judit fordítása

 

A telefon eltűnt a világból.

Ha jól belegondolok, a telefont (főleg a mobilt!) szerettem volna leghamarabb eltüntetni a világból.

Szünet nélkül használtam a mobilomat, a reggeli felkelés pillanatától közvetlenül az elalvásig, főleg az utóbbi időben. Csökkent az elolvasott könyveim száma. Emiatt hagytam abba az újságolvasást. Alaposan felhalmozódtak azok a filmek is, amelyeket meg akartam nézni.

Amikor egy közlekedési eszközön utaztam, mindig a mobilomat babráltam. Ha filmet néztem, a mobilomat bámultam. Evés közben is. Ebédszünetben csak a mobilomra néztem. De még Káposzta idejében történt: ahelyett, hogy eljátszogattam volna vele, inkább a mobilomat kínoztam. Végképp gyanús lettem a magam számára, hogy ilyen dolgokkal fárasztom magam.

A mobiltelefonok, mintegy húsz éves színre lépésük óta uralkodnak az emberek felett. Nem kellett húsz év, hogy megtudjuk, nélkülük is megvoltunk ugyan, mégis úgy uralkodnak felettünk, mintha erre lenne szükségünk. Az ember feltalálta a mobiltelefont, de ezzel együtt feltalálta az aggodalmat is, amelynek nincs mobilja. Lehet, hogy ilyen lehetett, amikor a levelet feltalálták. Ugyanúgy, akár az internetet. Amikor az emberek létrehoznak valamit, valami mást el is veszítenek. Ha erre gondolunk, akkor könnyen megértjük az isten ördögnek tett ajánlatát.

De mégis ki az, akinek utoljára az életben telefonálni akartam?

Különben nem akarok vele sokat beszélni. Viszont beszélni, azt akarok vele.

Ő volt az első szerelmi kapcsolatom. Az első nő az életemben.

Csak ne mondjatok semmit, ami ne lenne férfias. Úgy tűnik, hogy a legtöbb férfinak, mielőtt meghal, eszébe jut az első szerelme. Ebből is látszik, hogy én is olyan férfi vagyok, mint mindenki más.

Fürdök a reggeli napfényben, miközben lassan ébresztgetem a testem, hallgatom a rádiót, s ezalatt reggelit készítek. Felteszem a kávét, csinálok egy tükörtojást, pirítok egy szelet kenyeret. Fölszeletelek egy paradicsomot és a tányérra teszem. Miután megreggeliztem, lassan elkezdek olvasni, miközben iszom még egy csésze kávét. Telefon nélküli élet. Nagyszerű! Hirtelen azt veszem észre, hogy az idő függőlegesen terjeszkedik, ugyanakkor érzem, hogy a tér pedig vízszintesen tágul, egyre tágul.

Mindjárt dél lesz.

Becsukom a könyveimet és bemegyek a fürdőszobába. Veszek egy forró zuhanyt, majd felveszem a szépen összehajtogatott ruhámat (fehéret és feketét, mint korábban említettem) és elindulok itthonról. Rákészülök, hogy találkozni fogok Vele.

Miután elindulok, még bemegyek egy szépségszalonba. Bár talán hamarosan meghalok, és a hajam is rendesen meg van nyírva, tudom, hogy ez még nekem is nevetséges. Mindazonáltal egy picit szeretném megmutatni annak a hajdani nőnek a férfiszívemet anélkül, hogy kinevetne.

Miután szépen megigazítják a frizurámat, beugrom egy optikushoz, veszek egy új szemüveget, aztán pedig a legközelebbi HÉV-megállóhoz megyek. Éppen akkor fut be egy zöld színű HÉV, felugrom rá.

Mivel hétköznap délelőtt van, a kocsi zsúfolt, sokan utaznak benne.

Általában ilyenkor mindenki a mobiltelefonját szokta figyelni. De ma nem ez történik! Vannak, akik könyvet olvasnak, vannak, akik zenét hallgatnak, vagy az ablakból a tájat figyelik, mindenki azt csinál, amit akar a szabadidejében. A helyzet világos.

Vajon miért volt olyan komor az arckifejezésük azoknak az embereknek, amikor a mobiljukat nézték? Amikor most a villamos békés légkörét figyelem, nemcsak attól lesz jókedvem, hogy az életemet kaptam vissza, hanem attól is, hogy valami csodálatosat tudtam adni a világnak.

De vajon tényleg eltűnt a mobiltelefon a világból?

Ha kinézek a villamos ablakán, látom, hogy a bevásárlóutca sarkán egy hajdinatésztás üzlet cégtábláján (mikor Káposzta eljön otthonról, itt szokott szárított bonitóhalat kapni) ugyanaz a telefonszám díszlik, mint ami volt, nem történt változás.

Körbenézek a kocsiban. A mobilcégek poszterei zsúfolásig megtöltik a reklámfelületeket. A villamoson viszont senki sem nézi a mobiltelefonját. Vajon mit jelent ez?

Hirtelen valami az eszembe jut. Doraemon. A Katicabogár című képregény negyedik füzete. A „Kősapka”, melyben Doraemon titkos szerkentyűiről van szó.

Íme a történet.

Nobi Nobita mindig mérges a papájára és a mamájára.

– Mindenki velem foglalkozik!

– Hagyjatok békén, egyedül akarok maradni! – sírja el magát Doraemonnak.

 Erre Doraemon a négydimenziós zsebéből elővesz egy szerkentyűt. Ez nem más, mint a „Kősapka”. Doraemon így szól:

– Ha felveszed ezt a sapkát, akkor minden valósággá válik, mint itt az útszéli kavicsok. És olyan élőlény lesz belőled, akit mindenki lát, de akit eddig még soha senki sem látott.

Nobita örömtől mámorosan felveszi a sapkát, és boldog, hogy megszabadulhat mindattól, ami eddig körülvette. Viszont egyre magányosabb lesz (valóban csak Nobita van az egész környéken), és vajon miért nem tudja levenni többé a sapkát? Végül is elsírja magát (az egész környéken csak Nobita-szerű lények vannak), és a nagy sapka telis-tele lesz könnyekkel, így aztán a papája és a mamája felismerik Nobitát. Ekkor Nobita ezt mondja:

– Most már örülök, hogy törődtök velem!

Körülbelül erről szól a történet.

Valahogy így fejeződik be, de én úgy vélem, hogy talán az Aloha által alkotott rendszer éppen olyan, mint a „Kősapka”. Vagyis a telefon, mint olyan, bizonyára nem tűnt el a világból. Tehát elmondhatjuk, hogy egyfajta csoport megszervez valamit, amit senki sem ismer fel, senki sem korlátoz. Pont úgy, ahogy Doraemonnál láttuk.

Nemsokára hosszú hónapokra, évekre a telefon is fokozatosan eltűnik a világból. Ahogy senki se veszi észre az útszéli kavicsokat, de azok is biztosan eltűnnek onnan egyszer.

Ha belegondolunk abba, hogy az a 107 ember, akivel Aloha találkozott, biztosan eltüntetett valamit, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan mik lehettek azok.

Még észre sem vesszük. Még mielőtt magunktól rádöbbennénk, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy eltűnt a kedvenc bögrénk vagy a nemrég vásárolt zoknink.

És többé nem találjuk, mert azt sem tudjuk, mit keresünk. Bizonyára mindig megsemmisül valahol valami, aminek nem kéne megsemmisülnie, miközben nem is tudunk róla, és ami azért valójában nem semmisül meg.

A zöld HÉV két emelkedőn halad át, majd megérkezik a szomszéd kisvárosba.

Egy nagy téren szállok le a HÉV-ről, és megindulok találkánk helyszínére. A tér közepén egy torony, rajta óra látható. Egyetemista koromban itt randizgattam vele. A torony aljánál kikanyarodik az út, szélén étterem, könyvesbolt és vegyesbolt található.

Már csak tizenöt perc maradt a találkozásig. A mobilomon szoktam különben ellenőrizni az időt, így hát benyúlok a zsebembe, egy puha fedelű könyvet veszek elő, ezt a könyvet kezdem el olvasni, míg várok rá.

Eljött a randevú ideje. Ő azonban nincs sehol.

Már harminc perc is elmúlt. Még most sincs itt.

Gondban vagyok.

Ösztönösen a zsebembe nyúlok a mobilomért.

Nincs ott.

Hát persze, hiszen eltüntették!

Lehet, hogy rosszul emlékszem a randi helyére, vagy talán az időpontban tévedek? Ideges vagyok, mert pont akkor beszéltem vele telefonon, mikor az ördöggel az üzletet kötöttem. Elég nagy az esélye annak, hogy valamiben hibáztam.

– Kínos – ejtem ki ösztönösen a számon.

Megszabadultam ugyan a telefonomtól, mégis szükségem volna rá. Mit is tehetek, továbbra is várok a toronyóra alatt, még ha vacogok is.

A régi időkben gyakran mondogattam valamire, hogy „kínos”. Amikor még egyetemista koromban randizgattam vele.

A lány egy nagyvárosból érkezett ide, erre a kisvárosi egyetemre. Bölcsészhallgatónak.

Egyedül lakott, egy ventilátor, egy kis villanytűzhely és sok könyv vette körül.

Mindenki telefonon beszélte meg a randevúját, neki azonban nem volt mobilja. Soha nem próbáltam vonalas telefont szerezni.

Az biztos, hogy ő mindig nyilvános fülkéből hívott.

Mindannyiszor megdobbant a szívem a boldogságtól, amikor a mobilom kijelzőjén megjelent a „nyilvános készülék” felirat. Sietve futottam a telefonhoz (például, ha tanítás volt, vagy diákmunkát végeztem), hogy hamar beszélhessek vele.

Az volt a legrosszabb, ha lemaradtam a telefonálásról. Dühösen bámultam a bejövő hívásokat. Nyilvános készülékről jött a hívás. Abban az időben gyakran tapasztaltam, hogy elhagyott telefonfülkékben a készülékek hosszan csengtek-bongtak, ami olyan volt, mint egy rossz álom.

Akkoriban, hogy nehogy lemaradjak a lány telefonhívásáról, minden este a mobilommal együtt feküdtem le. Ahogy kezedben tartod a mobilodat, annak melegsége pont olyan, mintha a lány testének melege volna, s amint ezt éreztem, mindig mély álomba merültem.

 *

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból. Vihar Judit fordítása. 21. Század Kiadó, 2019.

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.