A tizenkét kagyló: nyilas

úgy szeret, akár a vadlovak,
szilajul, békétlenül, lobogó sörénnyel.
felhőisten anya szülte,
apja a merész Ixión király.
nászágy a kéklő ég volt,
tajtékzó tenger-végtelen.
félig állat, félig ember,
benne fut össze ösztön
és megfontolt bölcselet.
ágya üde fűillat,
buja növény a karja,
combja hegyes-dombos lanka,
ha végigcsiklandoz nyelved rajta,
hetven fokos abszint szerelme vize.
két apró melle a vánkos,
ahol kialhatod magad.
másnap ne keresd,
megannyi teendő várja,
állati ösztön a hajnallal aludni tér.
csak este ébred ereje újra,
hív majd, ha jó szerető voltál.
gondolj Kheirónra,
a halhatatlan Kentaurra,
olyan ő is.
a művelt férfiakat kedveli,
kik tudnak egy s mást kezdeni a nővel.
öle nem ereszt el,
míg utolsó cseppig
ki nem csavart.
ha felül akarsz lenni,
fontold meg jól,
meddig bírod,
étvágya nem e világi,  
ha erőd csekély,
de dárdád kemény és szívós,
bízd rá magad,
lovagol rajtad
míg pirkadni kezd az ég.