Aradi anziksz
Fénylő kövekre hajt fejet az árnyék,
mellé ül és töpreng a délután,
mintha mondanivalója volna még,
és nyárvégi tájak illata száll.
Százéves bérházak unt szobáiba
oson, riadtan bújik el a magány,
dohos bútorok mögül int Thália:
indulhat a próba, semmi akadály,
Dérynéről, Jávorról monológ.
Valaki szaval, az utcán est lobog,
parki lámpa fénye vak foltra vadász.
A szűk pillanatban a volt színre lép,
dereng, falra veti árnyát egy emlék.
Sarkon guggol, télről álmodik a nyár.