„…a mondat nem a semmiből jön…”

Oberczián Géza pályája sokfelől kanyarodik az irodalom felé: az erdészettől az agrárkutatáson és dániai ösztöndíjon át a reklámügynökségi kitérőn keresztül vezet az út először a hosszú évekig tartó vállalati tanácsadásáig és tréningekig, majd onnan végre az irodalomhoz. Ötvenéves kora körül kezdett el prózát írni, mégis gyorsan megtalálta a helyét: 2018 óta a Magyar Írószövetség tagja, 2022 óta a választmányé is. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar PEN Club-nak is. Idén Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki irodalmi tevékenységéért. Beszélgetésünkben a későn érkező író késztetéseiről, a családi mintákról, a rendszerváltás környéki tapasztalatokról, a tréningek világának kreatív „történetgyáráról”, valamint arról ejtünk szót, hogyan válhat egy vállalati rutinból szépirodalmi igényű mondat.

Készülődés a SepsiBookra (Szavakban utazunk)

–  Sokféle területről érkeztél az irodalomba, ráadásul viszonylag későn. Mi volt az a pont, amikor azt érezted: írnod kell?

– Nincs egyetlen, pontos időpont. Az írás a családban mindig jelen volt: apukám verseket, színdarabokat, novellákat írt. Gyerekként az írás nálunk egészen konkrét hang volt: apám ajtaja zárva, és kopogott az írógép. Tudtuk, hogy ilyenkor lábujjhegyen kell közlekedni – „apa dolgozik”. Ez egyfajta mintát jelentett számomra: hogy írni lehet. Apám, aki Brassóban született, a háború után Budapesten maradt, hogy tanulhasson a színművészeti főiskolán. Rendező–dramaturg–film szakokon végzett, de politikai okokból később eltiltották a színháztól, és fizikai munkásként kellett dolgoznia. Publikálni sem nagyon engedték – az élete sokáig egy befejezetlen történet maradt.

– Mit tudtál erről gyerekként? Mikor derült ki számodra, mi történt vele?

– Sokáig semmit nem tudtam biztosan. Annyit hallottam később, hogy belekeveredett valamiféle „összeesküvésbe”. 1952-ben Recskre vitték, onnan még egy másik táborba is. Két év után hazajöhetett, de a kulturális életbe hivatalosan soha nem engedték vissza és publikálni sem nagyon tudott.

– Hogyan hatott ez a családra? Volt erről beszéd otthon?

– Nagyon sokáig hallgatás volt. Én például csak 18 évesen tudtam meg, amikor a felvételi papírokon megkérdezték: „Volt-e a családban valaki büntetve?” Nevetve olvastam fel, hogy ezt akkor most ikszeljem-e, mire apám elvette a lapot: „Ezt majd én kitöltöm.” Akkor döbbentem rá, hogy van valami, amiről mi nem tudunk. Igazi dráma volt. Hosszas magyarázkodás követte, hogy ezt miért nem mondták el korábban, de részletekhez akkor sem jutottunk. A rendszerváltás után kaptunk kárpótlást. Amit a történeti levéltárból később kikértünk, az hiányos volt, semmitmondó. Apám magával vitte a történetét: nem beszélt róla – és sajnos korán meghalt. Ma is azt érzem, hogy az élete egy rejtély, tele talánnyal.

– Megmaradtak az írásai? Próbáltátok később megjelentetni a műveit?

– Sok megmaradt belőlük. A halála után még pályáztunk is egy Mózesről szóló színművel – például a Nemzeti Színház egyik pályázatán –, de nem választották ki. A születésnapján minden évben kiposztolom egy-egy versét a Facebookon, ha már életében nem tudott publikálni… van néhány nagyon szép költeménye.

–  A saját utad mégis jó messzire vitt az irodalomtól: kutatás, külföld, vállalati tréningek. Hogyan állt össze ez a pálya?

– A másik erős indíttatás édesanyám révén ért, aki biológus volt, a természet rejtelmeire ő adott válaszokat. Nyolcéves koromtól erdész akartam lenni. Egy erdélyi ismerősünk elvitt egy többnapos „erdészet-túrára” a havasokba: esztenák, hegyek, emberek, erdő – egy gyereknek maga a paradicsom. Fel is vettek Sopronba, két évet elvégeztem. Viszont az egyetemi hangulatot lehangolónak, a nyolcvanas évek eleji Sopront pedig élhetetlennek éreztem: szép volt, de üres, provinciális, idegen, és főként ellenséges. Nem lehetett igazoltatás nélkül végigmenni az utcán, potenciális határsértőnek néztek a nap bármely órájában, néha a rendőrségen kötöttünk ki, ha épp nem volt nálunk igazolvány vagy a kollégiumi belépő.

A Brassói Petőfi Kulturális Szalon megnyitóján, 2022 januárjában

– Innen hogyan jutottál el az agrárkutatásig és a dániai ösztöndíjig?

– A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen találtam egy kutatói témát, amiből a diplomamunkám is született, és a védésen azt mondták, érdemes lenne doktorit írni belőle. Ehhez viszont olyan műszerezettség kellett, ami kevés helyen volt. Végül a Gyógynövénykutató Intézetbe kerültem, az volt az első munkahelyem 1987-88-ban. Hamar kiderült, hogy műszerezettség ugyan van, de nem használhatom, mert azokat fizetős kutatási projektekre tartják fenn, magán célra az üzemeltetésük túl drága. Így aztán 1988 áprilisában egy korábban elnyert Földművelési minisztériumi ösztöndíjjal Dániába mentem mezőgazdasági csereprogramra. Egy családi farmon dolgoztam, fizikai munkát végeztem kisegítőként, és közben az Odensei Egyetemen agrármarketinget hallgattam. Az volt a feladatunk, hogy megtanuljuk: hogyan működik a magángazdaságokra épülő mezőgazdaság, ahol a közös nem a termelés, hanem az értékesítés. A dolog – ahogy ott láttam – „tökéletesen működött”. A magyarországi rendszerváltás híreit dán tévén néztem, alig értettem, mi történik, de az egész család boldogan szorongatta a kezemet, ölelgettek és gratuláltak, hogy végre felszabadultam, pezsgőt bontottak. Amikor egy év után hazajöttem, itthon senkit nem érdekelt igazán, miféle tapasztalatokkal...

– Hazajöttél, és egyszer csak már vállalatoknál interjúztattál embereket. Hogy történt ez a váltás?

– Pályázgattam. Volt egy ígéretesnek tűnő lehetőség egy holland mezőgazdasági cégnél, de végül egy évfolyamtársam kapta meg, akivel együtt voltunk Dániában is. Kerestem tovább. Reggelente beültem a Mikszáth téri Könyves kávézóba – ez a híres Tilos az Á nevű hely „nappali tagozata” volt, valójában egy könyvesbolt, ahol egy kávé mellett el lehetett olvasni a napi sajtót. Nézegettem az álláshirdetéseket, beszélgettem emberekkel, és persze olvastam a könyveket a polcról, ezt szabad volt, sőt, ajánlott… Egy nap találtam egy angol nyelvű apróhirdetést a Népszabadságban. Minden szavát értettem, azt viszont nem, milyen munka lehet az, amire embert keresnek. Volt egy telefonszám: lementem a Kálvin téri aluljáróba a telefonfülkéhez, bedobtam az aprót, és az Intercontinental Szálloda egyik szobáját kapcsolták. Egy holland nővel beszéltem, másnapra találkozót egyeztettünk a szálloda kávézójába. Elmentem – talpig érettségi és államvizsga öltönyben –, és ott derült ki, hogy ők termelékenységi tanácsadással foglalkoznak. Harmadnap már egy autóban ültem egy Bécsben élő román kollégával, mentünk Kiskunfélegyházára, ahol ő úgy mutatott be, mint a cég egyik „legtapasztaltabb” magyar emberét. Én pedig tolmácsoltam – és közben beletanultam a szakmába.

– Mi ragadott meg a tanácsadásban és tréningezésben? Miért lett ebből évtizedes életforma?

– Gyorsan kiderült, hogy nagyon komoly módszertan van a napi rutintevékenységek mögött, és ez nekem jól ment, értettem és tudtam alkalmazni. Ráadásul emberekkel kellett foglalkozni, ami először kicsit megijesztett, de rá kellett jönnöm, hogy tudok meggyőző lenni és képes vagyok hamar elnyerni a bizalmukat, ami ebben a szakmában elengedhetetlen a sikerhez. Rövid időn belül nemcsak projekteken dolgoztam, hanem tréningeket is tartottam. Nemzetközi képzésekre vittek például Londonba, Dublinba. Számos európai projektben vehettem részt. A tréningben az tetszett, hogy azonnali reakciót kap az ember: látod, amikor egy csapat megérti, miért kell együttműködni és hogyan. Aztán egyszer mégis jött egy törés. Ez a munka és a cég százszázalékos rendelkezésre állást követelt meg, de közben a magánéletemet is rendezni akartam, szabadságot kértem, hogy megszervezzük a közös életünket a menyasszonyommal, vagyis az esküvőt, lakhatást. Elengedtek, mondván, „persze, majd hívunk” – és végül soha többé nem hívtak.  Akármilyen jó voltam, nagyon könnyen elengedtek.

Ferdinandy Gyurkával, Marival és Évával az Áramlás bemutatója után

– Mi jött utána?

– Dolgoztam egy ideig a reklámszakmában, de gyorsan kiderült: nem vagyunk egymáshoz valók. Felmondtak a próbaidő végén, én pedig örömmel mentem új utakra. És azóta kerülöm a reklámokat, amennyire lehet.

– A tréningjeidről legendák keringenek: színházi nap, vitorlás „road story”, dramatizált rafting. Miért működik ez a dramatizálás ennyire?

– A dramatizálás azért erős, mert nem „gyakorlat” történik, hanem élmény: a résztvevő hirtelen egy helyzet szereplője lesz, és abban kell döntenie, együttműködnie. A vitorlástréningre például komplett történetet írtunk (menekülés, útvonal-keresés az Adria szigetei között), rejtvényes „úti tervvel”, szerepekkel (kapitány, kormányos, szállásmester, hajószakács stb.). A helyzetfüggő vezetést gyakoroltuk. Négy-öt nap hajózás maradandó élményt nyújt, ahol az általunk kialakított szabályok napi rutinná válnak, és felismerhetően jól működnek. Raftingnál pedig nem elégedtünk meg az „egy csónakban evezünk” közhellyel: rituálét építettünk, feladatokat adtunk, hogy tényleg átélhető legyen a csapatmunka tétje. Amikor egy kétnapos expedíciós rafting után negyven ember önfeledten táncol és énekel egy hatalmas máglya körül, az tényleg felemelő érzés. Hozzá kell tennem, ezt a sok dolgot nem egyedül találtam ki, jó csapatom volt, akiket viszont én választottam magam mellé. Csináltunk például színházi tréninget: egy színházi előadás sikere a csapatmunkán múlik, ezt tapasztalták meg a résztvevők úgy, hogy reggel bementünk egy színházba, este pedig ők játszották és segítették az előadást, ők voltak a színészek, a súgók, adták a hangot, a fényeket, a kellékeket, a díszletezést, mindent. Még a közönséget is ők toborozták. A végén mindenkinek leesett: a munkahelyen is ugyanilyen együttműködésre lenne szükség. Ebben a tréningben alkotótársunk volt Hegyi Árpád Jutocsa rendező. Jó barátok lettünk, később ő rendezett tízrészes rádiójátékot a hátsó szoba című novelláskötetem írásaiból, és utána a felkérésemre több neves szerző műveiből is. Sajnos pár éve elment közülünk, túlságosan korán. A 2008-as válság után megváltozott a tréningpiac, a cégek nem mehettek többé külföldre tréningre, egyszerűsödtek az igények, a mi megközelítésünkre nem volt már szükség. Egy idő után rutinszerű lett minden, kevesebb felkészülés, „jó lesz a régi anyag”, legfeljebb kicseréljük a logót. Ez már nem az a minőség volt, amit én szerettem. És közben elkezdtek motoszkálni bennem történetek. Emlékszem: egy este bent voltam az irodában, már mindenki hazament, és egyszer csak leírtam egy novella első mondatait. A semmiből jöttek ezek a mondatok – és ami meglepett: nem „kidobandó” kezdő próbálkozások voltak. Benne is vannak egy novellában a mai napig. Akkor döbbentem rá: van témám, csak azt nem tudom, hogyan kell megírni.

– Mi volt a következő lépés? Hogyan léptél át az „asztalfióknak írok” állapotból a tudatos íróvá válás felé?

– Azt gondoltam: ha már ennyi ideje felnőttképzéssel foglalkozom, én is részt vehetnék valami tanfolyamon. Kerestem írókurzusokat, végül a Magyar Írószövetség Íróiskolájában kötöttem ki. Eleinte azt hittem, majd csendben hallgatok és jegyzetelek. Aztán közölték: jövő hétre szöveget várnak mindenkitől, amit majd fel kell olvasnunk egymásnak. Hazamentem, két napra elvonultam, és megírtam az első történetet.

Sándor Zoltánnal Szabadkán

– Mi történt azzal az első szöveggel?

– Felolvastam, és meglepően jó fogadtatásra talált. Mezey Katalin, aki az írásgyakorlat órákat tartotta, azt mondta: „nagyon jó történet, csak nem novella” – túl nagy a világ, túl sok szál fut benne. Fontos felismerés volt, hogy a terjedelem nem döntés kérdése: a történet diktál. Így lett később ebből a kezdeményből az Áramlás című kisregényem.

– Az íróiskolában kik gyakoroltak rád nagy hatást?

– Szentmártoni Jánossal azóta is tart a barátságunk, később együtt is dolgoztunk. Mezey Katalint és Baán Tibort is említenem kell. Mindkettejüktől rengeteget kaptam. Kati visszajelzései, bíztatásai megerősítettek abban, hogy írjak. Tibor nagyon szívesen foglalkozott velem órákon kívül is. Volt egy törzshelyünk, a Puskin kávézó, ahová időről időre leültünk, úgy kéthavonta, és amit küldtem neki az előző találkozásunk óta, azt mind átnézte, mondott róla dolgokat, tanácsokat adott. Úgyhogy neki is nagyon nagy hálával tartozom. Ezt az A küldöttek című regényem Köszönetnyilvánításába bele is írtam, mert azt részletről részletre, ahogy született, mindig elküldtem neki, és ő mindig adott visszajelzéseket. Ott volt még Erős Kinga, akitől nem feltétlenül az írás, inkább az irodalmi életben való érvényesülés lehetőségeit tanultuk meg, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ma itt legyek és beszélgessünk. És meg kell említenem Oláh Jánost, a Magyar Napló folyóirat és könyvkiadó akkori igazgatóját, aki ugyan nem volt tanárunk, de az ő javaslatai, útmutatásai nélkül sosem tudtam volna publikálni. Felkarolta a műveimet és segített a kéziratokat kiadásra alkalmas állapotba hozni. Közben jókat beszélgettünk, egy egészen új világot nyitott meg előttem, az irodalmi életet magát, a megosztottságával, visszásságaival együtt.

A Gombaszögi Nyári Táborban, 2023-ban a KMI csapatával

– És mi volt az első valódi „belépő” az irodalomba, az irodalmi nyilvánosságba?

– Az íróiskolában kaptunk feladatokat; az egyiknek az volt a hívómondata, hogy „Eltűntek a Lánchíd oroszlánjai”. Ebből lett a Keresztrejtvény című szövegem, ami az első irodalmi publikációmmá vált. Amikor megjelent a Magyar Naplóban, rettenetesen büszke voltam – akkor éreztem először, hogy talán van helyem ebben a világban.

– Nemsokára jött az első kötet is…

– Igen, a Nógrádgárdonyi napló. Novellafüzérként aposztrofáltam, de akár regényként is olvasható. Két évre rá megjelent az Áramlás (ami az első íróiskolás novellám történetét dolgozza fel). Addigra már készen volt az A küldöttek című regény is, csak az valahogy nehezebben találta meg a kiadóját. Végül is az Aegis Kultúráért Alapítvány adta ki. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni a kiadáson, igen szép könyv lett. (Megjegyzem, az össze könyvem borítóját a fiam, Oberczián Márton tervezte). Sajnos nem fogyott olyan jól, mint reméltük. Amíg az a könyv kiadásra várt, elkészült a válogatott novellákat tartalmazó hátsó szoba (magántörténetek) című kötet is 2020-ban.  

– Pedig az A küldöttek ökológiai fókusza és kalandos története miatt az ember azt gondolná, gyorsan elkapkodták…

– Igen, tulajdonképpen az egy jól eladható regény lehetne, beleillik még trendekbe is. Nagyon jó kritikákat kapott. Számomra fontos könyv, hiszen ez volt az, amit eredetileg meg akartam írni. Adott egy hatalmas vízfelület, a Viktória-tó Afrikában, amiben elszaporodott egy halfajta, a nílusi sügér. Ez egy nagyon értékes hal, komoly halászati iparág is kiépült rá, mégis, a tó mentén és egész Tanzániában éheznek az emberek, nemzetközi élelmiszer segélyekre szorulnak. Sok a hal és éheznek az emberek. Jézus néhány hallal és pár kenyérrel jól lakatta az őt hallgató tömeget. Vajon hogyan tudott a XXI. század elejére a bibliai kenyérszaporítás pont az ellenkezőjére fordulni? Erről szól ez a regény, egy kutatócsoport története, akik megpróbálják felderíteni az okokat, ám kiderül, a probléma nem a tóban van… Az írói korszakom elején ez a téma foglalkoztatott a leginkább, a regény a Nógrádgárdonyi napló folytatása, és ezeket egymás után írtam meg.  

Temesi Ferenccel és Száraz Miklós Györggyel Dunakeszin

– Mik lettek a témáid a későbbiekben?

– A kezdetektől nagyon izgatott az idő problematikája a szövegekben. Amikor elkezdtem írni, az tűnt fel, hogy a szereplőim önállósítják magukat és egy mondaton belül egyszerre vannak a jelenben, tekintenek vissza a múltra és gondolnak a jövőre. Mint egy időutazás pár szóval elbeszélve. Írtam is néhány novellát, ahol az időnek ezeket a furcsaságait próbáltam megmutatni. Végül megszületett a Téridő című könyvem, ami egy kisregény trilógia. Az első rész a múltidő, a második a jelen-, a harmadik a jövőidő. A történetek összefüggenek, egy férfi sorsa a téma, de hogy ki ő, csak a harmadik rész végére derül ki. Külön érdekessége a könyvnek, hogy mindhárom rész jelenidőben játszódik.

– A nagy váltás volt az életedben a Petőfi Irodalmi Ügynökség …

– Igen, 2019-ben kaptam felkérést Szentmártoni Jánostól, hogy dolgozzak vele az akkor induló Petőfi Irodalmi Ügynökségben, annak is a Kárpát-medencei igazgatóságán. Az volt a feladatunk, hogy a kortárs magyar irodalmat eljuttassuk a Kárpát-medence minden olyan szegletébe, ahol arra igény mutatkozik. Ezzel lehetőségünk adódott némileg ellensúlyozni azt az egyensúlyatlanságot, ami kialakult a könyvkiadás és könyvterjesztés területén a rendszerváltás után, azaz, hogy a kiadók egy jelentős része a két nagy, a piac nyolcvan százalékát lefedő terjesztői hálózathoz tartozik, ami azt eredményezi, hogy van körülbelül negyven olyan író, akiről egy átlagolvasó ma azt gondolja, hogy ők a kortás magyar szépirodalom, és van ezernél több alkotó, akiknek nem ismerik a nevét sem, mert nem férnek bele a rendszerbe. Mi azt szerettük volna, hogy azok közül a szerzők közül, akik nem tudnak a teljesítményükhöz illő ismertséget nyerni, de az életművük legalább annyira értékes, mint a jól ismert szerzőké, azok közül ismertessünk meg a magyar olvasókkal minél többet. Erre találtuk ki a KMI12 projektet. Ennek az volt a lényege, hogy egy évre kiválasztottunk tizenkét szerzőt, akik szerintünk érdemesek voltak arra, hogy Kárpát-medence-szerte szélesebb körben megismerjék őket és a műveiket. Antológiákat szerkesztettünk a munkáikból, portréfilmeket forgattunk velük, verseket zenésítettünk meg, hangoskönyveket készítettünk és rengeteg irodalmi eseményt szerveztünk. Azután, sajnos, a Petőfi Kulturális Ügynökség átalakult, egyre kisebb lett a mozgásterünk, végül az a részleg, ahol mi dolgoztunk, meg is szűnt. 

A Magyar Ezüst Érdemkereszttel, 2026. március 15-én

– Azért inkább pozitívan emlékszel erre, ugye?

– Igen. Nagyon jól fogadta a közönség is, és a szakma is a törekvéseinket, hívtak, vártak minket, a szerzőinket és az általunk szervezett programokat. Kialakult egy rendkívül széles kapcsolatrendszer, ami szerencsére a mai napig megmaradt. Jó barátságok is születtek. Ma is szervezek otthon, Dunakeszin Kárpát-medencei irodalmi esteket, már a harmadik évadnál tartunk. Ebben is az ügynökségi kapcsolataimat mozgósítom, mind a támogatók, mind a fellépők tekintetében.

– A „későn indulást” inkább hátránynak érzed, vagy adott valami pluszt?

– Sok szempontból pluszt adott. Amikor egy írótáborban fiatal pályakezdő írópalántákkal találkoztam, döbbentem rá, mennyire fontos a prózaíráshoz az élettapasztalat. Mire írni kezdtem, én már rengeteget láttam, tapasztaltam, többezer emberrel dolgoztam, volt mit „bejárni” fejben. Voltak minták, nem nagyon kellett erőltetnem, hogy a szereplőim élő, hiteles figurák legyenek és a történetbéli helyzetekre adott reakcióik életszerűek legyenek. A célom eleinte nagyon egyszerű volt: megírni egy könyvet. Amikor megjelent az első rövid prózám, elégedett és boldog voltam. Aztán amikor a szerkesztők mondatokról kezdtek vitatkozni velem, éreztem: benne vagyok a munkában, komolyan vesznek. És megjelent öt könyvem, idén várható a hatodik. Sok-sok folyóirat publikáció. Antológiák, mint Az év novellái (ebben kétszer is) vagy a Körkép. Mindezek alapján kimondhatom: bőven túl vagyok a korábbi elvárásaimon. És hogy írói és irodalomszervezői munkámért idén március 15-e alkalmából Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kaptam, olyan elismerést és megbecsülést jelez, amire egyáltalán nem számítottam.

– Ha egy mondatban kellene összefoglalnod: mit adott neked az a sok „kitérő” az irodalom előtt?

– Anyagot és látásmódot. Széles látókört, emberi történeteket, helyzeteket, kudarcokat és sikerélményeket, amelyekből később próza lett, lehet. Végül talán azt, hogy a mondat mégsem a semmiből jön: mögötte ott van a megélt élet. És ha szerencséd van, egyszer csak elég csend lesz hozzá, hogy meghalld.