Az őrt álló költő

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák ‒ tartja a régi mondás. De „ostorzúgásban” – ahogy azt Farkas Árpád^⁕ Ostorzúgásban ének című verskötete tanúsítja – nem némulnak el. A zsarnokság elleni tiltakozás mindig nagy témája a költészetnek. Farkas Árpád lírája sem háborús viszonyok között virágzott ki, hanem rabságban, ahol tilalmak, megtorlások és a karámba hajtás ostorával terelgették az embereket, különösen a magyarokat, köztük is a legelzártabb egységben élő székely-magyarokat. A világháború végén született költőnek aligha vannak közvetlen emlékei a bombázókról és a megszálló tankhadosztályokról, hacsak nem a mélytudatban, másféle iszonyatok történelmi rétegződéseivel takarva. Erről a román hatalom intézkedései, tilalmai gondoskodtak, s az a tanügyi és kulturális nemzetiségpolitika, amelynek ellenére lett Farkas Árpád a vele egykorú anyaországi költőgeneráció legjobbjaihoz hasonlítható, nagy költő. Nemcsak az erdélyi „Forrás-nemzedékeknek”, a vele még egy időben alkotó, vagy a rá prózájával is gyümölcsoltóként ható Sütő Andrásnak és másoknak méltó társa ő. A neveket kezdhettem volna az Ábel-trilógia nyelvjárását és szomorkás derűjét Farkas Árpádra örökül hagyó Tamási Áronnal, a költőként és drámaíróként ugyancsak remeklő Székely Jánossal, Kányádi Sándorral, Szilágyi Domokossal, folytatva a korban hozzá közelebb álló Páskándival, a Lászlóffyakkal, Csíki Lászlóval, Király Lászlóval, Markó Bélával, Vári Attilával, Szőcs Gézával, Kovács András Ferenccel. A nyelv szépségével, az igazmondás gyönyörű kockázatvállalásával közeli szellemi társa az anyaországban Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kiss Anna, Ratkó József, akárcsak a Kilencek legjobbjai, más elszakított területek s a világ szórványmagyarjainak kiválóságai, Tőzsér Árpádtól Vári Fábián Lászlóig, Gömöri Györgyig, Papp Tiborig. Ha Farkas Árpád első könyvei még csempészáruk voltak is, vámtilalom alá eső, lopva átmenekített szellemi értékek, azért sokunkhoz eljutottak. A harmadik kötet és a továbbiak már mindenféle politikai és földrajzi megszorítás nélkül tartoznak a magyar irodalom első vonalába. Nevét legfőbb mesterével, Nagy Lászlóval éppúgy együtt emlegetjük, mint Kiss Benedekkel, Oláh Jánossal, Utassy Józseffel, Kiss Annával. A költő bizakodhat fiatalabb kortársaiban, az Előretolt Helyőrség nemzedékében is; az utánpótlásban sem kell csalódnia.

Elsősorban Nagy László a mestere a szülőföldhöz, a természethez, a szerelemhez, az elődökhöz való hűségét s főként anyanyelvi gazdagságát, metaforikus képalkotását, szabad verseiben lüktető, antikos ritmusát tekintve. Az irodalomtörténet számon tartja a költőknél a bartóki‒kodályi elv követését: a regionális nyelv, a szülőhaza történelmi és néprajzi elemeinek szembesítését és szervesítését az elidegenült modern élet s a máig sem rendezett nemzetiségi helyzet látleleteivel. Ennek ő is egyik zászlóvivője. A verseiben, publicisztikájában is megmutatkozó politikai bátorságban Csoóri Sándorral kell együtt említenem. Az „ostorzúgás”, melyet egybegyűjtött verseinek címében említ (Ostorzúgásban ének), elsősorban az emberterelő hajtóktól ered, de eszünkbe villan Ady és Nagy László égi ostora is, mint a lelki ellenállás és őrködés kiölhetetlen víziója.

A székelység, a történelmi Magyarország túlnani, délnyugati peremvidékéhez hasonlóan „Őrségre” rendeltetett. A maiak történelmi szerepe már főként abban áll, hogy fenntartsa saját létét, hagyományait, élő- és temetkező helyét, megőrizze művelődési örökségét, miközben Európával is tartja a lépést, miként a két Bolyai vagy (szász eredetűként) Kós Károly tette. Háromszínű zászlónknak tán Székelyföld a zöldje. Mindenütt, ahol magyarok élnek, a gyerekek székely népmeséket olvasnak, székely költők, székely népballadák és regények szépségeit veszik magukhoz. (Ahogy Farkas Árpád mondja: a szegény ember nem eszi, hanem magához veszi az ételt.)

Választékosságának okából karcsúnak mondható Farkas Árpád költői életműve. Ahogy egyszer Kányádi Sándor találóan mondta róla, csak a válogatott verseit írja meg. A kötet végére érve csodálattal mondhatom: ez az ízig-vérig lírai gyűjtemény bővelkedik, ha kell, átszellemült, ha kell, ünnepélyes, tréfásan gunyoros, csodásan szép metaforákban. Ám egyúttal történelmi krónika és élvezetes anekdotagyűjtemény is. Elődei közül Petőfit emlegeti leggyakrabban, de lélekvezetőjének nevezhetjük Adyt, József Attilát is. S persze a népköltészetet, a regék és a regölők, a bujdosó dalok névtelen szerzőit is, témagazdagságukban az erdélyi emlékiratírókat, különösen, ha kis csúsztatással Mikes Kelement is hozzájuk soroljuk.

Nagy műveinek egyike a Mikor az öregemberek mosakodnak című prózavers. Megjelenítő ereje a költő tragikum iránti fogékonyságának köszönhető. Az élet fölértékelődik a kinagyított részletek nagy holdudvarú jelképi tartalmával; az elhasználódott, kiszikkadt testek követelik az olvasótól a részvétet a háborús évek és a robotos évtizedek elszenvedői iránt. A hatvanas évek vége felé írt vers szerint őket, a véneket viselték meg a nagy háborúk. „Úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk.” S a költemény záradéka: „Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.” S mit kaptak az utódok a további évtizedekben? A diktatúrák diktatúráját, a nyolcvankilenc–kilencvenes véres események nyomán csak a részleges szabadságot, hosszú évek nyomorát, ostorzúgásos sorsot a büntetőhelyeken, újabb félelmeket, a szomszéd Szerbia kegyetlen rombolását, a félretájékoztatott anyaország közönyét, amikor az erdélyiek kettős állampolgárságáról szavaztak, olykor a lerománozást, ha átutaztak látogatóba vagy bérmunkába a nemzet ellen szavazók uralgásának idején. De mindig egy kis reményt is. Mert akadnak még Tőkés Lászlók, Csoóri Sándorok és anyaországi szövetségesek, akik nem koccintanak (Babits szavát véve kölcsön) ezúttal a keleti „rossz szomszéddal” az országkurtítás ünnepén, hanem erőt és önfegyelmet mutatnak az erőfitogtatókkal szemben, és sokat ígérőn próbálják újrateremteni a nemzeti egységet.

Nyilatkozatai és egyik-másik verse szerint Farkas Árpád nem tartja magát politikai költőnek, de lelkében lakozó magyarságtudata és publicisztikáiban is megnyilvánuló érzelmei, művészi ösztönei úgy működnek, hogy kimondja a széppel, az önfeledt, de tudatosan is végiggondolt énekszóval együtt az igazat is. Nagy érdemei vannak az erdélyi magyarok s az itteniek reményeinek ébren tartásában. Nem mintha megmámorosító illúziók foglya volna: van elméket tisztító véleménye önmagunkról. Fényes művészi dokumentuma ennek Magyarország című verse. Ady sora jut róla eszembe: „utálatos, szerelmes nációm”. Nehéz kiragadni egy részletét: ereje jórészt fölsorolós-refrénes szerkezetében van. Együtt hatnak a fejcsóváló szemrehányások és a testvériség szavai. Szinte találomra idézem az óda és (Apáti Ferenccel mondva) a „feddő ének” határán egyensúlyozó verset: „Erdélyi volnék, malomkő van / nyakamban, úszni úgy tanultam, / s világtengeren vérem átráng / véled, te tutaj-Magyarország.” Mintha Ady „komp-országára” utalna. De a tutaj vagy komp most mintha szerencsésebben ingázna, mint korábbi időszakokban. Tudjuk, ennek a jó esetben hídépítést pótló hajózásnak volt már Fráter Györgye, Báthori Istvánja, Bethlen Gábora. Reménykedjünk együtt szigorúan reális észjárású, bátran és felelősen gondolkodó költőnkben.

^{⁕ Ajánlom az olvasónak Cs. Nagy Ibolya Farkas Árpád című monográfiáját. MMA, Közelképek sorozat, 2015.}

Farkas Árpád: Ostorzúgásban ének. Előretolt Helyőrség Íróakadémia–KMTG, 2019.