Szófényben villanó versek

Payer Imre legújabb, Fényből van a fal (2018) című kötete sorban a nyolcadik versgyűjtemény költői pályáján. A 2013-as Egyre közelít után öt évvel jelentkezik új versek tárházával. A költemények némelyike korábban már publikált szöveg: A munkanaplóból; Fekete kutya; Szárnyakká lesznek; Abroncs (alfoldonline.hu); a Szemgolyóimhoz; Fény, köd, fény; Hádész a fényben (jelenkor.net); Már látom szürke felhők alatt; Skízis; Villany utca 3. alatt; Homo sapiens-graffitik (holdkatlan.hu); A néma démon, Ünnepzóna (litera-tura.hu) vagy például a Tudom, én kerültem sorra; Ezidőben vonjunk mérleget; Árértékarányban (ahetedik.hu folyóirat). A mostani kötetbe 112 verset rostált egybe a szerző, hét ciklusba rendezve azokat – a legrövidebb 8, a leghosszabb 27 darabot tartalmaz. Ha arányosság nem jellemzi is a ciklusrendezést, poétai fegyelem annál inkább: szikár versmondatai gyakran „köszönhetők” az ellipszis alakzatának, amelyben a hiány egyfajta létállapot: a „van-talanság” költői lenyomata, amelyben a lírai aposztrophé mégis ott leledzik a sorok között. Ezt az ambivalenciát úgy tudjuk feloldani, ha bátran nekivágva a könyvnek végigolvassuk a szövegkorpuszt, és közben elhisszük: „a gondolat úgy csordogál / mint az esővíz az úttesten” (Fény, köd, fény).

A Fényből van a fal cím máris hordozza a kötet kulcsszavát, a ’fény’-t, amelyet több mint hatvanszor szerepeltet a költő, legtöbbször a ’napfény’ szóösszetétel formájában. Legdominánsabban a Nemes Nagy Ágnesnek címzett versben (Között) van jelen, ahol hatszor tűnik fel, amolyan anti-fény alakjában: „vak fényben”; „A fény földdé lesz…”; „nem fényesülhet fel”; „szeme fényét veszti”. Szabó Lőrinc Fény, fény, fény (1925) kötetéről jegyzi meg Ignotus a Nyugatban: „ez a Fény nem világosság, amely színt és kontúrt ad a dolgoknak, amely besugározza a tárgyakat, összemossa és szétválasztja őket: ez maga téma (…), s aminek mintegy tárgyszerű formát akar adni”. Payer Imre kötetében a következő példákat találhatjuk: „A sötét fényben virágba borul a szó” (Pince Tokajban); „A lombok, az ég, a napfény, / édeskés almahús illata / súlytalan és kérges közegben” (Balaton újra); „haraptam a fényből” (Romló falnál árnyékban, fényben); „[K]iszáradt csatornák, kiszökkent belőlük az életfény” (Testamentumom ólomüvegen).

Továbbhaladva a fenomenológia ösvényére térünk rá, ahol is a sartre-i lét és semmi dialektikájában figyelhetünk fel arra a jelenségre, amelyet az egzisztencialista filozófus ekképp fogalmaz meg: „A létező van. A létező önmagában van. A létező az, ami.” „Csak a parkoló állandósult a vanban” – írja a Parkolóban Payer Imre. A Skízis című versében az előbbi kijelentést ellenpontozza: „De a vanban minden mozgás megáll.” Végül a kötet utolsó előtti versében (Hörgi zokogva) eljut a ’van’ csorbításáig: „széttörik a van.”  A létige kurziválása filozófiai-ontológiai síkra emeli a fenti sorokat: egy olyan lételméleti modellt képez meg, amelyben a téridő jelenléte lesz a meghatározó, a hamvasi tér és a heideggeri idő kategóriája.

Már a kötetcímadó versben is feltűnik a kozmikus világegészt implikáló gondolat, mely szerint: „Megolvadnak és szertefolynak / téridő-szögellések” (Fényből van a fal), vagy A város alapításáról című költeményben: „a tetőkig / tárul tömbje a téridőnek és / utca-arcok, a tér, házak az ég alatt”. Gaston Bachelard A tér poétikája című munkájában azt állítja, hogy a házat úgy képzeljük el, mint egy függőleges lényt. Ez az antropomorfizáló gesztus mintha Payer Imre verseiben is értelmet nyerne azáltal, hogy nála a házak-utcák-arcok hármas konstellációban szerepelnek: „Arcok, utcák, házak.”; „Utcák, házak, arcok törölt lábjegyzete” (Fényből van a fal). A fizikai élmények (érintés, olfaktorikus tapasztalás, látás) is kiemelkedő jelentésűek: „Ahogy meg-megérintem a házak falát – / bennem lépcsőzetesen törik rekeszekbe a zuhanás” (Dünnyögő); „Az elhagyott háztömb doha néma, / mint hullára száradó verejték” (Magyar táj alkaioszi photoshoppal); „A ház mintha emelkedne, szállna” (Bontott ház); „csapatszemlén sorakoznak a / gyermekded panelházak” (Külvárosi nappal). A Nemlét háza pedig egy olyan enigmatikus hely, amely episztemológiai nézőpontból valahol a lét és a semmi koordinátáinak origópontjaként jelölhető meg. 

 A tér költői tematizálására is számos példát hozhatunk: „A mozdulatnak kezdete, vége – nincs. / Nem lát teret.” (Az alkonyatról azt hiszi, pirkadat); „Boltívesen telt térben / hangmadarak emelkednek” (Testamentumom ólomüvegen); „tértelen közegnek nincs bentje, kintje –” (Démon a fotelhuzatban). „A kanyarnak mindig ugyanannál a pontjánál felnéztem, / a térnek ez a pontja biztosította az időt – / Ez a tér összetört.” (Egy iskolatársamnál). Az összetört tér konkrét helymegjelölése (kanyar) azt a hamvasi elméletet illusztrálja tökéletesen, mely szerint „[A] hely éppen úgy sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő […]. Csak az idő válik pillanattá, és csak a tér válik hellyé, amit az ember átél.” Ahogyan „[a]z időbeliség egyáltalán nem létezőként »van«. Nem »van«, hanem időzik [zeitigt sich]”– fogalmaz Martin Heidegger Lét és idő című munkájában. „Adj időt, időzést, adj esélyt nekem!” (Már látom szürke felhők alatt) – olvassuk a költő szavait. A lírai alany múlt-jelen-jövő időben létezése egyfajta gócpontok sorozata: „Terrorizálja, hidegen / metszi ki magát az időből a most” (Csali); „Aszfalt van. Szótlan ég van. Mozdulatlan napsütés. / Tér és idő vákuuma. Bezáródtam. / Én ott vagyok én. De itt beszélek, / nyelvtani egyes szám első személy” (Skízis). A létezés grammatikai kitevője az E/1. személy, amely a létige határozott és visszavonhatatlan kimondása: „mialatt az idő körben ragyog, / akár számjel – azúregészből, / úgy érkezzék a szó – vagyok!” (Ez időben vonjunk mérleget; kiemelés tőlem.) Aztán a költői optika fénytörésében találkozhatunk még „haladék-idővel” (Az alkonyatról azt hiszi, pirkadat), találhatjuk magunkat „egy másik időben” (Úgy tűnt), vagy az „idő labirintusában” (Azonosíthatatlan), de szembesülhetünk azzal is, hogy „[h]azudik az idő” (Romló falnál, árnyékban, fényben), vagy hogy „[á]ll az idő, mint egy képeslap” (Az idő, mint egy képeslap). „Az idő úgy nem megy, hogy megy. / Megkeményedik, megkérgesedik, / mint a Párkák ujjbegye a szálon” („De nem felelnek, úgy felelnek”) hasonlatának mitikus atmoszférája telitalálat, ahogyan annak tartjuk a komplex költői képet: „[A]mikor kinyíltak az idő ollószárai” (Az idő képe).

Az időbeliség képi megjelenítése jellemző színfoltja a kötetnek: „Egyik kollégám összeesik, meghal. / Mintha egy recés darab letörne a múltamból” (A munkanaplóból); „Hörgés az időm, szétköpi a múltam.” (Janicsár); „Emlékszem a jelenre. / Azután emlékszem az emlékezésre.” (Abroncs); „Látom a képzetet – a jövő nevűt” (Az utca és az utca másika); „álmomban én vagyok az órásmester. / Mindegyik mutatóm késik.” (Apóka). Mígnem a Dünnyögő című versben eljut az időfogalom abszolút felszámolásáig: „Nincs múlt. Nincs jövő. Nincs jelen.” Ugyanakkor a hérakleitoszi folyó-hasonlatot is verssorba önti, amelyben egyébként retorikailag az ellipszis alakzatát fedezhetjük fel: „képzetfolyóban másképp folyna az, / amelybe nem lehet kétszer. Lépni.” (Szögmérő-idő)

Hogy a retorikai alakzatoknál maradjunk, a szöveg zeneiségét alliterációk sora fokozza: „Beszédfátyol a berobbantott betoncsonkon.” (Egy iskolatársamról); „Fakózöld füvek felett fehér gombatemplom / emelkedik a felhőkbe.” (Nyári útinapló); „pompás tehéncsorda-hátak / hatalmasan húzódnak a folyónak felette fölfelé (Színváltó). A különleges, egyéni szóhasználat (hapax legomenonok) is figyelmet érdemel a kötetben: „Hócsönd. Azúrfény” (Úgy tűnt); Égajtótörő (Ünnepzóna); Éjfelhőbálna (Himnusz az utcán); Rozsdaremény (Magyar táj alkaiosz-photoshoppal); „peron-csönd” (Állomás-rítus); „gépalbatrosz” (Tele); „szófény” (Valami spájzban, ott). A trópusok közül a szinesztéziára is találunk példát: „fehér zaj” (Janicsár), „drapp magány” (Magyar táj alkaiosz-photoshoppal). A versformákat tekintve szonettekkel és alkaioszi strófákba komponált versekkel is találkozhatunk a többségében astrofikus szövegek mellett.

Egyfajta interpretációs szorongással közelítünk a lírai én azon kijelentéseihez, amelyekben a félelem, a megsemmisülés, a gond hatványozottan tűnik fel a szövegekben. Gondolunk például az „elveszett az, ami egyben tartana” (Káprázat kint); „Mire megtanulok élni, meghalok.” (Ha hívsz); „Önmagam is megemésztem élve” (Cápa az aszfalton); „Nyomni kezd a széles égbolt, túlterhelt hátizsák” (Külvárosi nappal) versmondatokra. A szakrális mondatok jó értelemben vett profán átfogalmazása is nagy hatást gyakorolhat ránk, olvasókra. Az anyasirató így fakad ki fájdalmasan: „Anyám! Anyám! Anyám! Miért hagytál el engem?!” (Káprázat-kert), vagy Mikes Kelemen a tengerparton ekképp szól: „Istenem! Istenem! Mindennapi mondatunkat add meg nekünk ma.” Egy látens költői kérdéssel is találkozunk a kötetben: „Mennyit ér a szenvedés, ha menny-plafonig ér az Isten fája?!” (Világárnyék). A boldogságvesztés igen képszerű kijelentése: „Kirepültek a homlokomból a széles mosolyú sugárutak” (Az utca és az utca másika), vagy a Nyári útinapló záró soraiban rejlő dilemma: „Összezavarodik az úton levés és az otthon. / Az úton olyan, mintha még otthon lennék. / Az otthon olyan, mintha úton” – egyaránt a létről gondolkodó elme verslenyomatai.

 Payer Imre Fényből van a fal kötetében túllép a „tőmondatos lét” szakaszán, és olyan létköltészetet teremt, amelyben a lírai alany minduntalan próbálja letapogatni a hétköznapokban rejlő lehetőségeket, hogy kiszabaduljon az idő markából: „Nincs bent és kinn, az áramlás vagyok. / Indulástalan. Érkezéstelen.” (Balaton újra).  Hisszük, hogy számos kötettel ajándékoz még meg bennünket, így költészete még jó ideig „érkezéstelen” marad, amíg el nem apadnak benne a szófényben villanó versek.

Payer Imre: Fényből van a fal. Tipp Cult, 2018.