A hanyatlás esztétikája

Sánta Miriám kötetének kiforrottsága, sokszínűsége figyelemre méltó. A versgyűjtemény címe durvaságával és egyszerűségével üt, és számos értelmezési lehetőséget kínál az olvasónak. Hétfőn meghalsz: a napot megjelölő határozószó, valamint az azt követő egyes szám második személyű ige lehet puszta tényközlés vagy fenyegetés. Tekinthető kérdésnek, ugyanakkor felkiáltásként is megállja a helyét.

A kötet három ciklusra oszlik: Fallal szemben, Se kelet, se nyugat, Kódot a kódnak. Mindháromnak erőssége a megformált versnyelv, amely nem túlstilizált, nem modoros, apró, kimunkált részletei eredetiek, hitelesek. Az első ciklus nyitóverse előrebocsátja a kötetegész fontos jellemzőjét, mégpedig azt, hogy a Hétfőn meghalsz egy összetett széthullás-történet. A szerző közeli, elmosódott képekkel teszi szemléletessé a verset. A mű az őszinte lecsupaszodás látlelete, visszatekintés régi önmagunkra: „arcokat csókolok / eltűnik róluk / a homlok a szem az orr / és mi marad csak a száj / nyelvem a nyíláson áttolom / elkezdenek hullni a maszkok (…) és odabent áll a sarokban / fallal szemben a kislány”.

A második, Amilyen lehet című versben több kisebb szegmensre bomlik a létezés helye. Jean Luc Nancy Corpus című esszéjében a létezés helyeként definiálja a testet, mi, emberek pedig e hely görbületeivé válunk. A vers többféle megközelítésből világít rá az emberi test milyenségére. Az első sorok reflektálnak arra, hogy a testét mindenki maga birtokolja, így az egyén szabad akaratától függ az is, miként válik a Nancy-i lét görbületévé: „Itt van a tested. / Csinálj vele, amit akarsz. / Mutasd meg vagy rejtsd el, / mert a tested a tiéd.” Az első szakaszba ültetett felsorolás is azt hivatott hangsúlyozni, hogy fizikai valónkért kizárólag mi magunk felelünk, mi döntünk annak milyenségéről, és felelősséggel tartozunk érte: „a tested a tiéd, és nem az istené, / és nem az apádé, és nem az anyádé, / de még a gyerekedé sem.” Sánta elemzett versébe általános igazságokat is beépít, egyéni meglátásokat rendelve ezekhez: „Azt mondják, a test templom, / miért ne díszítenéd ki falait. / Vagy miért ne szenvedj benne.” Ebben az idézetben az emberi test szakralitása nem értelmezhető kőbe vésett bizonyosságként. Sánta nem foglal állást amellett, hogy kötelesek vagyunk-e szentként tisztelni a létezés helyét, avagy sem. Az alkotás legjobban sikerült része a második versszak, amely egyben fel is vezeti a harmadik szakaszba illesztett, miniatúrák pontosságával megszerkesztett képeket. A bennszülöttek testuniverzumának leírásával indít, rejtett utalásokat téve a beavatási szertartások momentumaira: „lehet sötét, mélybarna, / krokodilbőr-hegekkel.” A strófa szerkezetére is érdemes figyelni. Minden fizikai fájdalmat idéző képet egy idilli ábrázolási forma követ, amelyből a test nyugalma köszön vissza: „lehet olív és krém és fehér, / foltos, szeplős és erezett. / Égetett és rákos és beteg.” A harmadik szakasz a halál beálltának lehetőségét is felveti. Az e célból használt metaforaháló magasztos, mégis eredeti. A versszak nyitósorát az újszövetségi „íme, az ember!” átköltéseként értelmezem: „Itt van a tested. (…) Vérerek kévéje és idegek kötege, (…) reszket, pumpál a szív. / Ha nem pumpál – / a test templomrom, hervadó virágokkal.” Az idézett metaforahálót követően válik igazán hangsúlyossá a versbe ékelt részletek aprólékossága: „S az agytekervények, a forgó szemek / és a századmásodpercnyi pontosságú / szempillahullás egy dörzsölés után, / elpattanó hajszálér a szemgolyóban, az üvegtest homályos vizéből indul, / s a sejtekben halkul el a rezgés.”

Az első ciklus harmadik verse, az Ébredés előtt az álom és ébrenlét közti átmeneti állapotról ír. A költeményben megjelenő szarvas lehet révész, aki a két világ közötti téren átszállítja a lírai ént, de utalhat a tudattalan mélyéről felbukkanó élőlényre is, mintegy allúziót teremtve Enyedi Ildikó Testről és lélekről című játékfilmjével. Valószínűbb, hogy Sánta versében a szarvas révészi szerepkört tölt be, aki mellett teljes biztonságban ébredhet fel az álmodó, ugyanakkor megtapasztalhatja az önmegtartóztatással járó nehézségeket is: „szarvas agancsán ülök (…) meztelen talpam alatt / a hangtalan fej / viszi a testem / nem fázom nem érdekel / akarom tudni mi a szenvedés / fölfogni hogy addig / nem érhetsz a szarvasodhoz / ameddig csak erdei ösvények / kereszteződéseiben topog / finoman kapargatva patáival.”

Színeket című versét a nemszínek királyának, a feketének szenteli a szerző. Egy sok-sok éves bölcs szerepében, minden színek ismerőjeként jelenik meg a fekete, aki méltóságát szerénysége által nyeri el. A vers központi motívumaként megjelenő nemszín tapasztaltabb az embereknél, náluk jobban ismeri a színek világát: „ha megkérdezed / hogy miért nem ismerek más színeket / azt fogom válaszolni hogy / a fekete ismeri a színeket.” A fekete madarakkal való asszociációja igen erős: „a fekete csak egy bagolyszárny villanása / a Palocsay-kert vén fáin / a fekete minden madár szárnya alatti csend.”

Apró és hatalmas, közeli és elérhetetlen – talán e paradoxonok jellemzik leginkább A csúcs felé című verset. A perspektívák kódexévé válik ez a rövid költemény, amelyben képzavarok nélkül megfér egymás mellett a hegygerinc, az orrnyereg és a magány: „Két szem közt a távolság: az orrnyereg (…) Két csúcs közt a távolság: hegygerinc.” A Hétfőn meghalsz elemzett magányverse több közös elemet is tartalmaz Dsida Jenő Ormok felé című alkotásával, amelyek közül a legszembetűnőbb az egyedüllét megtapasztalása: „egyedül jött, csak az út hajtotta, a cél nem érdeke.”

A kötet második ciklusa, a Se kelet, se nyugat valósághű korrajzokban, burkolt társadalomkritikákban bővelkedik. A Kétezer után a feledés folyamatának lüktető ritmusára hangoló poéma, amelyben teret kap a jelentéktelenség kórrajza is. Társadalombíráló aspektusa, hogy a korábbi divattermékek elavulásához hasonlítja a halált. Egyedül a hősök szellemének, valamint a bronzöntvényeknek tulajdonít örökéletet egy kassáki utalással: „A hősök és a merev bronzoszlopok sosem halnak meg, / de a lovak igen, és a kirepülő madarak is. / Mint a pulóverujjú bőrkabátok, arab kendők, / mp3-lejátszók, tégla-telefonok, cédék, / csíkos térdig érő zoknik, kínai farmerek.”

A Szobor 1902-ben Sánta balladisztikus homályba kalauzol, melyben hangok, szerszámok, galambszárnyak és a változó idő motívuma is felsejlik. Sok világot megjárt regősként vezeti végig az olvasót a történelmen, egy szobor, valamint egy szobrászművész múltján, jelenén is: „Műtermedben, Fadrusz János, sokáig kóválygott a csend / mint főtéri hangzavar után, ha utcaseprők szedegetik a csikkeket szótlanul.” A szerző ebben a versben is rálátást enged a részletekre, ez a napraforgómagok pattogása és a szobrok rendíthetetlensége közötti ellentétező párhuzamban is tetten érhető, akárcsak a galambok szárnya alatti világ leírásában: „Fadrusz János, tudod-e, hogy fémed magába szívta (…) Napraforgómagok levegőbe röppenését, / ahogy csorba fogsorok közül tompán koppan / Kinizsi páncélján. Műtermedben Fadrusz János, / úgy honolt a csend, mint galambhadak / szárnyai alatt a puha, tetves sötétség.”

A Szobor 1902-vel szemben az Ikon megmarad a jelenkori valóságábrázolás szintjén, pellengérre állítva a mai emberi habitust és a bolygó elleni merényletek sorozatát: „Minden alföldi menzának ugyanolyan a szaga. / Fertőtlenítős csirkepaprikás leng be minden zugot (…) Minden férfi pocakos és csíkos, cipzáros pulóverben / hatalmas ételhegyeket raknak a csorba porcelántányérra.” Az elhízott férfiak bemutatására használt jelzők torlódása miatt a kép elnehezedik, ami nem tesz jót a versnek. Az, hogy a földigilisztának a vegyszerezett földbe kell visszatérnie, sokat elárul a mai ember környezettudatosságáról, a szerző mégsem ítélkezik, pusztán az igen szemléltető képek felsorakoztatásával tudatja, hol is tartunk valójában: „ahogy megfordul a giliszta a gyomirtós földben, / úgy lesz hirtelen minden hiábavaló.”

A harmadik, Kódot a kódnak ciklus legerősebb darabja A tengerről. A motívumot a magyar és világirodalom számos jelentős alkotója körüljárta már, Sánta azonban képes újat mutatni. Tengere nem a méltóságteljes, kristálytiszta kékség, amelynek tükrében a szeretett személy megláthatná magát, hanem zavaros, sós lé, csak megszáradt sókristály-darabkák tapadnak emlékül a szőke szőrszálakra: „szőke szőreiken kikristályosodhasson a só.”

Lassú betegeskedés a világ sorsa. Sánta Miriám kötete arra a méreganyagra fókuszál, amit a mindenség szervezetébe fecskendeztek be. A véráramban felszívódó szérum halált okoz, Sánta pedig kiforrott részletességgel világít rá a pusztulás folyamatára. Verseiben nem eufemizál, nem próbál a dolgok súlyán enyhíteni. Költészete azáltal válik figyelemre méltóvá, hogy egy visszafordíthatatlan hanyatlástörténet esztétikumát ragadja meg.

Sánta Miriám: Hétfőn meghalsz. Erdélyi Híradó Kiadó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2019.