Akár növényekről akár állatokról legyen szó, el kell ismernünk, nélkülük szegényebbek lennénk. Vannak dolgok, amelyekre élőlénytársaink segítségével tisztábban ráláthatunk. Őket figyelve érthetjük meg igazán, hiába várjuk, hogy elüljön a vihar. Jobb, ha ehelyett inkább megtanulunk az esőben táncolni, és a pocsolyákat kerülgetve vagy éppen azokban csobbanva gyönyörködni mindabban, amiből életre hívhatjuk a boldogságot. Nehéz egy állatot figyelmen kívül hagyni, és nem is érdemes. Az idők kezdete óta megihletik a művészeket, legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről vagy éppen irodalomról. Lukianosz szamarától kezdve, Albrecht Dürer rinocéroszán át, Camille Saint-Saën Állatok farsangjáig számtalan élőlénytársunk tette maradandóvá az emberek alkotómunkáját. Értekezésemben – a teljesség igénye nélkül – három kortárs erdélyi költő: Sánta Miriám, Muszka Sándor és Balázs Imre József verseiben vizsgálom az állatreprezentációkat.

Lassú betegeskedés a világ sorsa. Sánta Miriám kötete arra a méreganyagra fókuszál, amit a mindenség szervezetébe fecskendeztek be. A véráramban felszívódó szérum halált okoz, Sánta pedig kiforrott részletességgel világít rá a pusztulás folyamatára.