Ugrás a tartalomra

Mandola története − 2. fejezet

Lehetőségek (1995–2018)

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve Eger valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett a város látképe. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.

P., jóllehet évtizedek teltek el az osztálykirándulás óta, sokat gondolt az egri camera obscurára. Semmi elektronika, semmi informatika, semmiféle ultramodern technológia nem kellett ahhoz, hogy működjön. Talán létezik egy olyan világ, jutott erről eszébe egy csöndes estén, amelyben nincs elektromosság, mégis tele van elképesztő szerkezetekkel. Órákig, napokig, hetekig, hónapokig ezen tűnődött. Mondjuk, azért nincsen áram, mert nincsenek fémek, amelyek vezetnék, mélázott. És annak a világnak az emberei ennek ellenére képesek olyan technikai eszközök megalkotására, amelyektől tátva maradna a szánk, ha oda utaznánk… Megborzongott az efféle gondolatoktól.

P. a legtöbbször (az esztendőnek legalább háromszázhatvan napján) hitt a lehetséges világok realitásában. „Aktuális világunk csupán egy a sok közül. Kizárólag azért nevezzük aktuálisnak, mert benne élünk, és nem azért, mert más fajtájú, mint a többi. Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat” – írja David Lewis, a lehetséges világok elméletének egyik legfőbb képviselője. A logika nyelvén megfogalmazva: ha úgy véljük, hogy egy kijelentés (x) lehetséges, azaz létezik olyan helyzet, amelyben x igaz, akkor voltaképpen azt gondoljuk: van a dolgok elrendezésének olyan módja, amelyben x fennáll. Ugyanakkor, természetesen, a dolgok elrendezésének olyan módja is lehet, amelyben x nem áll fenn. Ennek is, annak is ugyanakkora az esélye. Innen már csak egy lépés feltételezni azt, hogy ha ugyanakkora az esélye a megvalósulásra és a meg nem valósulásra, akkor létezik olyan helyzet, ahol megvalósul, és olyan is, ahol nem valósul meg. Amennyiben pedig x1 és x2 és x3 egyaránt lehetséges, vagyis létezik olyan helyzet, amelyben x1 igaz, s olyan is, amelyben x2, de még olyan is, amelyben x3 is az, akkor x1, x2 és x3 óhatatlanul fennáll − akkor is, ha egyszerre és együttesen, egy világban nem lehetséges, hogy mind a három eshetőség létezzen. Mert ez esetben lehetséges más világokban. Például nem fogadható el, hogy valaki egyidejűleg el is tűnjön – mert, teszem azt, elrabolták, vagy bármilyen egyéb okból nyoma veszett −, és ne is tűnjön el, ám olyan igen, hogy az egyik valóságban elvész, a másikban azonban nem.

És P. (sok minden egyéb mellett) elképzelte, hogy egy olyan világban nézi az egri líceum camera obscuráját, amelyben nincs elektromosság, következésképpen és nagy valószínűséggel például film sincs. Mégis lehet olyasféle képeket nézegetni, amelyek olyanok, akárha fotók lennének. Mikor lehunyja a szemét, a múltja jelentősebb állomásai és történései is ebben a formában jelennek meg előtte: mintha fényképen… „A fotográfia talán öntudatlanul, de éppúgy az emlékezet jegyében íródik, mint Krúdy fikciós, tények és tárgyak nélküli elbeszélései. A fényképezés, akárcsak az irodalom, így lett a századfordulón az emlékezés metaforája.” Ezt Kiss Noémi Fekete-fehér (Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról) című kötetében olvasta egyszer. Ahogyan azt is, hogy „az emlékezés módja ugyan megköveteli a képek – legyenek azok irodalmi vagy fotografikus képek – jelenlétét, csakhogy ők ketten, kép és szöveg újra és újra kizökkennek a múltból és mintegy irányítják, konstruálják, befolyásolják a képzelőerőt: valójában csak egy camera obscura az, amit látunk a múltból, a város tereit sötétkamrában éljük meg, vagy éppen nyelvi jelekkel állítjuk elő, akárcsak a történeteket, és a szövegszerű képek láttatják a múltat; mindkét esetben a történetet és a tereket is fikcióként éljük meg.” P. eltöprengett. Örült volna, ha teljes mértékben fikcióként élhetné meg azt az eseménysort, amely örökre meghatározta az életét. S bár sok tekintetben tényleg olyan bizonytalan és lebegő érzéssel idézte föl, mint egy régi filmet vagy regényt, mégis minden egyes idegszálával tisztában volt azzal, hogy minden megtörtént, amire emlékszik. Valamiképpen. Ha nem is éppen úgy, ahogyan képes föl- és megidézni, de azért nagyon is hasonló módon…

De nem ez a lényeg, legyintett. Kicsit (nem is kicsit) megharagudott magára.

A lényeg, gondolta, miután megbékélt valamelyest, hogy lehetséges egy sötét szobában képeket nézni a valóságról. És ez lenyűgöző. Egyúttal biztató. Sőt. Reményt keltő. P. szerint mindenesetre az. Káprázatos, hogy mennyi minden lehetséges. Döbbenetes a lehetőségek végtelenbe nyúló sora. Az ember számba venni sem képes őket, csak jönnek, jönnek, s nagy részük föl is olvad a mindenségben, anélkül, hogy megvalósulna. Kivéve, ha másutt valósul meg. Mások ezzel szemben realizálódnak nálunk, ezer másik világban ugyanakkor legföljebb fölsejlenek, de nem öltenek testet. És ezt P. megnyugtatónak találta. Sőt. Reményt keltőnek.

Végső soron Mandola miatt hitt a lehetséges világokban. Vagyis azért, hogy legyen lehetősége abban is hinni, hogy minden kétséget kizáróan létezik minimum egy olyan valóság, amelyikben tudható, pontosan mi történt Mandolával, akit a legtöbben Mandulának, néhányan Mandynek hívtak. P. leggyakrabban kincsemnek nevezte. Legfőképp pedig szeretett volna belepillantani egy olyan camera obscurába, amely annak a valóságnak a képét mutatja, még ha a feje tetejére állítva is, ahol Mandola még mindig az ölében fekszik, hangyányit kancsal, álmodozó szemekkel bámul a semmibe, és a haja a földig lóg. Ha ilyen lehetséges világ nem létezik, akkor alig marad valami, amiért érdemes lenne élni. Akkor csak a mindenféle női testek maradnak, búslakodott P. Vagy női testrészek. Amikor egyszer megkért egy öreg székelyt, nevezzen meg egyetlen dolgot, ami miatt megérte megszületni és leélni egy életet, az öreg habozás nélkül rávágta, hát, a pina, fiam, mi a búbánat lehetne más?

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-04-0827/mandola-tortenete-1-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-18-1300/mandola-tortenete-3-fejezet

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.