Csipkerózsika kitálal

 

Nem túl régóta élek egyedül a kis kertes házamban, de azt kell, hogy mondjam, még mindig nehezen birkózok meg vele. Mindent magam csinálok, én takarítok, főzök és mosok, emellett még a kertet is rendben kell tartanom. Anyám amikor meglátogat mindig megszólja, hogy csak egy szánalmas rózsabokor van a kertben és, hogy ez mennyire kopárrá teszi az udvart, élettelennek. Én meg nem győzöm neki magyarázni, hogy a munka mellett aligha lenne időm még a virágokkal is foglalkozni. Persze, a kaktuszaimat levegőnek nézi, pedig a ház minden sarkában megtalálhatóak. Azzal szoktam viccelődni, hogy ők önellátók, akárcsak én, nem szorulnak rá mások segítségére. Jól meg vannak egyedül is.

Izzadt tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, majd felkaptam egy konyharuhát a pultról és kinyitottam a meleg sütőt. Édes muffin illata és a forró levegő csapta meg az arcomat, örömmel vettem tudomásul, hogy a dupla adag sütemény elkészült. Már csak azt lett volna jó tudni, hogy mégis kinek sütöttem ennyit?

Kipakoltam a muffinokat egy tányérra és öntöttem egy forró csésze teát. Leültem az étkezőasztalomhoz és lassan kortyolgattam, miközben az asztalon lévő üres vázát néztem, a regényem következő részét fogalmaztam magamban.

Gondolkodásomból a csengő hangja szakított félbe, ráncoltam is a szemöldökömet. Ki lehet az ilyen késő este?

A kaput viszont mikor kinyitottam először nem akartam hinni a szememnek. Egy lány volt az, fél lábbal már a felnőttkorban volt. Szőke haja a derekáig ért, apró kezén fehér kesztyű díszelgett, a ruhája pedig igazán mesébe illő volt. Rózsaszínű volt, igazi habos− babos, amiket a hercegnők szoktak viselni. Ekkor beugrott. Maga Csipkerózsika állt előttem. Mi van, előrébb hozták a Halloweent?

− Ööö... nincs itthon cukorkám, de kérlek ne dobáld meg tojással meg liszttel a kapumat. Nincs kedvem azt is mosogatni, leszáradnak már a kezeim a sok mosogatástól.

A lány csak értetlenül nézett rám, pont úgy, mint akiről valaki azt hiszi, hogy megbuggyant.

−  Kérem?− pislogott rám értetlenül. Valahol mi is elérthettük egymást. Megráztam a fejemet és máshogy próbálkoztam

−  Segíthetek valamiben?

−  Ó, Istenkém, igen kérlek! Szükségem van a segítségedre. Egy csapat férfi van a nyomomban, sehogy sem tudom őket lerázni, testőrjeim sincsenek és már nem tudok sokáig futni, elkopik a cipellőm.

Hogy nyomatékosítsa a mondani valóját, még a szoknya alját is felemelte, hogy láthassam csillogó cipőjét, amit tényleg nem futásra terveztek. Ránéztem elveszett arcára és megsajnáltam. Végtére is, egy csapat férfi elől nem könnyű elbújni.

−  Persze, fáradj be nyugodtan! Pont most lett kész a süti és a tea. Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog.

−  Megkérhetem, hogy szólítson Hercegnőnek? És ha lehet, akkor kicsit illendőbben beszéljen velem, hisz nem hiába a hercegnői megszólítás −  mondta majd kikerült és saját magát beengedte a lakásomba. Én meg csak álltam ott lefagyva, értetlenül pislogva. Vajon mi volt abban a teában?

Inkább figyelmen kívül hagytam a furcsa kérését, majd gyorsan utánaszaladtam, elvégre mégis csak az én házamról van szó, én vagyok itt a házigazda. Az ebédlőasztalnál végül mégsem tudtam kibírni egyetlen gúnyos megjegyzés nélkül sem.

−  Elnézését kérem, Hercegnő. Tanítottak nekem is illemet, csak keveset vagyok az emberek között és már elfeledtem. De most, hogy megláttam önt, Hercegnő, már vissza is jöttek az emlékeim. Csak kicsit még rozsdásak.

−  Bocsánat kérés elfogadva. Hogy érti azt, hogy rozsdásak?

−  Mint említettem, rég voltam emberek között. Kevesebbet kellett illemtudónak lennem.

−  Értem.

−  Hercegnő, kérem üljön le erre a székre, ez a legkényelmesebb. Így ni. Mindjárt hozom a sütit és a teát, nem rég lett kész.

−  Köszönöm. Uram, ha nem vagyok túl illetlen, megkérdezhetem, hogy hol vannak az ön szolgalányai?

−  Uram???

−  Miért, maga talán nem férfi?

Csípőre tett kézzel fordultam felé. Ettől nagyobb sértést!

−  Miért, talán annak nézek ki?

−  Hát, ami azt illeti, elég nőies a megjelenése, de ne vegye sértésnek. A nadrágja viszont megzavart. A nők nem hordanak nadrágot, ez nem szokás.

Mégis ki a fenét engedtem én be a házamba?

−  Nem tudom, maga honnét jött, vagy kicsoda maga, de már évek óta ez a szokás. Maga talán eddig egy barlangba élt?

−  Hogy én? Egy hercegnő, egy trónörökös? Hogy egy barlangban éltem volna? Maga, uram, igazán nevetséges.

−  Ja, hahaha, röhög a vakbelem. Na, idefigyeljen, hercegnőcském. Velem ne szórakozzon, mert kivetem oda a farkasok közé, mindenféle bűntudat nélkül!

−  Még, hogy én szórakozom? Maga járatja velem a bolondját!

−  Maga mondta rám, hogy férfi vagyok!

−  Elnézést kérek akkor, nem kell rögtön így felkapni a vizet! Látszik, hogy régen volt már emberek között...

−  Persze magának nincsenek ilyen problémái, elvileg egy csapat férfi rohant maga után.

−  Mit mondhatnék? Nem tudnak ellenállni a bájomnak.

Gondolt egyet majd levetette a kesztyűit, így mutatva meg tökéletesen sima kézfejét és reszelt körmeit. Kissé megirigyeltem, nem tudtam visszaemlékezni nekem mikor voltak ilyen szépek a kezeim.

−  Inkább együnk és igyunk most. Megkínálhatom?

−  Igen, kérem.

Így történt tehát, hogy a konyhámban ültem− egy valószínűleg− az elmegyógyintézetből szökött lánnyal, aki azt hitte az őt üldöző férfiakra, hogy szerelmesek belé. Szegénykém, ha rádöbben az igazságra!

Egy muffin evése közben, eszembe jutott, hogy mit csináltam Csipkerózsika érkezése előtt. Próbáltam újból felvenni a történet szálat, onnan ahol abbahagytam, de az ihlet csak nem jött. Beütött az írói− válság. Sóhajtottam egy nagyot.

− Mi a baj? Miért búslakodik?

Váratlan kérdése egy apró nevetést csalt ki belőlem.

−  Jaj, ha maga azt tudná!

−  Rajta, mondja el nyugodtan, hátha tudok segíteni én is, ahogy maga tette velem.

Szkeptikusan néztem rá. Ugyan mibe tudna segíteni? Azt sem tudja mi az, hogy írói válság. Ha tudná is, akkor is csak magáról beszélne. De amúgy is...nem éppen elég furcsa ez a helyzet?

−  Beütött az írói válság.

−  Maga író?

−  Aha.

−  Nagy szerencséje van, kisasszony, ugyanis én remekül értek ahhoz, hogyan kell az embereket inspirálni.

−  Tényleg? És hogyan?

−  Nézzen csak rám! Maga vagyok az inspiráció. Emlékszem, amikor még én voltam kicsiny kis országunk egyetlen hercegnője, a leendőbeli trónörökös. Folyamatosan jöttek a kastélyba a művészek, tudja, a zenészek, festők és írók, akik mind− mind rólam kaptak ihletet egy− egy alkotásukhoz. Én voltam az ő múzsájuk.

−  És feltételezem, mind egy szálig szerelmes volt a maga szépségébe és bájába.

Csipkerózsika erre csücsörített egyet, majd elgondolkodó arcot vágott.

−  Aha, igen.

−  Mindjárt gondoltam − mondtam sóhajtva.

Miért fárasztanak engem állandóan?

− Ezzel arra szerettem volna rámutatni, hogy rólam, Auróra hercegnőről, nyugodtan írhatsz, meg adtam rá az engedélyt és örömömre szolgál, ha még egy alkotás készülne rólam.

Felvontam a szemöldökömet.

−  Magáról aztán lenne mit írni, az biztos. Elég érdekes egy személyiség.

−  Úgy gondolja?

Erre elkezdte a hosszú, szőke haját igazgatni, még azt is láttam, hogy a szemöldökét simítgatja.

− Persze.

Megint hallgattunk, mindketten a gondolatainkba voltunk mélyedve. Auróra az asztalamon lévő üres vázát bámulta.

−  A vázák azért vannak, hogy virágokat tegyünk bele. Magánál még sincs benne egy sem.

−  Jól látja.

−  Miért nem tesz bele rózsát? Hisz a kertjében van egy rózsabokor is.

Megvontam a vállam.

− Erre a kérdésre én magam sem tudom a választ.

Egyre csak agyaltam, éreztem, ahogy a gondolat formát ölt a fejemben és örültem, mikor végre kimondhattam. Az írói válságnak ezennel vége.

−  Te, Csipkerózsika!

−  Kisasszony, mi ez a megszólítás, ha kérhetem? Megértem én egy bizonyos szintig, hogy elfelejtette, hogy mi az illem, de nekem is vannak ám határaim!

Magamban a szemeimet forgattam. Már megint itt tartunk...

− Elnézést kérek, hercegnő. Nem állt szándékomban megbántani önt, legközelebb nem fog előfordulni, ebben biztos lehet.

Szavaimra úgy engedett ki a lányból a feszültség és a megbántottság, mint ahogy a levegő száll ki a lufikból.

−  Semmi gond, megbocsájtva − mosolygott rám aranyosan. Elképesztő, micsoda hangulatingadozásai vannak.

−  Szóval azt szeretném...feltehetnék önnek pár kérdést?

−  Persze, hallgatom őket.

− Mesélne nekem arról, hogy amíg kómába nem esett, hogyan élte meg a napjait?

Megköszörülte a torkát, ami − megjegyzem−  nem volt túl hercegnős megnyilvánulás, de ezúttal elnéztem neki.

−  Kikérem magamnak, az nem kóma volt, hanem egy szépítő, nagyon mély álom, amiből csak az igaz szerelem csókja kelthetett fel − mondta tenyereit összekulcsolva, miközben sűrűn pislogott. Azt hiszem, ideg problémái lehetnek, tikkelnek a szemei. Tényleg klinikai eset.

−  Lehet, hogy maga annak gondolja, viszont ez csak mese. A valóságban maga kómába esett és sosem ébredt fel.

− Micsoda badarságokat hord itt össze! Ne merészelje összetörni azt a világot amiben élek.

Jó, akkor indítsunk máshogy.

− Tényleg körbevette a kastélyt egy nagyon sűrű erdő, amin senki sem tudott átkelni?

Csipkerózsika erre nagyot sóhajtott.

−  Igazából nem. Azt csak a művészek találták ki. Valójában az erdő azt jelentette, hogy nem volt egyetlen gyógyító sem, aki fel tudott volna ébreszteni álmomból.

−  És mi a helyzet a herceggel?

−  A herceg rafinált és makacs volt, a végsőkig elment, hogy engem visszakapjon. Ő tényleg szeretett.

−  Még sem járt sikerrel.

−  Hát nem. Ezt viszont a művészek nem találták megfelelő befejezésnek és tudja milyenek. Kitaláltak nekünk, az egész világnak, egy szebb és jobb véget.

Csak bólogatni tudtam.

−  De nem mindnek ez a célja. Többen a valóságot festik meg.

− Igen, de egy királyi családról beszélünk. Ha az emberek megtudják, hogy meghaltam, pánik tört volna ki, az ország trónörökös nélkül marad.

−  Mégis, a mese végén a hercegeddel táncoltál, jó pár ezer ember előtt. Ezt nem értem...

−  Az csak egy szép álom volt.

−  Na, de...hogy micsoda? De hisz a mese végén...

Csipkerózsika erre csak felhúzta a jobb szemöldökét majd megszólalt.

− De hát, ez csak egy mese... − mondta ironikusan.

Hirtelen nagyon szomorúnak látszott, én pedig újfent megsajnáltam.

−  Én is szoktam álmodni.

−  A maga álmaiból is mesét csinálnak?

Megráztam a fejem.

− Nem, én a mesélő vagyok. Én írom meg mások álmait.

A hercegnő ezen mintha meglepődött volna, de annyiban hagyta és nem szólt semmit. Eszembe jutott egy újabb kérdés, de nem volt elég bátorságom feltenni. Ránéztem a csésze teámra amit már félig megittam. Eddig ez segített át életem egyik legfurcsább fél óráján...vajon segít, ha kortyolok még belőle? Megköszörültem a torkomat.

−  Lenne még egy kérdésem.

−  Hallgatom − mosolygott rám nyitottan.

−  Nem vagyok benne biztos, de a valóságban, itt nálunk, kering egy elmélet miszerint...miszerint maga és Fióna hercegnő valamiféle rokonságban állhatnak. Igaz ez?

−  Ohh, kedveském, hát nem egyértelmű?

−  Mondom, ez csak egy elmélet.

−  Ő is ugyanúgy egy kastélyba bezárva várta a szőke hercegét, kómában.

−  Magától lopta az ötletet?

−  Én ilyent nem mondhatok, de maga kimondta helyettem. Kedvelem magát. Sajnos szegény Fióna, egy herceg helyett csak egy ogret kapott.

−  Valahogy mégis boldogabb lett az ő történetük...

Csipkerózsika úgy nézett ki, mint akinek már a tudata is fáj, hogy az ő történetének nem lett igazából boldog befejezése. Irigynek tűnt, és valahol meg is tudtam érteni. Inkább hanyagoltam a témát.

−  Szeretne még egy kis teát, esetleg muffint?

−  Igen, kérlek. A mi országunkban nincs effajta sütemény− forgatta az ujjai között a muffint− Sajnálom, hogy a szobalányaim nincsenek itt, vagy bár tündérkeresztanyáim. Ők igazán elkérhetnék a receptet.

−  Odaadhatom szívesen magának is.

−  Megtennéd?

Boldogan bólogattam.

Az este további részére nem nagyon emlékszem. Beszélgettünk még, leginkább ő kérdezgetett én pedig illedelmesen válaszolgattam. Valamikor elaludhattunk az étkező asztalon, a tea megtette a valódi hatását, kiütött minket. Reggel mikor felkeltem, Csipkerózsika már nem volt sehol. Azt gondoltam: Ez az! Csak a tea miatt láttam és beszélgettem egy hercegnővel! Ám mikor az asztalra néztem, pontosabban a vázára, az már nem volt üres. Nem volt üres, mert egy szál rózsa díszelgett benne. Megvakartam a fejemet. Azonnal ki kell dobnom ezt a teát...

 

 

A tökéletes

− Szakítok veled − mondta, majd ezután bezáródott a vonat fülke ajtaja.
Nem! Ezt nem hiszem el! Nem lehet így vége, ez igazságtalanság! Miért ilyen kegyetlenek az emberek?

Becsuktam a kezemben tartott könyvet. Legszívesebben toporzékoltam volna, de eszembe jutott, hogy mennyien vannak körülöttem, így is a csüggedt képem miatt már elég sokan megbámultak. Mi az, talán még nem láttak szomorú, csalódott embert? Vagy szánalomból néznek így rám? Nem is érdekes...fogtam magam és leültem az egyik ülésre. Kattogott az agyam. Hogyan tovább most? Nagyot sóhajtottam. Tudtam, most egy ideig képtelen leszek másra fókuszálni, vagy egy újba belekezdeni. De ez mindig így van. Az egyiknek vége, néha viszont nagy örömömre szolgál, ha van folytatása. Ám nem mindig van ez így! Sokszor örülök annak is, hogy vége van, a folytatás csak kínszenvedés lenne. A mostani viszont egészen más volt. Emlékszem amikor a könyvtárban megláttam, azonnal szerelmes lettem belé. Mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra. Tudtam, hogy az igazit találtam meg, rá van szükségem. Itt kezdődött el minden. Amint megmutatta az egyik oldalát, a legelsőt, magába szippantott, ekkor tudtam, hogy jól választottam. Igen, tudom, hogy talán elhamarkodott volt ez az érzés, de ha egyszer így volt?

Sok időt töltöttem el vele. Volt, hogy hajnalig fent maradtam miatta és a munkán minden szabad percemet arra használtam, hogy még több időt legyek vele. Nem volt nehéz kivitelezni, talán majd egyszer elmesélem azt is.

Emlékszem, hogy hányszor esett nehezemre a nevetést visszatartani, folyton megnevettetett. Együtt sírtam és kacagtam vele, álmaimban sem kívánhattam volna tökéletesebbet. Ezért is nem értem, hogy miért így kellett befejezni. Ez az egyik legocsmányabb módja akárminek is a befejezésére. Mellkasomba fájdalom mart, hirtelen nehezemre esett levegőt venni, a torkomat gombóc szorítgatta. Nem tudom, hogy ki írta ezt a történetet, de megkegyelmezhetett volna rajtam. Igaz, lehet én vagyok túl drámai, de a könnyek a szemeim sarkában, amik épp kibuggyanni készülnek, nem ezt mutatják. Talán jobb lesz, ha most pihentetem inkább a szemeimet is és a mindent túlgondoló agyamat. Naiv voltam, ha azt hittem, hogy ez beválik.

Mi lett volna, ha aznap nem megyek el a könyvtárba? Nagy a valószínűsége, hogy sosem futok bele, sosem érinthettem volna. Mert mikor megláttam, rájöttem, hogy ő az a hiányzó láncszem, tudtam, hogy bele kell néznem. Akárhánnyal is hoz össze a sors, mindegyik tud adni neked valami újat, legyen az jó vagy rossz. A mostani életszakaszomban sok új emberrel hozott össze a sors, akik úgy váltják egymást, mint ahogy a lapok következnek egymás után egy könyvben. Elolvasod a lapokat, mert másképp nem állna össze a történet, de volt már olyan, hogy egy lapon megfogott egy bizonyos mondat vagy bejegyzés? Ami úgy szíven talált, hogy tudtad, ezt sosem feleded el, még olyan kis matricát is ragasztottál oda emlékeztetőül. Tök mindegy, hogy ezután hány oldalt olvastál még el, hány emberrel találkoztál. Megtanított valamire, amire eddig még senki és semmi és ez miatt örökre megjegyezted. Amikor pedig kilépett az életedből csak az ürességet hagyta maga után. Azt a fajta ürességet ami miatt órákon, napokon át csak nézel ki a fejedből, dolgozod fel az egészet, próbálod megérteni, hogy mi történt, de sehogy sem jutsz a gondolataid végére. Ott zakatolnak a fejedben, millió kis kérdés, amiket nincs kinek feltenned és folytatásért esedezel. De van, hogy nem mindig kapjuk meg azt amiért annyira nagyon áhítozunk. Van úgy, hogy nincs folytatása és nem is kell, hogy legyen. Ez az élet rendje és mindig ezt érzem miután befejeztem egy könyvet.