Végzetes vacsora

 

A Scotland Yardon van egy nagyon találó mondás: Minden nyomozás egy vadászat, melynek résztvevői a zseniális gondolkodásmóddal megáldott detektívek, és a prédát megtestesítő gyanúsítottak köre. A kopók célja, hogy megfontolt kérdések sokaságával árasszák el az adott esethez bármilyen szállal köthető embereket, és fegyverükkel egyetlen egy vadat „a bűnöst” terítsék le.

 

Mrs. Adkins vallomása

 

Fárasztó órák álltak a rendőrég őskövülete mögött, melyre az éjszaki hívás még egy lapáttal rátett. Ennek ellenére a kihallgatások gyors, szakadatlan tempóban folytak.

Richard Grayson szúrós pillantásai elől még a félelemtől holtsápadt szakácsnő megviselt tekintete sem rejtőzhetett el. Könnyed, lágy hangon tette fel első kérdését a sokat megélt nyomozó:

−  Mrs. Adkins, Ön mióta áll a Deverell család szolgálatában?

−  Nagyjából négy évvel ezelőtt kezdtem el itt dolgozni. Egy ismerősöm ajánlotta nekem a helyet. Az ő megfogalmazása szerint: Dúsgazdag, jómódú úriemberek és kifinomult hölgyek százai vendégeskednek évszaktól függetlenül a villában, melynek tulajdonosai nagyon bőkezűen bánnak az alkalmazottaikkal.

−  Kérem, mesélje el az elmúlt este történéseit a legapróbb részletekig, hogy megérthessem mi is vezetett pontosan Lady Deverell kegyetlenül kitervelt halálához.

−  Nem vagyok biztos benne, hogy megfelelő lelkiállapotban vagyok a tragikus események felidézéséhez – mondta remegő hangon a szakácsnő. – Az egész azzal a szörnyű veszekedéssel kezdődött vacsora közben. Alice ismételten a környezetvédelem fontossága mellett érvelt, amikor George egy erős ütéssel az asztallapra csapott. Állandó feszültség van közöttük. Sikertelenül próbálják palástolni az életről alkotott nézeteik okozta egymás iránti ellenszenvüket.

−  George ugye a legidősebb fia a ladynek? 

−  Igen. Gyerekkorában Alice rajongott érte, azonban miután megalapította azt a füstöt okádó, műanyag ellőállításra szakosodott cégét, megromlott a kettőjük viszonya – hangzott az undorral telt válasz, melyből a kezdeti remegés egy szempillantás alatt eltűnt.

−  Értem. Tehát az egész család, és néhány közeli ismerős épp az utolsó falatokat fogyasztotta, miközben kiélesedtek az érdekellentétek. Le tudná írni, hogy a vendégek miként helyezkedtek el az asztal körül? Az is érdekelne, hogy Ön hányszor lépett be az ebédlőbe, illetve észrevette− e valami különös dolgot? Például furcsa arckifejezéseket, vagy egy− egy olyan mozdulatot, ami nem megszokott.

−  Lady Deverell ült az asztalfőn, a kandalló előtt. Megpróbálom sorrendben elmondani, tőle balra haladva a társaság tagjait. Dr. Lawrence, Sylvia Thornton a legjobb ügyvéd a városban, George, a kis Betty, Mr. Wattkins vállalati befektető, Eric, Andrew, Lydia Sainsbury a helyi újság főszerkesztője, és Mr. Deverell. A második kérdésére válaszolva, ha jól emlékszem, talán kétszer néztem be a terembe. Először a vacsora kezdetén áttekintettem, hogy megfelelően vannak− e előkészítve az evőeszközök, ugyanis a doktor és Andrew balkezesek. Megannyi sértést kellett elszenvednem az évek során, melyek az étkészlet hibás elrendezésére vonatkoztak. A második alkalom pedig a desszert felszolgálása után volt, mivel ellenőriznem kellett, hogy mindenki megitta− e a poharába töltött finom Burgundyt. Egyik alkalommal sem vettem észre érdemleges eltérést a normálistól.

−  Elmondaná, pontosan mi is a szakterülete Dr. Lawrence− nek?

−  Altatóorvos volt a Saint Mary klinikán néhány évvel ezelőttig. Előtte a hadseregnél töltött be valami fontosabb pozíciót. Jelenleg elsősorban a család ügyes− bajos egészségügyi gondjaival foglalkozik.

−  Érdekes. Megtudhatnám, hogy a családtagokon kívül a többi személy milyen oknál fogva kapott meghívást a vacsorára? −  tette fel érdeklődve a nyomozó ezt az igazán fontos kérdést.

−  Sylvia egy nagy környezetvédelmi perben képviselte Mrs. Deverell− t, melyben a ladyt az óceánon kialakított, illegális szeméttelepek létrehozásával vádolták. Mr. Wattkins és Lydia egy hasonló érdekeltségű céggel folytatott harcban támogatta Alice− t, mind pénzügyileg, mind a közvéleményt megnyerve.

−  Számomra eddig rengeteg kiindulási pontot adott Mrs. Adkins. Egy utolsó apróság azonban nem hagy nyugodni. Leírná pontosan a tegnap esti menüt?

−  Természetesen. Mulligatawny, marha wellington és gyümölcstorta. Melléje Tullibardine 228− as Burdundyt szolgáltunk fel.

−  Nagyon köszönöm a segítőkészségét, ha ismét szükségünk lesz Önre, majd telefonon értesítjük.

 

George Deverell vallomása

 

Hideg levegőáradat zúdult be az öreg ablakokon a könyvtárszobába, melyben a személyzet és a vacsoravendégek várakoztak, hogy saját szemszögükből is elmesélhessék a történteket. Váratlanul kitárult a nehéz faajtó, és egy fiatal rendőr lépett elő a szalonból, amit a jelenlegi helyzetnek köszönhetően „kihallgatóhelyiségnek” alakítottak át.

− A következő: George Deverell – szólt szárazon, majd határozott mozdulatokkal betessékelte az említett személyt.

− Jó napot, a nevem Richard Grayson. A Scotland Yard kirendelt nyomozójaként vizsgálom felül az anyja halálához vezető körülményeket. Kérem foglaljon helyet!

− Mielőtt nekilátnánk, tisztázni szeretném Önnel azt a megrendíthetetlen tényt, miszerint egy vallomás sem lesz helytálló. Hogy hogyan jutottam erre a következtetésre? Talán az elmúlt húsz év, amit ádázul ravasz rokonaimmal eltöltöttem megtanított arra, hogy soha ne higgyek a szavuknak. Ha tényleg olyan jó, mint mondják, akkor maga sem dől be a hazugságaiknak – mondta gyűlölettel teli hangon az arrogáns örökös.

− Nagyon köszönöm, hogy felhívta erre a figyelmemet. Meglátásom szerint, vagyok már annyira rutinos, hogy megállapítsam ki mond nekem igazat. Most pedig kanyarodjunk vissza a gyilkossághoz.

−  Milyen gyilkosság! Az öreglánynak rossz volt a szíve és felmondta a szolgálatot. Nincs itt semmilyen gyilkosság! Csak az idejét vesztegeti. Dr. Lawrence is azt mondta, hogy szívinfarktus okozta az anyám halálát.

− Nyugodjon meg! A boncolás megállapította, hogy Lady Deverell kininmérgezésben halt meg. A Yard emberei nem szoktak tévedni! Most pedig kérem, meséljen a vacsoráról?

− Kinin? Várjunk csak, azt állítja, hogy anyám túl sok tonikot ivott élete során – szólt George felháborodva.

− Nem uram, nem a tonik vezetett édesanyja elvesztéséhez. A személyzettől úgy értesültem, hogy a lady nemrég járt Afrikában, megerősíti ezt?

− Igen, az elmúlt hónapot Mr. Wattkins társaságában Kenyában töltötte. Miért fontos ez?

− Nem érdekes, csak próbálom helyre rakni a kis puzzle-darabkákat. Visszatérve az estére, megosztaná velem a történteket?

Pár pillanat erejéig tökéletes csend uralkodott a szobában. George arcáról lerítt, hogy teljesen összezavarodott. Közben Mr. Grayson töltött magának és beszédpartnerének egy-egy pohárral az asztalon álló skót whiskyből.

Mind ketten ledöntötték a frissítőt, mely selymes lassúsággal csordogált le a torkukon. A fiatalember egy másodperc alatt visszatért a valóságba.

− Nyugodtan ültünk az asztalnál, mígnem anyám ismét nekilátott a környezet megmentésére irányuló különböző akcióterveinek ecseteléséhez. Majd szétvetett az ideg. Egyszerűen ki nem állhatom, amikor úgy tesz, mintha empatikus cselekedeteiről számolna be, közben pedig burkoltan engem, és a méltóságomat ássa alá minden egyes kiejtett szavával.

−  Rendben, lépjünk tovább. Az már tökéletesen világos számomra, hogy Ön és az anyja nem bírtak egy légtérben meglenni.

−  Miután a veszekedés véget ért váratlanul felállt az asztaltól, és kiment sétálni a kertbe, mondván: „Friss levegőre van szükségem!”.

−  Ön és a többiek továbbra is az asztalnál maradtak? – kérdezte Grayson kíváncsian.

−  Nem. Egyedül a doktor maradt ülve. Páran szintén kimentek sétálni a kertbe, ha jól emlékszem: Andrew, Sylvia és Wattkins. Charles− t nem láttam a vacsora után. Én, Lydia, Betty és Eric a nagyszalonban beszélgettünk többnyire a politikáról és a nemzetgazdaságról. Sajnos, azt kell mondjam Lydia csak valami családi pletyka okán csatlakozott a társasághoz. Szegény Bettynek pedig fogalma sincs az említett témákról, szóval ez a szóváltás többnyire köztem és Eric között zajlott.

−  Mely időintervallumban tartózkodtak a szalonban?

−  Nagyjából 7-től 10-ig − foglalta össze tömören George.

A nyomozó arcán egy különös gondolat futhatott keresztül, ugyanis az arckifejezése nagyon szokatlan formát öltött.

−  Ezután mi történt?

− 10:10-kor egy hívást kaptam, ezért emlékszem pontosan az időre. Mielőtt felvettem volna egy egetrázó kiálltás hallatszott a kert felől. Mindannyian nagyon megijedtünk és kirohantunk a kerti pavilonhoz, ahol Mr. Deverell megtörten zokogott. Először nem értettük a helyzetet, de amikor megláttuk a padon fekvő élettelen testet minden világossá vált. Ne higgye, hogy engem nem viselt meg, azonban már régóta nem vagyunk olyan viszonyban, hogy könnyeket ejtsek érte. Lawrence doktor megvizsgálta a testet, majd kimondta azokat a visszavonhatatlan szavakat: „Alice meghalt”.

− Nagyon köszönöm Önnek is a segítségét. Kérem, várjon kint, lehet még folytatjuk ezt a beszélgetést. Legyen szíves, szóljon Mr. Deverell− nek, hogy ő következik.

− Remélem megszorongatja. Ha valaki, akkor szerintem ő ölte meg anyámat a vagyona miatt – mondta eltökélten.

 

Mr. Deverell vallomása

 

Charles Deverell szomorú arccal lépte át a küszöböt. Lassan odacsoszogott a vén karosszékhez, majd egy gyors mozdulattal belehuppant. Charlesra a családban a „gonosz mostoha” jelzőt akasztották rá kedvesnek kicsit sem mondható rokonai. Szó nélkül felkapta az asztalról a whiskyt, és töltött magának egy pohárral. Látszott rajta, hogy némileg megkönnyebbült a skót ízvilág hatására, azonban az eredmény nem elégítette ki, így hamar töltött még egyet. Kimért, megtört hangon adta elő, hogyan árnyékolták be életét a gyerekkorában átélt szörnyű tragédiák: az apja halála, a testvére cégének csődje, a házuk elvesztése.

Grayson próbálta a gyilkosságra terelni a témát:

−  Mr. Deverell, átérzem a helyzetét. Gondolom, iszonyatos csapásként éli meg a felesége elvesztését. Elnézését kérem, de sajnos, fel kell tennem az ilyenkor felmerülő kérdéseket. Mióta voltak házasok?

−  Megközelítőleg, már majdnem tíz teljes éve. Egyszerűen nem tudom elképzelni nélküle a további életemet. Mit tegyek most? Egyedül maradtam ebben a rémes családban, ahol mindenki egy alávaló, érzelemmentes gyilkosként tekint rám.

−  Megnyugtathatom, ígérem mindent megteszek azért, hogy Lady Deverell gyilkosa mielőbb a börtönben végezze. Milyen volt a házasságuk?

−  Felettébb boldog, annak ellenére, hogy a család többi tagja minden egyes alkalommal, amikor csak lehetőségük volt rá, megpróbálták tönkre tenni a házasságunkat. Nagyon ritkán veszekedtünk, akkor is csak apróságokon, mint például a ház körüli munka vagy a pletykafészek barátnők kelletlen fecsegése a magánéletükről a városi kultúrházban. Egyetlen egyszer csaptak össze igazán erőteljesen a fejünk fölött a hullámok, amikor felolvasta nekem a végrendeletét. Enyhén szólva túl bőkezűen bánt a rokonaival a hagyatéka felosztása során.

−  Még nem kaptam kézhez a jelenleg érvényes végrendeletét. Amennyiben ismeri a tartalmát, el tudná mondani részletekbe menően a vagyon és az ingóságok felosztását?

−  Persze, de csak a régiről tudok nyilatkozni, ugyanis az újat senkinek sem mutatta meg, miután elkészítette – válaszolta rideg hangon.

−  Megtudhatnám, mikor változtatta meg az eredetit?

−  Egy héttel ezelőtt. Alapvetően minden családtagra hagyott százezer fontot. A házat nekem, a külföldi birtokot Bettynek szánta. Az értékes festménygyűjteményt Eric kapta volna. Andrew és George pedig a bútorzat egy− egy részét örökölte. Számomra ez teljesen érthetetlen volt. Miért szánt mindenkinek ilyen nagy összeget, hisz soha nem törődtek vele igazán. Mindig azt várták, hogy mikor patkol el az öreglány −  ahogy, ők fogalmaztak − , ugyanis a legtöbbjük állandó pénzhiánnyal küszködött a rossz befektetéseik miatt. Egyedül George tudott megállni a saját lábán.

−  Nagyon érdekes. Kifejtené, pontosan mit ért ez alatt? Milyen pénzproblémákra gondol? Illetve, milyen viszonyt ápol a gyerekekkel? – záporoztak a nyomozó kérdései.

−  Andrew szerencsejátékfüggő, ahogy hallottam, már húszéves kora óta. Az összes megtakarított pénzét, szinte azonnal elverte a drágábbnál drágább kaszinók játéktermeiben. Eric műkedvelő, pontosabban rajong a festményekért. Megvan a magához való esze, de valahogy állandóan sikerül olyan „műremekeket” vásárolnia, amik a nagyközönség szemében semmit sem érnek. Betty orvosnak tanult, de kirúgták az egyetemről, ugyanis nem járt be az órákra, amikor meg véletlenül betévedt, teljesen beszámíthatatlan, kábult állapotban ült a padban. Akkoriban nagyon rákapott a drogokra. Végül Ericből pincér, Bettyből pedig jógatanár lett. Velük ellentétben, George egy jól jövedelmező cég alapítói és elnöki címével büszkélkedhet. Érezhetően nagy különbség – érkezett a megfelelő magyarázatul szolgáló válasz.

−  Röviden beszámolna mit csinált a vacsorát követően?

−  Felmentem a szobámba, letusoltam, majd kimentem a teraszra. Hirtelen megláttam, ahogy Alice betántorog a pavilon alá. Tudtam, hogy valami nincs rendben, így lesiettem, hogy megnézzem mi van vele. Amikor odaértem, már feküdt a padon. Érthetetlen szavakat suttogott nekem, majd örökre elaludt.

−  Nem emlékszik véletlenül egy-két szótöredékre? Lehet, hogy nagyon fontos szerepet játszanak a halál okának kiderítésében.

−  Összesen ennyit értettem: „Ellenségbe szeretet bele”.

−  Köszönöm, sok dolgot tisztázott, és még több kérdést vetett fel a vallomása. Még egyszer részvétem a felesége miatt, kérem küldje be Lydiát.

 

Lydia Sainsbury vallomása

 

Egy magas, fiatal szőke nő száguldott be lendületes léptekkel az ajtón. Lecsapta a fekete bőrtáskáját az asztalra, majd előkapott belőle egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Keresett egy üres oldalt, és kíváncsi tekintetét a nyomozóra irányította.

−  Igaz az állítás Mr. Grayson, miszerint Lady Deverell kininmérgezést kapott? Jelenleg, ki a legfőbb gyanúsított? Tényleg megváltoztatta a végrendeletét Alice? Dr. Lawrence valóban ült börtönben? – tette fel kérdések tömkelegét a főszerkesztő.

−  Bocsásson meg Mrs. Sainsbury, de nem adhatok ki információt folyamatban lévő nyomozásról. Megsérteném vele a rendőri protokoll egy nagyon szerves részét. A doktorral kapcsolatos információját, mely forrásból szerezte?

−  Bocsásson meg Mr. Grayson, de nem adhatok ki információt a forrásaimról. Szabályellenes – válaszolta sértődötten.

−  Rendben, van egy ajánlatom Önnek. Egy kérdésére válaszolok, de csak is fejmozgatással. Cserébe Ön is felel nekem egyre. Megegyeztünk?

−  Természetesen igen. Kininmérgezésben hunyt el Alice?

A nyomozó egy pillanatra habozott, majd lassan bólintott egyet. A főszerkesztő arcán elégedett mosoly jelent meg. Valamit jegyzetelt a kis noteszébe, aztán ismét szólni akart, de Grayson közbevágott.

−  Nana, most enyém a szó. Miért ment be valójában a nagyszalonba beszélgetni. Illetve, ízlett-e Önnek a Burgundy?

−  Ez a társaság tele van titkokkal, érdekes pletykák lengik körül az itt lakókat, és állandó a viszály a családtagok között. Már egy ideje nincs semmi átütő cikk az újságunkban. Úgy gondoltam, esetleg hallok egy különleges újdonságot, amit megírhatok a hétfői számban. Bánatomra, azonban csak Anglia politikai múltjáról és jövőjéről esett szó. Mivel nem tudtam becsatlakoznia férfitémába, így megpróbáltam Bettyből kiszedni valamit, de csak a jóga jótékony hatásairól beszélt. A Burgundyt én kifogástalannak találtam, de ez miért érdekli? Abban volt a méreg?

−  Nagyon köszönöm, hogy befáradt. Remélem jól érezte magát a kihallgatás közben. Nagyon érdekfeszítő vallomás volt. Ha szükségünk lenne Önre, telefonon értesítjük.

−  Hisz még csomó kérdésem van Önhöz… −  szólt vissza, miközben Andrew rendőrtiszt nagy erőkkel a kijárat felé tolta a hölgyet.

−  Majd egy másik alkalommal megbeszéljük őket, ígérem! −  kiáltotta a nyomozó utána.

 

Mr. Wattkins vallomása

 

  −  Ön, ugyebár befektető. Milyen cégek keltik fel az érdeklődését? Hogyan találkozott Mrs. Deverell− lel?

−  Elsősorban az értékvédelmi tevékenységre szakosodott vállalatokkal foglalkozom. Legyen az műemlékkel, természettel vagy környezettel kapcsolatos. Az elmúlt egy évben már az energiaipar területén is keresgettem feltörekvő és jövedelmező befektetési lehetőségeket. Alice− t egy légszennyezettség elleni tüntetésen ismertem meg 2014− ben. Azt követően számos konferenciára elkísértem, és az előadásai során rájöttem, hogy egyedülálló lélekjelenléttel rendelkezik. Annyira eltökélt, hogy bármit képes feláldozni célja megvalósítása érdekében. Végül én is beadtam a derekam, és azóta évente, jelentős összeggel támogatom a neve alatt futó szervezeteket.

−  Ön mit csinált kint a kertben? – kérdezte a rendőrség embere célratörően.

−  Andrew megmutatta nekem és Sylviának a rózsakertjét. Kiderült, hogy kiváló hobbikertész. Hangulatos kis lámpasor szegélyezi az ágyást. Járt már azon a gyönyörű ösvényen hátul? Csodálatos fafaragások sorakoznak a mentén, és van két szökőkút is közel a kerítéshez.

−  Még nem volt szerencsém élvezni a ház nyújtotta kikapcsolódási lehetőségeket, de ígérem, amint lesz időm sétálok egyet az udvarban. Azt szeretném még megtudni, hogy vacsora közben észrevett− e valami furcsaságot?

−  Igen, úgy gondolom, igen. Különös volt, hogy George folyton azt nézegette étkezés közben, hogy a többiek, hogyan isznak. Közben pedig egyszer− egyszer egy gonosz mosoly is megvillant az arcán.

−  Most jutott eszembe, hogy Mrs. Sainsbury-től elfelejtettem megkérdezni valami fontosat. Talán maga tud segíteni nekem. Hallott valamit Dr. Lawrence börtönbüntetéséről? – kérdezte érdeklődve a detektív.

−  Az biztos, hogy a főszerkesztő asszony jobban tisztában van ezekkel a dolgokkal. Néhány kósza pletykát, azonban hallottam a doktorról. Elvileg egy páciensének recept nélkül, túl nagy mennyiségű altatót adott el, és a beteg pár nap után életét vesztette.

−  Köszönöm, ezzel nagyban hozzájárult a nyomozás előrehaladásához. Elnézést, hogy megkérdezem, de volt valaha bármilyen természetű viszonya Sylvia Thornton− nal?

− Nem, nem volt és semmilyen esetben nem is lesz −  válaszolta feldúltan.

 

Sylvia Thornton vallomása

 

− Kedves Mrs. Thornton, elmondaná az Ön verzióját az éjszakai eseményeket illetően?

− Van más választásom? – tette fel a költői kérdést.

− Bizonyos fokig választhat, eldöntheti, hogy itt és most együttműködik velünk vagy segítőkész rendőrkollegáim bekísérik Önt az őrsre. Hallgasson rám és válassza az egyes lehetőséget, ugyanis a mi kihallgatónk kevésbé emberbarát.

− A vacsora elég unalmasan kezdődött, de az a heves szópárbaj a vénlány és George között kicsit feldobta a hangulatot. Mielőtt kimentünk a kertbe Andrew− val beszélgettem. Magyarázott valamit a lapszámlálásról a Blackjack− ben. Később már nem is emlékszem pontosan hogyan, de a rózsákra terelődött a szó, majd Sam társaságában együtt meglátogattuk a hátsó virágágyásokat. Utána vissza a ház felé a pavilon közelében sétáltunk el, amikor meghallottuk Charles kiáltását. Épp arra értünk oda, hogy Lawrence megállapította a halált.

− Észrevett bármi szokatlant a vacsora közben vagy esetleg az udvarban? – kérdezte Grayson sokadjára.

− Egyetlen egy furcsa részlet volt, amin azóta is töröm a fejem. Alice kezébe egy sötét selyemdarab volt beakadva. Elsősorban, azért ütött szemet számomra, mert ő vörös köntöst viselt. Így utólag, arra tudok gondolni, hogy élete utolsó néhány percét egy férfi társaságában töltötte. Lehet összekülönböztek valamin, és ez vezetett a gazdag úrihölgy halálához.

−  Feltehetek egy elég kényelmetlen kérdést? Fűzi Önt bármilyen közelebbi kapcsolat Mr. Wattkins-hoz?

−  Egyáltalán nem tartom tolakodónak a kíváncsiságát. Bevallom, pár évvel ezelőtt óriási szerelem volt köztünk, még ő el nem hagyott egy fiatalabb nőcske miatt. Tegnap este, azonban váratlanul megcsókolt, olyan szenvedélyesen, mint akkor rég – hangjából tökéletesen kivehető volt az elfeledett, mély érzelmek felszínre törése.

−  Érdekes. Mrs. Thornton, Alice holttestének felfedezéséig folyamatosan mindhárman együtt voltak?

−  Nem, dehogy. A csókot megelőzően Andrew szólt, hogy elmegy megkeresni a locsolókannát, mert a rózsáknak egész nap szükségük van a vízre. Kicsit különös, hogy valaki az éjjel közepén öntözzön virágokat, nem gondolja? Kb. tíz perc múlva tért vissza a pavilon felől, de kanna nem volt nála. Sam még rá is kérdezett, mire a következő választ kapta Andrewtól: „A fenébe is, elfelejtettem!”. Vajon mit csinált akkor?

−  Ez új információ a számomra, de már kezdem érteni mi történhetett – felelte Grayson sejtelmesen.

 

Dr. Lawrence vallomása

 

Az emeleten lévő antik óra nagy robajjal jelezte a házban tartózkodók számára, hogy ebédidő van. Richard Grayson úgy döntött, „kihallgatót” vált, ugyanis a déli napsugarak megállíthatatlanul növelték a szoba hőmérsékletét. Végül, amikor már izzadságcseppek sora ömlött alá a homlokáról, felállt és kinyitotta a nagy faajtót. Alig négy ember maradt a könyvtárban. A detektív megkérte őket, hogy fáradjanak át hozzá mindannyian a szalonba, ugyanis mostantól a vallomások felvétele a „váróban” fog zajlani. A helycserét követően az első vendég Dr. Lawrence volt.

− Doktor, kérem mesélje el, Ön, hogy élte meg a tegnapi vacsorát? Észrevett− e valami szokatlant? Illetve menyire ismeri George cégét?

− Szólítson csak Donaldnak. Minden a maga normális kerékvágásában folyt: Nyugodt, békés hangulatban fogyasztottuk el a mulligatawny− t, majd a welligton felszolgálása közben Alice és a legsikeresebb fia ismét nekiláttak egymás „szétcincálásához”. Ebben a családban ez a napiprogram teljesen megszokott. Utána észrevettem, hogy George mindenkin mosolyog egyet, aki ledöntötte a Burgundyt. Véleményem szerint enyhén túl sokat ivott a délelőtt folyamán. Manapság csak ritkán láttom whiskys üveg nélkül. Szó szerint a legjobb barátokká váltak. A vállalata, ha jól tudom műanyagot állít elő, elsősorban játékgyártás céljából a Toys & Balls vállalatnak. Ennél többet nem nagyon tudok a cégéről.

−  George− nak milyen gyerekkora volt? – hangzott a nyomozó érthetetlen kérdése.

−  Őszintén? Szerintem számára varázslatosan teltek az ifjú évek, azonban a körülötte lévő emberek életét hosszútávon megkeserítette. Állandóan gonosz kis tréfákat eszelt ki, mellyel napi szinten bűntette a családtagjait. Máig úgy hiszem, azóta se nőtte ki. Tavaly például elkötött egy hajót és roncs állapotban hozta vissza.

−  Miért tett ilyet?

−  Az egyik barátja véletlenül leejtette a laptopját és ezt az érzelmi hullámvasútat nem tudta feldolgozni. Minden apróságon felhúzza magát. Nem képes továbblépni, amíg revansot nem vett.

−  Észrevett valamit, ami megváltozott az elmúlt napok vagy hetek során Alice viselkedésében?

−  Most, hogy mondja, nagyjából három héttel ezelőtt Alice fülfájásra kezdett panaszkodni bármilyen előjel nélkül. Folyamatosan romlott a hallása, de nem akart elmenni szakorvoshoz, ugyanis kuruzslónak tartja őket. A maláriagyógyszert is úgy kellett ráerőltetnem, mert magától soha nem használta volna.

−  Tehát Ön szerezte neki? Maradt még belőle, szívesen megvizsgáltatnám a tartalmát? – kérdezte Grayson izgatottan.

−  Igen, egy barátom a kórházban írta fel neki listán kívül, ugyanis félt bemenni akármilyen egészségügyi intézménybe. Volt belőle egy tartalék fiolányi, arra az esetre, ha a hazatérése után rosszul érezné magát. Azokban az esetekben, ha valaki nem jól viseli a forró éghajlatot, a gyógyszer az afrikai út után is kis adagokban, rövid ideig szedhető. Alice− nek szerencsére nem volt szüksége rá, azonban amikor vissza akartam vinni a bontatlan üveget az ismerősömnek, sehol sem találtam.

−  Mit gondol, ki tehette el? Feltehetően egy kedves családtag szabadította meg Alice-t az üvegcsétől?

−  Sajnos, rosszul gondolja. Bárki elvihette, ugyanis a lady furcsa szokásai közé tartozott, hogy havi rendszerességgel adott partit valami környezetvédelmi akcióra hivatkozva. Ezeken az estéken a család barátai és a távoli rokonság nagy része, szinte minden esetben jelen volt.

−  Akkor ezzel nem jutottunk előbbre. Megkérdezhetem, milyen mennyiségben tűnt el az említett anyag?

−  Három injekcióra lett volna elég. Ezeket heti rendszerességgel kell beadni a páciensnek – hangzott a kiemelten fontos válasz.

−  Donald, elmondaná nekem mikor látta utoljára Mrs. Deverell− t?

−  A vacsoránál, amikor dühösen kiviharzott friss levegőt szívni. Utána már nem találkoztunk, egészen addig a végzetes pillanatig, amíg meg nem találtuk a pavilonban.

−  Mióta áll ismeretségben a családdal Mr. Lawrence?

−  Ha jól számolom, már vagy öt éve. Miután leszereltem a hadseregnél, a városi kórházban helyezkedtem el, mígnem egy napon Alice betoppant a rendelőmbe. Annyira elégedett volt a vizsgálattal, hogy jelentős fizetést ajánlott, amennyiben mostantól csak a család orvosaként praktizálok.

 

„Betty” Deverell vallomása

 

Egy gyönyörű, barna hajú jelenség siklott be a régi történelmi regényekkel megtöltött polcok világába. Kecsesen leült a kanapéra, majd óvatosan megigazította a szeme előtt lévő fényes tincseit. Kedves, lágy arccal bámult a nyomozóra, és várta az első kérdést. Meglepetésére Richard Grayson− t elsődlegesen nem a gyilkosság érdekelte, hanem az, hogy egy ilyen finom teremtés szereti− e a skót whiskyt.

−  Megkínálhatom egy pohárral? Nem tűnik nagy játékosnak az italok terén, de kár lenne kihagynia ezt az italkülönlegességet. Ezerötszáz fontom bánta.

−  Köszönöm nyomozó, tényleg nem vagyok oda az alkoholért, azonban egy ilyen úriemberhez méltó ajánlatot nem utasíthatok vissza.

−  Közben rátérnék a tárgyra. A vacsora minden történésével tisztában vagyok már, így inkább az érdekelne, hogy pontosan mit csinált Ön a szalonban?

−  Próbáltam kicsit megnyugtatni George− t, a veszekedés után. Ő azonban elküldött, mert az Eric− kel folytatott politikai vitáját fontosabbnak találta. Egy darabig becsatlakoztam a beszélgetésbe, de hamar meguntam. Utána megláttam Lydia− t az ablak melletti fotelben. Csendben hallgatózott, hátha a férfiemberek tárgyalása során egy− két családi balhé emléke is felröppen. Leültem mellé és meséltem neki pár érdekes történetet, amit majd felhasználhat a következő számban. Később a jógára terelődött a téma. Az elmúlt két évben csak ez töltötte ki a mindennapjaimat, szóval megértheti, hogy nagyon szeretek róla beszélni. Mrs. Sainsbury arca, azonban mindent elárult arról, hogy mennyire jellegtelen dologként kezeli ezt az egészet. Utána jött a kiálltás.

−  Ön tud valamit mondani Mr. Wattkins és Sylvia szerelmi viszonyáról?

−  Persze, azt, hogy mér nagyon rég semmilyen szerelmi viszony nem volt közöttük. Egyszerűen csak közös a szenvedélyük. Mindketten adrenalinfüggők, minden extrém dolgot kipróbálnak, ami újdonság a számukra.

−  Elmesélné, hogy az Ön függősége mi miatt alakult ki és milyen hatással volt a további életére?

−  Ha akarja. Gyerekorvosnak készültem. Nagyon jól teljesítettem az egyetem első szemeszterét, azonban később rossz társaságba keveredtem, ahol a kábítószer fogyasztás mindennapos előírás volt. Egy idő után teljesen elfelejtettem ki is vagyok, miért küzdök, mik a céljaim. Mélypontra kerültem, és függővé váltam. Egy szerelmi kapcsolat húzott ki a kút mélyéről.

−  Manapság is fogyaszt tudatmódosító szereket? – kérdezte óvatosan Grayson.

−  Nem, nem nagyon. Csak ritkán. Hátul a kertészlakban tartom egy fekete dobozban a kábítószereimet. Jobban érzem magam, ha messzebb vannak tőlem. Minden erőmmel szeretnék végleg leszakadni az anyagról. Néha azonban vannak rossz napjaim, amikor erőt vesz rajtam a kísértés, és egyet− egyet elszívok hébe− hóba – mondta szégyenteljesen.

−  Úgy gondolom, ha eltökélten áll a dolgokhoz valaki, akkor bármire képes. Szurkolok Önnek. Legyen szíves, engedjen meg egy utolsó kérdést. Eredetileg Ön örökölte volna a külföldi birtokot, ha minden igaz. Az új végrendelet szerint is magára száll, vagy édesanyja változtatott végakarata ezen részén?

Egy pillanat alatt megváltozott Betty tekintete. Szó szerint majdnem villámokat szórt. Letette a kezében lévő üvegpoharat és határozott stílusban közölte a detektívvel felháborodásának okát:

−  Elnézést, hogy mondta? Új végrendelet?! Teljesen biztos vagyok benne, hogy téved. Anyám mindig közölte velünk, ha módosított a vagyon felosztását illetően. Honnan veszi ezt a badarságot?

−  Mr. Deverell− től származnak az értesüléseim. Állítása szerint egy héttel ezelőtt készítette el az új változatot.

−  Ó, Charles. Állandóan felfújja a dolgokat. Ahányszor mondott neki valami apróságot az anyám, rögtön készpénznek vette. Szerintem csak feszültséget próbál kelteni a családtagok között, hogy elterelje a figyelmünket, és meglógjon a családi kassza egy darabjával. Ez biztosan nem fog sikerülni neki, ugyanis a bátyáimmal megállapodtunk, hogy megtámadjuk a végrendelet őt érintő szakaszát.

−  Valamilyen téren vannak közös vonások Mr. Deverell és a valódi apja között?

−  Sosem hasonlított az apámra, ő minden idejét velünk töltötte. Végül anya különös szokásai az öngyilkosságba hajszolták szegényt. Most meg „Mr. Deverell” azt hiszi joga van a családi vagyonhoz. Nem furcsa, hogy „Mrs. Deverell” nem húzta sokáig mellette?

−  Köszönöm a segítségét. A végakaratot illetően pedig mihamarabb intézkedni fogok – válaszolta Grayson, miközben kikísérte a „kis Betty-t”.

Négy óra volt. Minden nyugodt és békés a házban. Az „új váróból” két ember halk csevegése hallatszott be a könyvtárszobába. Hirtelen megcsörrent a telefon. Richard Grayson vette fel. Két perc heves szóváltás után lecsapta a telefont. Egyetlen egy mondat hagyta el a száját: „Így már érthető!”.

 

Andrew Deverell vallomása

 

−  Na végre, én is sorra kerültem. Már teljesen elgémberedtek a lábaim a sok üléstől. Ha nem zavarja állva maradnék, hogy kicsit kinyújtóztassam a végtagjaimat.

−  Nyugodtan, ahogy Önnek kényelmesebb. Mi a véleménye, vajon ki követhette el a gyilkosságot? – hangzott el a mai nap során először a kérdés.

−  Érdekli mit gondolok? Szerintem, George tette el láb alól. Nagyon alattomos ember és bármilyen akadályt eltakarít, pontosabban elpusztít, ami az útjába kerül. Egyedül csak a pénz érdekli, és köztudott, hogy Alice Deverell Anglia leggazdagabb embereinek listáján előkelően ékes helyen szerepel.

−  Észrevettem, hogy az összes családtag gyűlölettel tekint George− ra. Vajon mi lehet az oka? Talán, hogy mindannyiuknál többre vitte és képes volt megállni a saját lábán. Egyetért? – tette fel Grayson a költői kérdést.

−  Most, ugye viccel?! Úgy véli, hogy féltékenyek vagyunk rá, mert van egy káros anyagot gyártó, füstölgő vállalata a város szélén? Tájékoztatom Önt, hogy az egyetlen dolog, amit irigylünk tőle, az a nagy rakás pénz, amit anyám ráhagyott. Ő nem szorul támogatásra, annyi autója van, hogy számon se tudja őket tartani. Ellentétben velünk, akik mindenüket elvesztették.

−  Nem a szerencsejátékok vitték el a vagyonát Andrew? Hallom szeret játszani, csak mindig peches napja van, és rossz lóra tesz −  próbálta a nyomozó kizökkenteni.

−  Ez egy betegség, nem tehetek róla! Kérem ne rabolja tovább a drága időmet! Ha esetleg van valami a gyilkosságot illetően, amit megszeretni kérdezni, akkor tegye meg most! – üvöltötte mérgesen.

A detektív várt egy kicsit, hogy Andrew vérmérséklete normalizálódjon, majd lassan belekezdett:

−  Tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehézségekkel küzd. Sajnos addig nem távozhat, amíg én arra engedélyt nem adok Önnek. Most pedig mondja el mit csinált a kertben a vacsorát követően?

−  Megmutattam Mr. Wattkins− nak és Sylvia− nak a rózsáimat. Díjnyertes darabok. Éjt nappallá téve gondozom őket.

− Megkérdezhetem milyen rózsák?

−  A legtöbbjük Golden Celebration. Édesanyámmal vettük őket egy külföldi út során.

− Sylvia beszámolója szerint a rózsacsodák megtekintése után maga tíz percre eltűnt, azon oknál fogva, hogy öntözni akar.

−  Igen, igen. Láttam, hogy néhány rózsára ráfér a locsolás, így elmentem a kannáért és adtam egy kis éjszakai frissítőt a virágoknak.

−  Utolsó kérdés: Látott valami szokatlant az elmúlt egy hét során?

−  Szokatlant? Talán. Pénteken visszajöttem a golfütőimért, amikor beléptem a házba hallottam, hogy anyám a fenti dolgozószobában veszekszik valakivel a végrendelet kapcsán.

−  Nem ismerte fel véletlenül az anyja beszédpartnerének a hangját?

−  Attól tartok nem, de a mélységéből ítélve férfi lehetett – vonta le a következtetést Andrew.

 

Eric Deverell vallomása

 

−  Kezdjük meg az utolsó vallomás felvételét. Elnézését kérem, hogy Önt hagytuk utoljára és ennyit kellett várnia. Most pedig segíthet felszínre hozni a teljes igazságot. A szemem előtt már körvonalazódik az eset végső megoldása, azonban vannak hiányosságok, melyeket véleményem szerint csak a maga által látott események felidézése egészíthet ki.

−  Megpróbálok minden apró részletre visszaemlékezni, de a vacsorát követően már nem figyeltem annyira a körülöttem zajló dolgokra, ugyanis a George− al folytatott politikai vita megnyerésére koncentráltam.

−  Rendben, kezdjük akkor el. Kérem, meséljen el mindent, amire csak emlékszik az étkezés utáni történéseket illetően!

−  Anyám kiment az udvarba friss levegőt szívni. Úgy láttam Mr. Wattkins, Sylvia és Andrew a hátsó kert felé veszik az irányt. George velem beszélgetett a szalonban. Rajtunk kívül még Mrs. Sainsbury és Betty tartózkodott a szobában. Valamit fecsegtek. Charles felment az emeletre. A doki pedig felvette a kabátját és megfogta az orvosi táskáját, majd anyám után indult.

−  Azt állítja, hogy Dr. Lawrence is kiment a kert azon részébe, ahol a pavilon áll? – hangzott türelmetlenül a kérdés.

−  Nekem nagyon úgy tűnt, hogy abba az irányba igyekszik.

−  Le tudná írni a látványt, ami az anya holttestének felfedezésekor fogadta. Lehetőleg részletekbe menően!

Picit elgondolkozott, majd határozottan folytatta:

−  Charles a pad mellett térdelt, és férfihoz nem illő, álszent módon zokogott. Dr. Lawrence anyám nyakát és csuklóját tapogatta. A doki szmokingjának az alsó részéből hiányzott egy darab, amit feltehetően a néhai „Lady Deverell” karmolt ki. Andrew, Sylvia és Sam a hátsó kert felől rohantak a pavilonhoz. Amikor odaértek és megláttam a szemüket, azt hittem csak képzelődöm, ugyanis teljesen vörös volt mindannyiuké. George, Betty, Lydia és én a pavilon bejáratánál álltunk, háttal a háznak.

−  Miért gondolja Eric, hogy az anyja tépett ki egy darabot Donald doktor ruhájából?

−  Mert teljesen véresre volt karmolva a doki teste azon a részen, ahol hiányzott a ruhája. Rákérdeztem nála, és elmondta, hogy mielőtt kiértünk, még részben tudatánál volt az anyám és meglehetősen szenvedett.

−  Mit tud mondani nekem a Mr. Lawrence− ről?

−  Nagyon figyelmes a család minden egyes tagjával. Alapos és biztos diagnózisokat állít fel. Jó a rábeszélő képessége. Anyám is beadta neki a derekát az afrikai gyógyszereket illetően. Régebben a hadseregnél volt. Valamelyik külföldi fronton látta el a sérülteket. Már nem emlékszem, hogy melyik volt az. Két évvel ezelőtt elvesztette a lányát, ami nagyon megviselte. Alig volt képes feldolgozni a történteket. Charles sokat beszélgettet vele annak idején és segített neki felülemelkedni a fájdalmon. A mai napig a város legjobb magánpraxisban dolgozó szakorvosa. Előszeretettel támogatta minden évben anyám környezetvédelmi terveit.

−  Mr. Lawrence lánya milyen körülmények között hunyt el? – kérdezte Grayson óvatosan.

−  Szegény gyermek alig nyolcéves volt. A szomszéd fiúval játszottak az utcán, amikor a labda kigurult az úttestre és egy ámokfutó sofőr elcsapta Lilly− t. Az anyja értesítette a mentőket, akik válságos állapotban szállították kórházba. Az orvosok azonnal életmentő műtétet hajtottak végre rajta, de sajnos sikertelenül. Dr. Lawrence ez idő alatt épp édesanyám hörgő hurutját vizsgálta, így csak este értesült a történtekről. Heteken keresztül okolta az orvosokat, hogy ha ő műthette volna meg a lányát, akkor biztosan még most is életben lenne.

−  Nagyon szomorú történet. Remélem, egyszer majd végleg békét lel Mr. Lawrence. Valami érdekes, esetleg szokatlan történt még az elmúlt pár napban a ház körül?

−  A sok veszekedést leszámítva nem nagyon történnek más említésre méltó események. Talán annyi, hogy édesanyámat még sosem láttam, annyira boldognak, mint csütörtök este, amikor Betty közölte, hogy talált magának egy dús gazdag férfit, akivel hamarosan össze szeretné kötni az életét. Tudja nálunk nagyon ritkán vannak viszálymentes napok, ez mégis az volt. Illetve előző héten Donald megkapta azt a munkát, amiről mindig is álmodott, szóval aznap is békés hangulat uralkodott a házban. Nem tudom mennyire fontos, de tegnap délelőtt anyám és Lydia is összekülönböztek egy jövő heti cikk kapcsán.

−  Nagyon köszönöm, hogy ilyen türelmesen várt egész nap. Örülök, hogy Önt hagytam a végére. Számos felmerülő kérdésre választ adott. Végre helyrekerült az összes puzzle darabka. Ideje, hogy összehívjuk egy nagy vacsorára a gyanúsítottakat!

 

Richard Grayson okfejtése

 

−  Köszönöm Önöknek, hogy mindannyian pontosan ideértek erre a különleges vacsorára, melynek végeztével ismertetem Alice Deverell gyilkossága mögött megbúvó titkokat, és felszínre tárom a megdönthetetlen igazságot.

Három elegáns öltözetű pincér szaladt be a szobába, felszolgálták az első, majd a második fogást. Finom francia borral kínálták a vendégeket, utána pedig az ínycsiklandó puding került az asztalra. Egyesek jóízűen ettek, még mások csak fényes villájuk hegyével kapargatták a díszes tányérok fenekét. Az étkezés végeztével Grayson nyomozó lassan felemelkedett az asztalfőről és határozott hangon belekezdett monológjába:

−  Hölgyeim és uraim, a társaság egy tagja kegyetlenül végzett e ház idős, jótékony úrnőjével. Lehetett családtag, ismerős vagy akár a személyzet egy tagja. Kezdjük az elején és tisztázzuk a legfontosabb dolgot: Hazudtam Önöknek, hogy a gyilkos biztonságban érezhesse magát. Mit is jelent ez? Csupán annyit, hogy a néhai Lady Deverell nem kininmérgezésben hunyt el.

−  Úgy tudtam. A tonik még senkivel sem végzett – kiáltotta örömtől ittas hangon George.

−  Valójában sztrichnin végzett vele. A boncolás megállapította, hogy a méreg a mulligatawny− ben volt. Az erős fűszerezés tökéletesen elnyomta az ízét. A wellington és a gyümölcstorta pedig késleltette a szer hatását, ugyanis lassította a felszívódást.

−  De ki tette bele Alice levesébe a sztrichnint? – kérdezte Lydia izgatott hangon.

−  Mrs. Sainsbury, hamarosan oda is eljutunk. Következzék a folytatás. A legelső kérdés, ami felmerült bennem, hogy mégis milyen oknál fogva figyelte rokonai Burgundy fogyasztását George. Erre viszonylag könnyen rájöttem. Elege lett abból, hogy minden családtag szívből gyűlöli, így egy meglepetéssel készült a számukra. Mégpedig a vegyelemzés szerint egy kisebb adag hashajtót csempészett a Burgundys üvegbe. Amennyiben az elkövetkezendő napokban folyamatos hasfájás és ürítési inger fogja el Önöket, szeretném, ha tudnák ezt az igazán kifinomult tréfát George− nak köszönhetik. A szakácsnőt is ő kérte meg arra, hogy ne hozza ki a desszertet, amíg mindenki meg nem itta a bort. Nehogy valaki kimaradjon a mókából.

−  Tessék? George, normális vagy? – sipítozott Betty az asztal végéből.

−  Nehogy még ti legyetek felháborodva! Azt kaptátok, amit érdemeltek! Egész életem során kiközösítettetek, mert nem tudtátok elfogadni, hogy én vittem valamire! – válaszolt felháborodva George.

−  Lépjünk tovább ezen. Ha megengedik tovább regélném a kis történetemet. A vacsorát követően Alice kiviharzott az udvarra. Nem sokkal később Sylvia, Andrew és Mr. Wattkins is a szabadba indult, mégpedig a hátsó kert irányába. Eric, George, Lydia és Betty a nagyszalonba vonultak el beszélgetni. Dr. Lawrence továbbra is az asztalnál maradt, miközben Mr. Deverell felment az emeletre. A rózsakert vendégeitől három különböző vallomást kaptam, ebből egyértelműen következik, hogy hazudtak. Nem voltak eléggé felkészülve a kihallgatásra, így egy egységes történet helyett három eltérő verziót hallottam. Sylvia és Mr. Wattkins adrenalinfüggők, ez mostantól többé már nem titok. Az egyik vallomásban, úgy fogalmaztak: Mindent kipróbálnak, amit azelőtt még nem. Vajon mit csinált ez a néhány ember? Az én mesémben együtt meglátogatták a kertészlakot, melyet Andrew az előre elcsent kulccsal könnyedén kinyitott. A fekete dobozkából előrámolták Betty eldugott kábítószerkészletét, majd Andrew élvezetből, két függőnk pedig újdonság gyanánt bevette a bódító szert.

−  Ez aljas rágalom. Milyen alapon képzeli, hogy ezzel vádoljon minket? – kiáltott dühösen Andrew.

−  A vörös szemeik, melyekre a pavilonhoz érve figyelt fel Eric, elárulták magukat. Feltevésem szerint Betty már egy ideje nem nyitotta ki azt a dobozt, és a kábítószer már rég nem olyan állapotban volt, mint amikor megvette. Ennek köszönhetően lett az Önök szeme véreres. Illetve, annyit még megjegyeznék kedves Andrew, hogy a hátsókertben zarándokrózsák nőnek, nem pedig az Ön által ismertetett fajta.

Az említett személyek arcáról tökéletesen lerítt mennyire dühíti őket, hogy az egész család előtt leplezték le a titkukat.

−  Most térjünk rá Mr. Lawrence− re, aki nem sokkal a vendégsereg feloszlása után követte Mrs. Deverell− t az udvarba.  Véleményem szerint, miután a doktor utolérte Alice− t, az egyik pillanatról a másikra összeesett a lady, és teste gyors rángatózásba kezdett. Az idős orvos ott állt az előtt a tehetetlen asszony előtt, akit leplezetten éveken keresztül okolt a lánya elvesztéséért. Arra a következtetésre jutott, hogy azért nem menthette meg, mert egy panaszos vénlány apró gondjaival kellett foglalkozni. Mr. Deverrell segített neki kikászálódni a depresszió mély gödréből, de abban a helyzetben ismét előtört belőle az elfojtott gyűlölet. Szerintem senki nem lopta el a maláriagyógyszert, hanem egyszerűen Ön eltette, mert nem volt szükség rá az afrikai út után. Épp kéznél voltak a bosszú megfelelő eszközei. Elővette a kinintartalmú szert, majd egy injekciós tűvel bejuttatta a halálos adagot Mrs. Deverell testébe. Ezek után magára hagyta a földön fekve.

A nyomozó óvatosan ránézett az orvosra, akinek arcáról óriási izzadságcseppek folytak és ajkai alig láthatóan remegni kezdtek.

−  Nem sokkal később elmúlt Alice első sztrichnin okozta rohama. Felállt és eltántorgott a pavilonig. Ezt látta Mr. Deverell az emeleti háló teraszáról. Meglátásom szerint legalább még egy rohama lehetett, mire a férje leért hozzá. Hangos kiálltás hallatszott, majd mindenki odacsődült a holttest köré. Sylvia észrevette, hogy Alice kezében egy sötét selyemdarab van. Eric pedig Mr. Lawrence szakadt ruhájára és véres hasára lett figyelmes. Feltehetően Alice küzdött vele, a mérgező injekció beadása közben. Kitépett egy darabot a doktor ruhájából, majd lekarmolta a testét. A textília azért maradt a kezében, mert a sztrichnin miatt kialakuló izombénulás miatt nem tudta elengedni. Kíván valamit hozzászólni Mr. Lawrence? – kérdezett lenézően a detektív.

−  Maga nem tudja, milyen az, ha elveszítjük a gyermekünket más hibája miatt. Nem fogom megbánni, amit tettem. Mindig mindenki a halálát kívánta, én csak megpróbáltam megkönnyíteni az ő életüket is – hangzott a kétségbeesett válasz.

−  Michael, kérem vezesse el Dr. Lawrence− t szándékos emberölési kísérlet vádjával. Nem kellett volna a táskájában hagyni a fecskendőjét. Mellesleg UV fény segítségével könnyen ki fogják mutatni a rendőrség laboránsai, ha maradt egy− két apró kininfolt a kezén. Annyit megígérhetek, hogy egy jó darabig nem fog praktizálni. Most pedig folytassuk, ugyanis a gyilkos még mindig Önök között ül.

A nyomozó rövid szünetet tartott, majd ismét nekilátott a szövevényes igazság ismertetésének:

−  Csütörtökön Betty közölte édesanyjával, hogy életet összekötné egy hozzá illő férfival. Leírhatatlanul nagy és ritka boldogság töltötte be aznap ezt a nagy házat. Egészen másnap estig, amikor is egy férfi a végrendelet kapcsán veszekedett a lady− vel az emeleti dolgozószobában. Megkockáztatom, hogy Betty az anyja egy ellenségébe szeretet bele, mégpedig annak a vállalatnak az örökösébe, mely illegális szemétlerakással vádolta Alice-t. Péntek este ez a fiatal úriember jelent meg a dolgozószoba küszöbén. Amikor Mrs. Deverell rájött, hogy kivel is áll szemben, égtelen haragra gerjedt. Közölte a férjjelölttel, hogy amennyiben a lánya hozzámegy kitagadja az örökségből. Ezen veszett össze később Alice és Sylvia, ugyanis a főszerkesztő le akarta hozni a gazdag lány és az ellenséges aktivista történetét a jövő heti újságban. Miután Betty megtudta, hogy a szakadék szélére sodródott, nem tehetett mást, mint végzett az anyjával. A vagyon mellett a szerelem is gyilkosságra késztette, ugyanis régebben szintén egy viszonynak köszönhetően sikerült szakítania a drogokkal. Talán, úgy érezte, ez ismét bekövetkezhet. A lady utolsó szavaival a gyilkosára próbált utalni. Mr. Deverell azt értette, hogy „Ellenségbe szeretett bele”, holott meglátásom szerint „Ellenségbe szeretett Betty” volt Mrs. Deverell végső kijelentése.

−  Semmi bizonyítéka nincs ellenem, ez csak az Ön elfajzott képzeletének a szüleménye – szólt teljesen nyugodt hangon Betty.

−  Sajnálom, de el kell keserítenem hölgyem. Tökéletesen megdönthetetlen bizonyítékok állnak a rendelkezésemre. Például az a kis műanyagdoboz, amelyben Sylvia és Mr. Wattkins adrenalin növelő szere található. Abból vonta ki a sztrichnint. Épp most veszik le róla az ujjlenyomatokat. Szintén árulkodó jel volt, hogy miért csatlakozik valaki egy számára érdektelen témával foglalkozó beszélgetéshez. A következő a válasz: A csevegés alibit biztosított neki.

−  Nem fog ujjlenyomatot találni, ugyanis kesztyűt viseltem −  csúszott ki Betty száján.

−  Köszönöm, hogy megkönnyítette a munkámat hölgyem. Nagyon remélem a bíró és az esküdtszék egyöntetűen a megfelelő hosszúságú büntetést fogja kiszabni Önnek. Az én szememben ez az életfogytiglannal egyenlő.

−  Nagyon hálásak vagyunk, hogy elkapta a feleségem gyilkosát. Sose hittem volna róla, hogy képes ilyenre – köszönte meg Charles Deverell a nyomozó segítségét.

Miközben a családtagok szép sorban elhagyták a házát, a detektív a megtört férj felé fordult és lassan, de vészjóslóan ejtette ki a következő szavakat:

−  Az ember a hozzá közel állókról mindig azt feltételezi, hogy sose lennének képesek ártani egymásnak, egészen addig, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét. Minden jót kívánok Önnek uram. Őszintén remélem, hogy soha többet nem találkozunk hasonló körülmények között.

Richard Grayson gyors mozdulattal a fejére helyezte a kalapját, felhúzta szürke ballonkabátját, majd hangtalanul intett egyet hátrafelé. Átlépte a bejárati ajtó küszöbét és soha többé nem nézett vissza.

 

 

Váratlan találkozás

Hangos kiálltás törte meg gondolataim csendes világát. Mintha a nevemet hallottam volna a sűrű esőfüggöny mögül. Fürkésző tekintettel próbáltam megállapítani a hang forrását, azonban a tomboló vihar egyre erősödő mennydörgései megakadályoztak ebben. Hirtelen egy sárga esernyő alatt álló nő sziluettjét véltem felfedezni, aki gyors léptekkel közeledett felém. Akár a villámcsapás úgy hasított belém a felismerés. Az osztályfőnököm elégedetlen, eső áztatta arcát bámulva rögtön eszembe jutott, hogy a múzeumban felejtettem a kirándulás során rám bízott videokamerát. Hihetetlen sebességgel rohantam fel az épület bejáratához vezető csúszós lépcsőfokokon. Mielőtt a biztonsági ellenőrzéshez értem volna legalább két fájdalmas ütést kellett elszenvednem a főkapu előtt álló riporterek agresszív tömegétől.

Meglepő látvány fogadott, amikor végre sikerült átvergődnöm a fémdetektorokkal felszerelt, egyenruhás őrök végeláthatatlan hadán. A központi bemutató terem teljesen kiürült. Egy lélek sem tartózkodott benn, leszámítva azt az alacsony termetű, elegáns öltözetű külföldi urat, aki egy mellékajtón lépett be a történelem hajnaláról származó kincsek gigantikus szentélyébe. Váratlanul megszólított:

−  Pardon, Ön lenne az a fiatal úriember, akinek a megfigyelőképességéről Japp főfelügyelő annyit áradozott?

 Egy percbe sem telt, és máris mellettem állt a kifinomult modorú kis idegen. Ápolt, díszes bajuszával és jobb markában szorongatott ezüst sétálópálcával egy már letűnt század kifinomult eleganciáját testesítette meg.  Intelligenciát sugárzó macskazöld szemei bizalomgerjesztően vizslattak engem.

−  Sajnálom, de az említett név számomra ismeretlen. Úgy vélem, összetéveszt valakivel, ugyanis én csak a video… −  próbáltam a futástól elfúló hangon tudtára adni, hogy mi is a valódi célja ottlétemnek.

−  Látom, tréfás kedvében van, mon amie. Ebben az ízléstelen öltözetben egyszerűen nem tudom komolyan venni Önt. Remélem a tetthelyre jobban ügyelt, mint a mai viseletének megválasztására – mondta lenézően.

A „tetthely” szó hallatán gyorsan átnéztem a bal vállam fölött, és megpillantottam a falon lógó óriási aranykeretet.

−  Bocsássa meg faragatlanságomat, még be sem mutatkoztam. A nevem Hercule Poirot, a világhírű detektív – hangszínéből enyhén hallani lehetett a felsőbbrendűség gondolatától származó önmagasztaló érzéseket. – Mi a véleménye az ügyről, Arthur?

A furcsa megszólítás összeségében nézve nem ért váratlanul, így gondoltam belemegyek a játékba, és megpróbálom mielőbb lerázni ezt a tojásfejű egoista emberkét.

−  Ha értesüléseim helyesek, ma hajnalban egy jelenleg még ismeretlen elkövető megszabadította a múzeumot Leonardo da Vinci egy páratlan festményétől. Tekintve, hogy a Sziklás Madonna egy felbecsülhetetlen reneszánsz alkotás, véleményem szerint könnyen lehet, hogy a tolvajt egy mániákus műgyűjtő bérelte fel.  A bejáratnál álló állig felfegyverzett biztonsági emberek megbízhatóságát nem vonnám kétségbe. Ebből kiindulva a tettes feltehetően még mindig a Louvre− ban tartózkodik, ami nagymértékben leszűkíti a gyanúsítottak körét – közöltem színpadiasan félig meseszerű, de valahol még is logikusnak tűnő következtetéseimet.

−  Eh bien, azt állítja, hogy valaki a múzeumi dolgozók közül követte el a bűntényt? – szegezte nekem a kérdést.

−  Én csak úgy értettem, hogy ezt a lehetőséget se zárjuk ki. Példa okán a tárlatvezetők napi szinten sétálnak el az értékesebbnél értékesebb műremekek mellett. Ismerik az alkalmazottakat, tudják mikor van az egyes kiállítótermekben őrváltás, és ezenkívül tisztában vannak az épületben elhelyezett kamerák működési idejével, valamint az ellenőrzésük alatt tartott területek nagyságával. Tökéletesen feltudják mérni mikor, hol és hogyan kell lecsapni az értékes kiállítási tárgyakra.

−   C’est magnifique! Igaza lehet barátom, bár az a kamerás rész nem teljesen világos számomra.  Miközben hallgattam az elméletét, eszembe ötlött, hogy a rendőrségi feljegyzések között szerepelt egy nagyon gyanús vallomás. Ha jól emlékszem régóta dolgozik itt az illető, és többször volt rá panasz, miszerint néha idegenvezetés közben bosszúszomjas megjegyzéseket tesz a munkáltatóira. Amennyiben értesüléseim helyesek, a felesége is itt dolgozik a karbantartói részlegen – Poirot megszorította a pálcája tetején ékeskedő kis hattyúszobrocskát. – J’ai réalise, a neve….. – hangja egyre jobban veszített erejéből, mígnem a teljes csenddel vált egyenértékűvé.

Egy röpke másodperc alatt minden elsötétült körülöttem, majd mintha egy távoli világból tértem volna vissza, kinyitottam a szemem. Arcomról hideg vízcseppek tömkelege zúdult az ölembe, amikor felültem.

−  Bence, hallasz engem? – kérdezte egy kétségbeesett hang valahol a fejem fölött.

Ismét a sárga esernyő jellegzetes körvonalai jelentek meg a szemem előtt. Próbáltam felállni, de teljesen magatehetetlennek éreztem magam, mint akin egy tehervonat száguldott keresztül. Barátaim támogató segítsége nélkül soha nem jutottam volna fel a buszra, melyen az adott helyzetben a jellegtelen, kemény ülések látványa okozta nekem a lehető legnagyobb örömöt. Osztálytársaim beszámolója szerint a lépcsőn való rohanás közben megcsúsztam, és bevertem a fejem egy a közelben lévő oszlopba.

Hazaúton teljesen elfeledkeztem az engem ért „tragédiáról” −  ahogy az osztályfőnököm nevezte − , ugyanis nem hagyott nyugodni, hogy nem halhattam a mesterdetektív szájából a tettes nevét. Kénytelen voltam elfogadni, hogy vannak olyan rejtélyek, melyek megfejtéseinek soha nem lehetünk birtokosai, de mégis késztetést érzünk arra, hogy megoldjuk őket.