Az Apokalipszis lovasai

A nevem Szandra és én vagyok Háború, egyike vagyok az apokalipszis négy lovasának. Ez röviden összefoglalva körülbelül annyit tesz, hogy van egy, a Biblia alapján megjósolt prófécia, ami szerint én, a húgom és a két nővérem pusztulást hozunk a világra. Ennek megvalósítására van egy− két szuperképességünk, amiket természetesen elrejtünk, hiszen semmiképpen nem akarjuk senkire a frászt hozni, na meg kísérleti patkányokká sem szeretnénk válni. Különös módon mi négyen teljesen különbözően nézünk ki. Ez annyira nem is lenne fura, hiszen a két nővérem anya első házasságából született, én és a húgom, Léna pedig a másodikból, viszont a szemünk színét leszámítva −  ami mindegyikőnknek hideg kék −  minden más különbözik.

***

Bamm! Léna már megint leesett vágta közben egy szerencsétlen fordulatnál. A fehér ló nyerítve megállt mellette és megnyalogatta az arcát, én pedig a kerítésről leugorva sprinteltem mellé. Kiara és Tara csak egy pillanatra néztek oda, majd mintha mi sem történt volna, folytatták beszélgetésüket. Őket már meg sem hatja Léna esése, mivel egész héten ez ment. Szőke hajú testvérem folyton csak esett és kelt, nem könnyű sport a lovasíjászat.

−  Élsz még? – hajoltam fölé a kezemet nyújtva.

−  Au’ – nyögte miközben felült.

−  Jöttök a ma esti bulira? – kérdezte Tara a karám tetején ülve.

−  Milyen buli? – kérdeztem vissza, miközben segítettem Lénának felállni.

−  Balázséknál lesz.

Balázs Tara pasijának, Michaelnek az öccse. Egy rock bandában zenél velük Kiara. Ő gitározik és énekel, Balázs a dobnál ül, Michael pedig általában a szintetizátoron játszik.

−  Kik jönnek még?

−  Léna sulijából a végzősök, meg még Balázs is hívott egy pár embert.

***

A házibulira végül szokásunkhoz híven 1 órás késéssel érkeztünk meg, ekkor pedig már javában táncolt mindenki. Léna is szinte automatikusan belevetette magát a tömegbe, hiszen a trécselés mellett ez a másik kedvenc elfoglaltsága. Én is elindultam, hogy valami italt keressek magamnak, Tara pedig követett. Kiara még Léna előtt eltűnt a tömegben, nem is valószínű, hogy látjuk a buli végéig.

−  Uhh, azt figyeld Tara, az a csaj a pasival tök úgy néz ki, mint… −  mutattam volna röhögve a gerlepár felé, de abban a pillanatban a lány megfordult, nekem meg torkomon akadt a szó. A mondat, amit egy ízetlen viccnek szántam volna igaznak bizonyult. A lány nem más volt, mint Kiara, a pasi, akivel egymást falták pedig Michael. Tara megdermedve állt még egy pillanatig, pókerarcából semmit nem lehetett kiolvasni. Egy pillanatra farkasszemet nézett Kiarával, majd sarkon fordult és elviharzott az ajtó irányába.

−  Tara várj! – szólt volna még idősebb nővérem után Michael, de elég lassú volt a reakciója, mert mire ezt kimondta, a lány már sehol nem volt.

Elöntött a harag. Kiara akkora egy idióta. Nem mintha Michael nem lenne az… De azért Kiara tudhatná, hogy milyen hatással van az emberekre. Igazából előre sejthettem volna, hogy ez lesz, hiszen fiatalabbik nővérem Casanova női verziója. A pasik jobban tapadnak rá, mint a muslicák a nagymamám műfogsorára miután 160− nal repesztett a kabriójával az autópályán.

−  Megyek, megkeresem Lénát. Szedd rendbe magad, indulunk haza – illettem egy hűvös pillantással Kiarát.

Arra számítottam, hogy ellenkezni fog, ehelyett csak csendben ellépett Michaeltől, aki intoxikált állapotának köszönhetően szinte aludt. Még odavonszoltam a kómás srácot egy üres ágyhoz, vittem neki egy pohár vizet az éjjeli szekrényre, majd elindultam Tara után. Nem ment messzire, sejtettem, hogy nem fog, mert kell neki valaki ilyenkor, aki érzelmi támaszt adhat.

−  Várj meg itt, oké? Megkeresem Lénát.

Csak bólintott, én pedig otthagytam. A sötétben ennyi ember között azt hittem meg sem látom, főleg hogy mindösszesen csak 160 centiméter. Már éppen másfelé indultam, mikor megpillantottam szőke fejének búbját a tömeg közepén. Odatolakodtam hozzá, majd megkocogtattam a vállát. Felém fordulva csak egy pillantást kellett vetnie rám, hogy tudja, valami nincs rendben.

−  Mi a baj? – ordította a zenén keresztül.

−  Menjünk, majd út közben elmondom.

***

Tara halálosan csendben állt mellettünk a buszt várva. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Én a helyében már vagy rég elindultam volna haza egyedül, vagy felültem volna egy buszra mindegy csak minél távolabb legyek Kiarától, különben a saját cipőfűzőmmel fojtotta volna meg. De gondolhattam volna, hogy ez még csak a kezdet…

Hazaérve szabadjára engedte minden fájdalmát. Még sohasem láttam ennyire ijesztőnek. Alapból haragos tekintete most szinte villámokat szórt, a gyönyörűen felvitt szemhéjtusa pedig  elfolyt, nagy kontrasztot kialakítva világos, platina szőke hajával. A szeme is vörös a sok sírástól, szívszaggató zokogása pedig betölti a házat. Sóhajtva csuktam be magam mögött szobájának ajtaját, majd fáradtan Kiara felé fordultam karba tett kézzel.

−  Neked teljesen elmentek otthonról?

−  Michael nem nagyon ellenkezett. Sőt. Még örült is.

−  Kiara… −  kezdtem lassan, nagyon halkan. Az eddig elfojtott haragom most a kirobbanás határán áll. „Zen, Szandra. Mély levegő be… majd ki.” – próbáltam nyugtatni magam, ahogy becsuktam a szemem, hiszen ez a fajta reakció várható volt Kiarától. Tarával nagyon jó a kapcsolatuk, de sajnos annyira gyenge empátiával áldotta meg az Isten, hogy hajlamos akaratlanul is átgázolni másokon, anélkül, hogy észrevenné.

−  És szerinted normális dolog rávetni magad a saját tesód barátjára? – emelte meg a hangját most Léna is, személyiségétől teljesen eltérve. Általában mindig diplomatikus, a vitáinkat mindig ő simítja el. Ha ő is bepöccen, akkor ott már nagy a baj, ezt pedig úgy tűnik Kiara is belátja, ugyanis a szemében a megbánás egy kis szikráját véltem felfedezni.

Még állt egy pillanatig az ajkába harapva, majd megindult Tara szobája felé. Csakhogy bent nem volt senki. Az ágy teljesen feldúlva, az ablak pedig nyitva. Kihajoltam rajta, hátha meglátom Tarát, eközben Kiara és Léna türelmetlenül álltak mögöttem. A tekintetem akaratlanul is az ablak alatt lévő rózsabokorra tévedt, ami úgy nézett ki, mintha a környékbeli macskák küzdőringnek nézték volna, a ház előtt álló parkolni tilos tábla pedig ki volt dőlve. Felnézve a lemenő nap narancssárgára festette az eget, amelyen csak egy kósza felhő volt, amely egy vágtázó, haragos ló alakját kölcsönözte. Színe sötét volt, mint az éjszaka, de a benne keletkező villámnak köszönhetően teljesen kivilágosodott, mintha lámpát gyújtottak volna benne. Már csak ez hiányzott.

−  Hát Kiara – jöttem vissza az ablakból – nem csak neked mentek el otthonról. Tara átment totál pszichopatába – jelentettem be ünnepélyes szarkazmussal.

−  Csak ő annyira idióta, hogy kiugorjon az emeletről – kommentálta szemét forgatva Léna, majd újabb kissé agresszív szidást intézett Kiara irányába.

Én oda sem figyeltem rájuk. Kizártam a külvilágot és csak egy dolog jár a fejemben: Meg kell találnunk Tarát.

 

 

Egy siroki rockkoncert

 

Már megint…. A mai este folyamán már harmadszorra veszítjük el egymást a barátaimmal ezen a hatalmas koncerten. Szerencsére nem egyedül mászkálok a fiúkat keresve, a legjobb barátnőm, Gabri is velem van. Egyre frusztráltabb vagyok, sosem tudok arra menni a tömegben, amerre akarok. Az utolsó csepp a pohárban pedig az, hogy a tömeg szélére értünk és még mindig nem ott, ahol szerettünk volna, ennek tetejébe pedig egy test ütközött belém hátulról. Megfordultam, hogy kioszthassam azt az idiótát, de a torkomon akadt a szó.

− Bocsásson meg, kisasszony, nem akartam!

Akkorák lehettek a szemeim, hogy azt hittem menten ki fognak pottyanni a helyükről. Vagyis csak így éreztem magam. Az arcomon valószínűleg nem látszódott semmi a szokásos póker tekinetemnek köszönhetően. Előttem egy férfi állt, valószínűleg a húszas évei végén járhatott. Pasztell zöld öltönyt viselt, alatta egy fehér inggel, és ugyanolyan pasztell zöld mellénnyel, a lába fényes, világosbarna lakkcipőbe volt bújtatva. Megszólalásig hasonlított Ady Endrére.

− Semmi baj – válaszoltam.

− Mondja nem tudna nekem segíteni? Meg tudná esetleg mondani, hogy milyen nap van ma? Nem is, inkább hogy milyen évet írunk?

Egy pillanatig köpni− nyelni nem tudtam a meglepettségtől.

− 2019. április 11− e van ma −  válaszolt helyettem a még mindig mellettem álló Gabri. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az ember nem csak úgy néz ki, mint a híres költő, hanem ő maga az.

− Nem tudnának esetleg segíteni nekem? −  kérdezte félvállról, miközben meggyújtott egy szivart, amit mellénye zsebéből húzott elő.

− Mármint miben? – kérdeztem vissza.

Ráérősen beleszippantott a szivarba, csak utána válaszolt.

− Nem ismerős ez a hely, az emberek, valamint kissé homályos az emlékezetem. Abban reménykedtem, hogy két ilyen bájos hölgyemény körbe tudna vezetni ezen a helyen, míg én élvezném felettébb szórakoztató társaságukat.

Általában nem szoktam csak úgy bárkivel beszélgetni, most viszont fúrja az oldalam a kíváncsiság. Vajon mi történhetett vele? Már rég egy koporsóban lebomolva kéne feküdnie. Abszurd szituáció? Száz százalékig.

Mindössze huszonöt perc alatt körbejártuk a koncert helyét. Érdekes módon a fiúkba még mindg nem botlottunk bele.

− Ez az ital meg mi fán terem? – lépett oda Ady kíváncsian egy sörpadhoz, amin ott volt hagyva egy már kibontott üveg barackos Tátratea.

− Legfőképpen barackfán, ha jól látom – automatikusan elfintorodtam az állott sör szagától, amely körbelengte a padot, de azért leültem egy tiszta foltra, amelynek még nem volt szerencséje az olcsó, buborékos ital általi zuhanyban. A következő fél óra azzal telt, hogy Ady üres tekintettel, egyre részegebben zseni mivoltáról szónokolt a hatvanöt fokos teáját kortyolgatva. Gabri annyira beleunt ebbe, hogy felajánlotta, hoz nekem és magának inni valamit. Mikor visszaért, a műsor még mindig ugyanott tartott, mint mikor elment. Alig tíz másodpercre fordultam el, amíg elvettem tőle a fantámat, de mire visszafordultam, Adynak hűlt helye volt már csak.

− Hát ezt nem hiszem el. A részegek miért szeretnek ennyire szaladgálni? – tettem fel magamnak a költői kérdést.

− Lehet meg kéne keresni. Ki tudja milyen bajba keveri magát – mondta Gabri.

Már bejártuk az egész területet, közben még össze is akadtunk a fiúkkal, így most ők is segítettek a keresésben. A színpaddal majdnem szemben, egy kis dombon álltunk meg, ahonnan körülbelül mindent be lehetett látni.

Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a tömeg az első soroknál kezd összezárulni valami körül. A látvány nem volt számomra ismeretlen, az ilyen koncerteken a dobos legalább az egyik dobverőjét ledobja a tömegbe, ezzel véres harcot szítva az első sorban állók között. A szemem viszont megakadt egy világos folton. Ady az első sorban csápolt, majd mániákus módjára rávetette magát a tömegbe dobott dobverőre és kisebb dulakodás után győzedelmesen nyújtotta kezét a levegőbe, amiben ott volt az előbb említett tárgy. Ennek ünnepére átmászott a kordonokon, majd felküzdötte magát a színpadra, kezében pedig már ott volt egy mikrofon, amit el sem merek képzelni, honnan szedhetett.

− Ennek a palinak elmentek otthonról – motyogta a fejét fogva Szabi.

A koncerten mindenki elcsendesedett, még az éppen fent lévő zenekar is csak döbbenten állt a történéseket figyelve. Ady megállt a színpad elején, majd kis hatásszünettel kezdte el „A halál rokona” című versét igazi rocker módjára, hörögve énekelni. Eközben a szemem sarkából láttam, ahogy a biztonságiak megindultak a színpad felé. Ady ezt észre sem véve folytatta versének szenvedélyes éneklését. Előadását szokatlan módon a közönség is élvezte, olyannyira, hogy többen a kordonokat majd’ feldöntve ugráltak az első sorban, a hátsók pedig folytatták előzőleg megszakított pogózásukat. Ady veszélyesen dülöngélt, úgy tűnt a sok tea megtette a hatását.

− Úristen, figyeld, mindjárt elkezd bodysurf− ölni – sikkantott a mellettem álló Gabri.

A fiúk persze csak röhögtek rajta, még a telefonjukat is elővették, hogy lencsevégre kaphassák az őrülten bulizó költőt. Ady pedig mintha csak erre született volna, megfordult, majd hátrádőlt, mint ahogyan azt egy tapasztalt búvár merülésének kezdetén tenni szokta, és a kezek sokaságának tetejére feküdt. Mindez a mámoros pillanat az alkohol hatásának köszönhetően számára több évnek tűnhetett, a valóságban azonban csak egy percig tartott, majd a tömeg széléhez ért, ahol ritkásabban álltak az emberek, s eltűnt szem elől.

− Áucs! – szisszentem fel. Ez valószínűleg fájhatott neki.

Egy emberként indultunk meg arra felé, amerre leesni láttuk az imént.

Mire odaértünk, oldalára már három ismeretlen nő tapadt, mint akácfára a döngicsélő méhek.

− Bocsi, de ő velem van – próbáltam a legudvariasabb hangnemmel és arckifejezéssel megközelíteni őket.

− De Endi még csak most jött! – kezdte az egyikőjük, miközben egy lesajnáló pillantással illetett, amolyan ,,Ő az enyém!” stílusban.

− Elnézést hölgyek, de a kisasszony feledhetetlen társaságomat óhajtja, mely kérésének nem tudok ellenállni. Bocsássanak meg – hámozta le finoman bilincsszerűen fogva tartó kezeiket magáról. Kissé ingatagon lépett felém, majd sikeresen beletántorgott egy acélbetétes bakancsot  viselő fickóba. Nagy hiba.

− Valami baj van öreg?

− Mert neked van?− vágott vissza.

Anyám… Magyar órán tényleg nem hazudtak, mikor azt mondták, hogy szeret részegen kötekedni.

− Csak bocsánatot akart kérni, hogy rádlépett – próbáltam menteni a menthetőt, majd átvetettem a vállamon az egyik kezét, Gabri pedig a másikat és megindultunk a sátrak felé.

Nehezen, de végül sikerült a félig már alvó Adyval elérni kitűzött célunkhoz, ahol a fiúk leváltak tőlünk, csak Szabi maradt, hogy megfogalmazása szerint „Ne két lány vigyázzon egy részeg őrültre.” Amint odaértünk, újdonsült részeg társaságunk csak bemászott a sátorba, majd ki is dőlt. Egy pillanatig csak néztem, majd egy gonosz gondolat férkőzött a fejembe.

− Te is arra gondolsz, amire én? – sandítottam barátnőmre.

− De még mennyire – húzta elő ördögi vigyorral szakadt fekete farmerének farzsebéből a telefonját – Egy ilyen eseményt mindenképpen meg kell örökíteni.

Mind a hárman odaültünk az alvó költő mellé, majd Gabri feltartotta a telefont és lőtt egy képet.

Hát igen… hosszú estéje volt szegénynek, ami holnap reggel nagyon fog fájni neki…