Elalvás előtt

A ház furcsán üres és hideg volt, valahogy rosszabb, mintha még mindig odakint lettek volna a szemerkélő esőben. Lizi Apa karjába csimpaszkodott, félt átlépni a küszöböt Anya nélkül. Apró, kerek arcán esőcseppek csillogtak, és Apa nem tudta eldönteni, a kislány sírt-e, vagy csak elázott.

A nappali sötéten tátongott előttük, a polcokon magukra hagyott, poros figurák sorakoztak – még Anya kötötte őket, és most olyan volt, mintha a félhomályban keresnék régi gazdájukat. Még ők is idegennek tűntek, gúnyosan vigyorogtak a párosra.

Apa nagyot sóhajtva felkapcsolta a lámpát. A padló hideg volt, úgyhogy felemelte Lizit, úgy vitte el egészen a kanapéig, a melegség puha szigetéhez. A kislány belesüppedt a párnák közé, és átölelte Anya kedvenc babáját, Pipacsot. Pipacsnak fekete gombszemei voltak, ugyanolyan feketék, akár a kislánynak. Ahogy Lizi mellkasához szorította a bábut, Apa úgy érezte, kettő szempár mered rá vádlón, biztonságot követelve.

Apa forró kakaót csinált neki, a bögre égetett, de a tej belül egy picit hideg maradt. Aztán előhúzta a füzetet a zsebéből, meg tollat is, megpöckölte vele Lizi orrát, és amikor a kislány sikongatva hozzábújt, még fel is nevetett. A kacagás hamar elhalt, a ház megint üresen kongott, és az üvöltő csendet el kellett fedni valamivel.

− Apa, mesélj – kérte a kislány. Olyan apró volt, olyan törékeny, mégis látszott már belőle valami az anyjából, az a meginghatatlan képesség a szeretetre, amit a nőből képtelenek voltak kiölni az elmúlt hónapok.

Apa pedig mesélni akart. Királylányokról és bátor vitézekről, csillogásról és a boldog befejezésről, ahogy szokták, mégis képtelen volt megszólalni. Hazugságnak érezte volna, ha a hétfejű sárkányról beszél.

− Egyszer volt, hol nem volt… −  kezdte vontatottan. Lizi kérdőn nézett rá, nem egészen értette, miért beszél ilyen furcsán, ilyen reszelősen. – Volt egyszer egy család. Ez egy… nagyon boldog család volt, picim. Nagyon boldog.

Odakint tovább esett. Apának eszébe jutott, mennyire csúszósak és kihaltak lesznek majd az utak, amikor az altatás után visszavezet a kórházba.

− Az anyuka mindennél jobban szerette a kislányát. Elment volna érte a világ végére, megharcolt volna tízezer ronda trollal vagy varázslóval is… −  a kezében tartott füzet lapjai életre keltek. Lizi mindig is imádta, amikor Apa csak neki rajzolt, és nem a többi írónak; a fehér papíron megjelent a Nagyon Bátor Anyuka, ahogy a trollokkal küzd a világ végén. Az alak magas volt, mosolygott. Hosszú haja a szemébe repült.

− Az anyuka egyszer egy nagyon nehéz dologgal került szembe. Egy betegséggel, amit rettenetesen bonyolult legyőzni – új oldal, új rajz. Lizi először nem ismerte fel a lényt azokkal a furcsa ollókkal, és nem merte megkérdezni Apától sem, mit rajzolt; olyan szomorúnak tűnt megint. – Már csak azért is, mert ez az ellenség láthatatlan volt. Nem lehetett elkapni; kiúszott a kezei közül. Az anyuka testében lakott.

Az eső még jobban rákezdett; erőszakosan verte a tetőt. Undorító idő volt ez, Apa aggódott, vajon a kórházban mennyivel nyomasztóbb most. Egy épületben, ahol neonfények vannak, meg a falakon át bekúszó nyálkás penész.

− Ez nem igazi mese. A mesékben… −  Lizi nem tudta befejezni; elhallgatott, mintha egy borzalmas sejtés környékezte volna meg.

− Tudod, mit? – Apa becsukta a füzetet, de még mindig az odakinti vihart nézte. – Mondok valami mást. Valami vidámabbat. Benne vagy?

− Nem – Lizi komor ábrázattal kikereste az utolsó rajzot, visszanyomta Apa kezébe. – Ezt akarom hallani.

Apa arra gondolt, milyen bátor kislánya van neki. A mellkasa újra sajogni kezdett, a torka is elszorult. Úgy érezte, jobb lenne, ha meg se szólalna, jobb lenne, ha most elmenne, és mégse hagyhatta Lizit az árnyak között.

− Az anyukának segítségre volt szüksége. Vesztésre állt a csatában, de nem akart veszíteni, mert akkor nem mehetett volna vissza a családjához soha többé. Úgyhogy felkereste az orvosokat. Ők a mese fehérbe öltözött lovagjai, Lizi. Az anyuka mellé álltak, hogy segítsenek neki elűzni a gonosz betegséget. Nekik is voltak fegyvereik, és azokat a fegyvereket a betegség ellen fordították.

− A baj az volt, hogy a jók és a rosszak az anyuka testében harcoltak, és ez nagyon nehéz volt neki. Azért nem adta fel, és tudod, miért?

Mindketten az új rajzra néztek. Lizi szokatlanul komolyan vizsgálta meg, még az ujjaival is végigsimított rajta; a kórházi ágyon, az anyukán, akinek nem volt már haja. A kislánya ott állt mellette, fogta a kezét, az apuka pedig a kislány ölelte.

Csönd volt, utána még több csönd lett, de valami gyökeresen megváltozott; az igazság bekúszott kettőjük közé, és sikamlós teste összegömbölyödött a kislány hasában – fagyos volt és idegen, ahogy letelepedett.

Most már nem volt titkolódzás, nem voltak kegyes hazugságok. Apa tudta, hogy a lány mindent megértett a maga módján. Közelebb húzta magához a kicsit, aki viszont Pipacsba kapaszkodott görcsösen.

− Mert mindennél jobban szerette a családját, és haza akart menni hozzájuk – suttogta vékonyka hangon Lizi. Szeméből kövér könnycsepp buggyant elő, végigszánkázott a pufók arcon.  – Anya… ő se adja majd fel, ugye? Nem hagyja, hogy a betegség elvigye tőlünk, igaz?

Telis-tele volt reménnyel a tekintete. És félelemmel, rettegéssel, hogy csalódnia kell, hogy a világ mégis kettétörhet, hiába akarjuk összetartani.

− A mese végén a jók győzedelmeskednek – préselte ki magából Apa. Ez rosszabb volt, mint amikor először hallotta a diagnózist, rosszabb volt mindennél, amit egész életében tapasztalt. – Az orvosok segítenek neki, és az anyuka hazamegy a családjához.

Lizi odabújt Apához, egymásba kapaszkodtak. A kislány így legalább nem látta, hogy a férfi hangtalanul zokog; azzal csak még jobban megijesztette volna.

A kislány hamarosan elaludt az ölében, nehéz és meleg csomagként szuszogott. Apa a rajzokat nézte, és a nőt, aki olyan szépen mosolygott az elején, mintha a szívét tárta volna ki nevetve a világra, amely olyan kegyetlenül megcsúfolta őt. 

A saját apjára gondolt. Ő maga még nagyon pici volt, az apja pedig nagyon öreg. Ez volt az egyetlen emlék, ami megmaradt, lehet, hogy még ez se volt igaz. Felidézte magában az öreg barázdált arcát, a hangját, a belőle szivárgó enyhe dohányszagot. Épp kérdezett tőle valamit, és a férfi mélyen elgondolkozott a válaszon.

Szokása volt így mélyen elgondolkozni, ezt később megtudta. Ezt látta Liziben, ezt látta a kislány anyjában is, akit kétségbeesve szeretett még most is.

Apa megvárta, míg átjön a szomszéd néni, aki vigyázni szokott Lizire, amíg ő nincs otthon. Kocsiba ült, a kocsi is hideg volt, akár a lakás, az autó vázára cseppek zuhantak, szétplaccsantak a kemény felületen. Apa bekapcsolta a motort, némán, szótlanul vezetett el a kórház szürke, esőáztatta épületéig.

Mintha megállt volna az idő. Mintha az apja ott lett volna mellette, még egyszer, utoljára, hogy támaszt nyújtson neki úgy, ahogy egyszer sem tehette. A válasz akkor, ott, évekkel ezelőtt megnyugtatta, de most, miközben kényszerítette magát, hogy kiszálljon, és visszamenjen oda, ahonnan már majdnem minden remény kiköltözött, úgy érezte, megszakad a szíve.

Nem tehetünk mást, fiam. Megpróbálunk hinni a mesékben.

A kórteremben a nő halványan mosolygott, amikor férje belépett hozzá, és lehunyta a szemét.

 

Takarítás

− Juj, de nagy rend van itt. Ez valami borzalmas.

A nőnek fekete, göndör haja volt, és sötét szembogara, kísértetként vibrált a különös, elmosódott térben. Mintha víztükörbe néztem volna; karcsú alakja izgatottan fodrozódott, mikor észrevett.  Energikusan intett, és a nagy igyekezettől, hogy odajusson hozzám, feldöntött egy dobozt.

Mert kartondobozok voltak mindenütt, körös− körül, a barna alapra takaros kézírással pingált valaki különböző feliratokat. Szögletesen ültek, végeláthatatlan sorokban, szédítő emelvényekben. Papír illata töltötte be a helyiséget, mely meglehetősen szűkösre sikerült; mintha egy túlzsúfolt könyvtárba kerültem volna.

− Ki vagy te? – kérdeztem a lényt, ő pedig furcsa pillantást vetett rám, mintha megbántottam volna.

− Azért vagyok itt, mert hívtál – dünnyögte, és láthatóan nem vette észre, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Szórakozottan, enyhe undorral szemlélte a dobozokat. – Segítséget kértél, habár mondhattad volna máshogy, szebben – köhögött; port fújt az én szemembe is. – Mondjuk így: Férfiúról szólj nékem, Múzsa[1]…

− Pff. És nem kértem segítséget – a félhomályban minden szürkének, feketének vagy fehérnek tűnt; a nő ruhája beolvadt az árnyékok közé, és sehogy sem tudtam megfejteni, ez pontosan hogyan is történt −  az anyag fehér volt, és mégis mintha a sötétséggel együtt hullámzott volna.

− Hát persze – mosolyodott el féloldalasan. – De az idő telik, ha esetleg elfeledkeztél róla. Az idő percről percre múlik, és neked segítségre van szükséged.

Hagytam, hadd paskolgassa a fejem; azt már sikeresen megállapítottam, hogy ilyen abszurd jelenetet csak a tudatalattim képezhetett le.

− Ez csak egy álom – szúrtam oda neki. Elmosolyodott, de a mosolya halvány volt, árnyékszerű, már− már szomorú. 

− Az életed felét éjszaka töltöd el, és még csak nem is emlékszel rá, miután felkelsz. Áruld el nekem; ugyan mi bizonyítja, hogy a nappal fontosabb, valósabb, mint az éjszaka eltöltött idő?

− Oké. Rendben – végül is, ez kellemesebbnek ígérkezett, mint azok a zavaros, ijesztő rémálmok, és ha itt van, akár beszélgethetünk is. – Szóval, ki vagy te? Író? Szereplő?

Fürkészve nézett rám, mintha nem tudta volna eldönteni, megszólaljon− e egyáltalán.

− Író vagyok. És szereplő is; szereplő, aki megírja saját magát. Egy árnyék vagyok, akit nem lát a szemed, egy árnyék az idő közötti rétegekből.

− Egész műveket diktáltam le – folytatta átszellemülten. – Odaültem az illető mellé, vagy meglátogattam álmában. Beszélni kezdtem, ő pedig hirtelen megvilágosodott – szóval sikerült a Múzsát megálmodnom, állapítottam meg magamban. Valóban hasonlított az istennőkhöz, habár most kifejezetten csüggedtnek tűnt. −  Az emberek mostanában… nem igazán figyelnek rám. Ordítoznom kell, ha azt akarom, hogy meghalljanak, és utána, ha sikerül valamit kiküszködniük magukból, még csak a nevemet se említik. Nem hisznek benne. És elég lehangoló, de néha így is sikerül nekik a dolog. Mármint az írás; maguktól.

− Tudod, egy darabig hallgattam; a lovagoknak hiába is sugdostam volna a fülébe, a fejük telis-tele lett tömve jámbor hercegnőkkel és hősies halállal. Undorító volt az egész, de aztán szerencsére javult a helyzet. Bár… majd meglátjuk, nem igaz?

A Múzsa felállt, és fontoskodva végigmérte az előtte felhalmozott dobozhegyeket. Az ajka fitymálva lebiggyedt, és pár pillanatra mintha elvesztette volna a reményt. 

− Mi ez itt? – kérte számon rezignáltan.  – Ez a rengeteg, haszontalan kacat…

Odaléptem mellé, én is alaposabban szemügyre vettem a kartonokat.

− Erre az van írva, hogy fizika – mutattam bizonytalanul egy súlyos kupacra. A nő arcán undor suhant át, de leszedte a doboz tetejét, és előhúzta belőle a tankönyvemet.

− 30-34. lecke; munka, munkavégzés… −  nem lapozta sokáig; türelmetlenül összecsapta, mintha ingerelné már a látványa is. −  Mondd csak, mennyit tudsz te ebből? Vagy mennyire érdekel?

− Semennyit. Semennyire – vallottam be.

− Aha – biccentett. – És mennyit fogsz vele ennek ellenére foglalkozni? Öt− hat órát? Esetleg hetet, hogy a tanár mindenképp elégedett legyen?

Ez így valóban rosszul hangzott, és most, hogy ott hevert előttem a vaskos tankönyv is, éreztem, ahogy elfog az émelygés. A Múzsa, aki láthatóan észrevette, mennyire megviselt a gúnyos hangnem, lágyabban folytatta.

− És mennyire fogsz emlékezni, hm?

− Soha nem is fogom igazán megjegyezni – sóhajtottam. A tankönyv lapjai a kezembe simultak, egyszerre jelentették a tudást és a haszontalan terhet. Úgy éreztem magam, mintha épp csalódást okoznék valakinek azzal, hogy ezt beismerem; mintha a világ mást várt volna tőlem. – Ez van – magyaráztam neki. – Mindent megtanulok, mert meg kell tanulni. Aztán pedig elfelejtem. És igen; rettenetesen sok idő elmegy ezzel, de… Azt már rég feladtam, hogy megpróbáljam megérteni a világ értelmét, és most már csak a helyemet keresgéltem nem túl lelkesen. Persze, hogy tanulok, és persze, hogy felejtek – körülöttem mindenki ezt teszi, és éveket pocsékolunk minderre, ez is igaz, de az évek amúgy is telnek, és ha semminek semmi értelme, mert a végén úgyis mind meghalunk, akkor miért kéne, hogy zavarjanak az elvesztegetett órák?

− Nem tudod, mit akarsz – állapította meg csendesen a nő. Tekintetében szomorkás elismerés vibrált.

− Nem tudom, mit akarok – ismertem be. – Én… próbálkozom. Megtalálni az egyediséget önmagamban, de ez nagyon nehéz, mert nyolc milliárdan élünk ezen a bolygón, és gyakran úgy tűnik, hogy mindenki másnak is ez a célja.

A Múzsa mozdulatlanul figyelt; arcára visszaköltözött a derű. Aztán megmozdult; kikapta a kezemből a fizika tankönyvet, és egy jól irányzott mozdulattal kidobta az ablakon. Az üveg csörömpölve tört szilánkosra, egy pillanatra gyémánteső hullott, terült szét a padlón.

− Tele van a fejed zsúfolva mindenféle limlommal – szólt oda nekem, miközben a falon támadt réshez vonszolta a Sztöchiometria feliratú dobozt. – Csoda, hogy még gondolkozni képes vagy egyáltalán – tette hozzá; újabb láda billent ki, és zuhant a mélybe. A Múzsa felém se pillantva magyarázott tovább. – Pedig az alkotáshoz tér kell, aranyom. Szabadság, ha érted, mit jelent ez a szó egyáltalán. Mert a gondolataid most mi körül forognak pontosan? Fizika beadandó. Kémia, matek, történelem… lehet, hogy jók ezek valamire, de hogy neked nem lesz szükséged arra, hogy tudd, melyik nevesincs kapitányt mikor ölték meg és miért – ez biztos.

Süvítve zuhogtak a ládák kifelé, én pedig megbabonázva néztem, ahogy egyik tűnik el a másik után. A Múzsa haja összetapadt az izzadságtól, de hamarosan megállt, kisimította a tincseket a homlokából, és rám mosolygott. A ripityára tört ablaküveg már nem fogta vissza a napot, és most fényesség borította az egész padlást. A nő ott állt az egyik fénynyaláb közepén, a napsugarak elhalványították, átragyogtak rajta, ahogy a porszemeken szokás. Körülötte tisztás csillogott. 

− És miért… miért jobb ez nekem, mint a fizika példák? – kérdeztem tőle. Zavarban voltam; milyen mondanivalóm lenne, ami érdekli az embereket?

− Míg fecsegünk, lám az idő elszáll – idézte. −  Éld e napot, és a ködös holnapiban ne bízz.[2] Egyébként meg nekem mindegy. És nehogy azt hidd, hogy bárki mást is érdekel. Nem. Vagy úgy döntesz, hogy ezt csinálod, vagy nem. Lehet, hogy elveszik a tehetség, és betemetik a matematika− példák – megrántotta a vállát. – Ki tudja? Hacsak te el nem határozod, hogy téged érdekel… és persze még akkor sem biztos – odalépett az ablakhoz, megkapaszkodott a peremben, és kilógott a semmi fölé. Előre− hátra hintázott, én pedig nem mertem megszólalni, nehogy eltereljem a figyelmét, és a dobozok után zuhanjon ő is.

− Azt mondtad, próbálkozol – szólalt meg végül lágyan. – Az jó. Próbálkozni muszáj, érted? – már nem nézett rám; egyik lába a tátongó üresség felett himbálózott. – Neked nincs vesztenivalód.

Leugrott. Hangtalanul tűnt el, a zuhanás közben valahol köddé vált. Ott hagyott a dobozok között, a tisztáson.

 

[1] Homérosz: Odüsszeia – Devecseri Gábor fordítása (részlet)

[2] Horatius: Leuconoéhoz −  Bede Anna fordítása (részlet)