Jelige: Orsilly − Találkozásom Erzsivel, avagy a pillanat, mikor átértékeltem az Utas és holdvilágot; Kornél és én

Találkozásom Erzsivel, avagy a pillanat, mikor átértékeltem az Utas és holdvilágot

A nyíló ajtó felé akasztott csengettyű éles hangja törte meg a kávéház csendjét. Egy kecses női alak libbent be az ajtón, majd rögtön meg is torpant. Ívelt szemöldökei közt ránc keletkezett, ahogy szemeivel engem kutatva fordult körbe. Mikor meglátott, arca újra kisimult és megindult felém. Erzsi, tőle kicsit sem szokatlan módon egy percet sem késett.

− Szervusz! – köszönt lágy hangján, érzelemmentes, szinte gépies mosollyal, ahogy leült az asztal velem szembe eső székére. Miközben lassan szemünk egy magasságba került, nem tudtam nem megfigyelni, hogy külseje makulátlan. Haja ízlésesen hátra fogva keretezte fehér, szinte porcelánszerű arcát, sötétkék ruhája tökéletesen követte az alakja vonalát.

− Szia, Erzsi! – köszöntöttem kimérten – Kérlek, ne tégy úgy, mintha örülnél nekem, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.

Eleinte nem szólt semmit, csak némán bólintott. Nem volt buta nő, tisztában volt vele, szinte messziről megérezte, ha valaki nem szimpatizál vele korábbi döntései miatt, hiszen ez nem volt egyedi a történtek után. A pár másodpercre beálló feszült csendet – az általam már várt – kérdése törte meg.

− Szeretném, ha kifejtenéd, hogy pontosan mi is a problémád velem. Általában büszkeségből nem szoktam megkérdezni, de az az érzésem, hogy te megfelelően elém tudod tárni a véleményed.

− Azt hittem, már sosem kérdezel rá. – mosolyogva kortyoltam egyet a kávémból, szemeimet le sem véve Erzsi meghökkent arcáról – Tudod, Mihály sem egy egyszerű ember. A pont, ahol a ti kettőtök útja összeért, akkor volt, mikor ő úgy döntött, hogy kimászik a burokból, amit az Ulpius testvérek és a saját érzelmei vontak köré. Te voltál számára a menedék, maga a jóság, a nyugodtság. Ezzel te is tisztában vagy. Szerintem azonban részedről ez egy megjátszott szerep.

Arca meg sem rezdült szavaim hallatán, továbbra is érdeklődve pásztázott, várva a folytatásra. Nem tudom pontosan, hogy milyen érzelem villant fel a szemeiben, de egy másodperc töredékéig engedte csak, hogy lássam. Mégis, abban a pislogásra sem elég időben sokkal őszintébb volt, mint az előtte eltelt percekben. Annyira hozzászokott a tekintélyes úrinő szerepéhez, hogy tudtam, ritka pillanatok egyikét kaptam el.

− Elgondolkodtató a véleményed, azonban meg kell cáfolnom. Bár Mihály mellett valóban hajlamos voltam jobban kihúzni a hátam sétálás közben, illetve mindig többet bíbelődtem a kinézetemmel, nem voltam őszintétlen. Régi és újdonsült férjem, Zoltán akkor is képes csodálattal nézni rám, ha ennek érdekében nem sok erőfeszítést teszek. Mihállyal ez más volt. Az ő figyelméért olykor kellett küzdenem. –Szavai elnémítottak. Felbátorodva folytatta. – Mikor elszökött mellőlem, rendkívül elhagyottnak éreztem magam. Nem csak az addig biztos pontnak vélt támaszom, hanem a motivációm is elveszett. Minden, ami ezután történt, többek közt a kapcsolatom Szepetneki Jánossal, a Mihály lenyűgözése érdekében folytatott harcom elvesztésének utórángása és feldolgozása volt.

− Én úgy látom, görcsösen próbálod magad továbbra is belekényszeríteni a konzervatív polgári asszony szerepébe, de a tetteid néha elárulják, hogy ez csak egy álarc. – vágtam rá az elhangzottakra, mélyen a szemébe nézve. Úgy éreztem muszáj elmondanom neki, hogy mit gondolok. Végtére is, talán soha nem lesz hajlandó velem találkozni ezután.

Azt hittem megvédi magát, talán felháborodik, vagy csak sértetten elvonul. Erzsi azonban barátságosan elmosolyodott. Ebbe a mosolyba belesűrített minden melegséget, amit nem ölt ki belőle a friss válás miatti gyötrelem. Szemeit kedvesen rám emelte, majd csak ennyit mondott: − Olyan sokat kell még tanulnod a felnőtt életről. Idő kérdése, és talán jobban meg fogsz érteni. Most megyek, hagyom, hogy gondolkodj a szavaimon. További szép napot kívánok neked! – Ahogy elköszönt, válaszomat meg sem várva, lágyan megsimította az arcom, majd felállva az asztaltól, rám vissza nem nézve a kijárat felé vette az irányt. Ekkor, elém tárva egy új, addig számomra ismeretlen perspektívát, Erzsi egy csapásra megváltoztatta a szememben a szerepét. Úgy éreztem, közelebb kerültem egy lépéssel ahhoz, hogy megértsem, mégsem olyan könnyű felnőttnek lenni.

Kornél és én

Volt egy barátom, Esti Kornél. Elég különös fajzat volt ez a Kornél. Valamiért megrögzötten hajtotta azt, ami helytelen. Szerette, ha ő a világ közepe, ha mindenki rá figyel, mindezt pedig az esetek nagytöbbségében kombinálta a már− már polgárpukkasztó hanyagságával. Ő volt az az ember, aki vasalatlan ingben indult útnak minden reggel, de nem azért, mert az édesanyja nem fektetett rá gondot. Kornél szerette pusztakézzel tépázni ingjeit a nap kezdetén, pedig pontosan tudta, hogy azoknak ráncait anyai szeretet simította. Úgy érezte, nem illik az általa olyan jól kiépített személyiségéhez, ha külseje bármely részlete is makulátlan. Valami aprócska tényezőnek mindig kellett lennie, aminek láttára a felnőttek egyöntetű fejcsóválással reagáltak. Mert – bár magam sem értem miért – ők mindig így fejezik ki nemtetszésüket. Ha bármi olyan rondítja el a hétköznapokat, ami picit is eltér az ő szájízüktől, már dúlnak− fúlnak. Ezt is Kornél vette észre. Nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy meglásson dolgokat, majd azokat a lehető legtalálóbban megfogalmazza. Olyasmikre gondolok, amiket ha az ember elé vezetnek, az csak a homlokára csap egy „Hát én erre miért nem gondoltam?” felkiáltással.

Be kell, hogy valljam, mindig csodálattal néztem rá, ezzel pedig talán egyedül voltam kerek e világon. Mások számára ő minden züllöttség, minden rosszaság egybesűrítése volt, azonban engem rendkívül szórakoztatott, hogy ennyire különc. Ezek mellett persze jóvágású fiú volt markáns arccal, kócos hajjal, kajla tekintettel. Az a fajta, akiről susmorogtak a lányok, de jobban féltek tőle annál, hogy megszólítsák. Na meg, nyakon is csapta volna őket az anyjuk miatta, ugyanis ahogy azt már említettem, Kornélnak nem volt túl jó híre a felnőttek körében.

Mikor nekem mondták azt, hogy kerüljem, hogy egy ilyen bájos kislánynak nem kellene egy ilyen senkiházival mutatkoznia, azt éreztem, hogy az addigiaknál is jobban ragaszkodom hozzá. Szinte személyes sértésnek vettem az őt érő megjegyzéseket. Ráadásul annak ellenére, hogy illedelmesebb és visszafogottabb természetű kamasz voltam, mint Kornél, úgy éreztem sokban hasonlítunk. Kicsit ő volt az, amit én nem mertem a felszínre ereszteni, hanem elnyomtam magamban. Rengeteget veszekedtem édesapámmal is, hiszen a világért sem tudta elviselni a tudatot, hogy a lánya ennyi időt tölt az Esti Kornéllal. Pernahajderként emlegette és csúnyábbnál csúnyább vádakkal illette. Fenyegetőzött, hogy ha még egyszer meglátja, hogy iskola után a kapuig kísér, akkorát kap, hogy a fal adja a másikat. Igyekeztem nem foglalkozni vele, kedvesen és higgadtan reagálni, azonban mikor semmirekellőnek vagy ügyefogyottnak titulálta Kornélt, azt sosem tudtam szó nélkül hagyni. Lehet, hogy egy puszta sóhajtása is képes volt olykor közfelháborodást kiváltani (merthogy volt, hogy még abból is áradt a gúny), de nagyon okos fiú volt. A mások idegein való táncolásán kívül kedvenc időtöltése az írás volt. Naphosszat tudott görnyedni a papír felett, és megtölteni rendetlen kézírásával. Tehetséges volt benne, mindig mondtam is neki. Csak épp a hideg is kirázta az ötlettől, hogy befejezze, amit elkezdett. Megszámlálhatatlan mennyiségű félig megírt fantáziavetület hevert kupacokban a szobája padlóján, melyek ezzel teljesen beterítették azt. A szerencsétlenebbek, melyek megsínylették feszültsége tettlegessé válását, tépve, gyűrve emelkedtek ki a papírszőnyeg síkságából. Irományai egytől egyig zseniálisak voltak, csak épp borzalmasan idegesítette, ha valami ismétlődött, ha egy gondolatmenet során vissza kellett kanyarodnia valahova. Ezért sem tudom elképzelni, hogy az én társaságom miért nem unta meg sosem.

Úgy éreztem, hogy talán ő is kedvel engem. Ezt onnan gondoltam, hogy – bár sosem mondta −  mikor sétáltunk a körúton és valamilyen hirtelen felindulásból ő cigánykereket vetett, aminek hatására én harsányan felkacagtam (pedig az Ilosvainé az út túloldalán hihetetlenkedve lázas fejcsóválásba kezdett), láttam az arcán átsuhanó büszke félmosolyt. Persze utálta, ha az érzelmeit bármilyen úton− módon ki kell fejeznie, szóval azon nyomban eltüntette, de én túl jól ismertem. Sosem vallotta volna be, de imponált neki, hogy értékelem a nemtörődömségét, hiszen mindenkitől csak negatív kritikát kapott érte. Néha próbált engem is a komiszságra sarkallni, eltéríteni a társadalom által elfogadottan helyes dolgoktól. Sokszor szándékosan úgy szócsatázott a tanárainkkal, hogy lelkiismeretem ne engedje, hogy ne védjem meg, ezzel magamat bajba sodorva. Ha meglátta, hogy reggel édesanyámnak sikerült tökéletes pontossággal befonni a hajamat, játékosan kiszabadított belőle egy tincset. Ilyenkor azért kicsit bosszankodtam, de igazán sosem tudtam rá megorrolni. Úgy érezte én megértem, és a társaságomban teljesen önmaga lehet, nem kell sem eltúloznia a Kornélságot, sem alábbadnia belőle. Nem mintha az utóbbira bármikor, bárki előtt is valamicske hangsúlyt fektetett volna.

Azonban nem véletlen, hogy múlt időben beszélek róla. Kornélt rossz magaviselete miatt kicsapták a gimnáziumból. Végtelenül elkeseredtem, mikor mesélte, persze főként nem a hír miatt. Már az is meglepő volt számomra, hogy addig egyik konfliktusa sem fajult az eltanácsolásáig. Tudtam, hogy amint befejezi a gimnáziumot, világutazóvá fog válni. Hiszen az olyan típusú emberek, mint ő, nem éreznék jól magukat az életben, ha nem lennének állandó mozgásban. Akkor és ott – bár akaratlanul, de kétségkívül −, befejezte tanulmányait. Tudtam, hogy elvei nem engednék, hogy máshol letegye az érettségit. Sosem szeretett tanulni, az osztály egyik − ha nem a legrosszabb −  diákja volt. Azt is tudtam, hogy nem fog nekem beszámolni további terveiről, csak eltűnik, vele egyetemben pedig minden olyan gubanc az életemből, amiket annyira szerettem, hogy szinte a keblem melegén nevelgettem őket.

Azon a napon, egy félhomályos tavaszi délutánon, a megszokott utunkat tettük meg a körúton. Kornél nem cigánykerekezett, én nem nevettem. Csak az a savanyú arcú Ilosvainé csóválta továbbra is a fejét, mintha bármiféle rendbontást elkövettünk volna. Ezt persze cseppet komikusnak találtam, de képtelen voltam elmosolyodni akár egy kicsit is. Keserédes volt a helyzet, de lehet, hogy csak a gombócot éreztem annak a torkomban. Nem beszélgettünk, csak lassú léptekkel baktattunk. Kornél még utoljára a kapunkig kísért.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta, az eltelt közel tíz esztendő alatt nem jutott eszembe ő, na meg a felejthetetlen természete. Mikor megláttam egy cigaretta által kiégetett zakót, vagy hallottam önfeledten nevetni két kamaszt, mindig felsejlett sápadtas arca. Még az ingről lepattant gombok láttán is fejembe kúszott emléke. Ilyenkor persze a bennem élő Kornél viaskodott velem egy sort, hogy márpedig semmi szükség visszavarrni ami leesett, nem véletlen az. Persze végül szembeszálltam vele és győzött az igényesség, aminek hatására sértetten halványultak el arca halovány körvonalai.

Azóta sem éreztem magam oly közel senkihez, mint akkor Kornélhoz. Édesanyám érthetetlennek, édesapám felháborítónak találta mindezt. Képtelen voltam férjhez menni. Szentül hittem benne, hogy többé viszont nem látom őt, talán ennek tudható be, hogy akaratlanul kerestem minden udvarlómban zsigerből jövő lázadását, gunyoros mosolyát és vasalatlan ingjeit. Az idők persze teltek, eleinte lassan, később már sebesebben, de olyan, mint ő, sosem keresztezte utamat.

Aztán egy nap, télen, karácsonyhoz közelítve, mikor szülőházamban jártam ebédelni, édesanyám kihívott a konyhába. Tudtam, hogy valami igazán fontos lehet, ha nem kívánja apám előtt megvitatni. A titkolózás egyáltalán nem volt rájuk jellemző, főleg nem a házasságukban. Az egyetlen dolog, ami ily ármánykodásra vehette rá anyámat, csak és kizárólag az én érdekem lehetett. Épp úgy, mint aki teljesen tisztában van vele, hogy szívem majd kiugrik a helyéről izgalmában, kínzóan sokáig állt velem szemben az apró helyiségben. Végül hatalmasat sóhajtott, kivett a szekrényből egy sárgás fecnit, szó nélkül a kezembe nyomta, majd magamra hagyott.

Egy megviselt, félbehajtott boríték volt, aminek láttán kellően elcsodálkoztam, hiszen minden barátom tudta, hogy hol és hogyan tud elérni, az utolsó eshetőség pedig néhai otthonom, a szüleim rezidenciája lett volna. Megnőtt kíváncsisággal hajtottam szét a papírdarabot. Nem akartam hinni a szememnek, mikor felfogtam, hogy mit látok. Melegség fogott el, szívemet öröm, izgalom és a meglepettség őrjítő hármasa kerítette hatalmába. Kipirult arccal, boldog mosollyal dőltem az ajtófélfának, miközben kezeim közt forgattam újdonsült szerzeményem. A borítékon tényleg az én nevem állt, az általam már rég nem látott, összetéveszthetetlenül egységes, de rendetlen kézírással. Akkor és ott, tényleg úgy éreztem, hogy hazatértem. Ezt az érzést pedig nem a szülői ház jól ismert hangulata jelentette. Esti Kornél, utolsó találkozásunkhoz mérten egy évtizeddel később hírt adott magáról.