A fiú, akit senki sem szeret

 

A könyvtár általában egy nyugalmas hely. Alig van mozgás, a lapok nagyon halkan zizegnek, és alig hallatszik egy− két elfojtott suttogás. Az egyetlen kellemetlen hangforrás lépteimnek zaja volt, amint átszeltem a könyvespolcok között a terem leghátsó felébe. A könyvtárosnőn kívül csak hárman tartózkodtunk az épületben. Tudtam, hogy mire van szükségem, így egyből a kívánt polchoz léptem, és leemeltem a kiszemelt könyvet.

– Milyen aranyos! Újabb Harry Potter rajongó, nahát! – El sem tudtam képzelni, ki lehet ennek a gunyoros hangnak a forrása, így hirtelen megpördültem a tengelyem körül. A szomorúszürke szempár, ami eddig a tarkómat perzselte, most kegyetlenül a tekintetembe fúródott.

– Szervusz, Draco! – köszöntöttem az új jövevényt, aki tagadni sem tudta kilétét. – Meg sem kérdem, hogyan kerülsz ide, hiszen tőled és az apádtól minden kitelik.

– A Tűz serelege, mi? – vonta fel a fél szemöldökét undorodva a kezemben tartott könyvet nézve, meg sem hallva maliciózus megjegyzésem.

– Tudod, hogy mi történik veled benne, igaz?

– Persze. Egy büdös kis görénnyé változtat az az eszelős bolond. Illetve Potter learatja az összes babért, pedig 5 percig sem bírta volna, hogyha nem kap segítséget. Csodáltam volna, hogyha te nem az ő pártját fogod.

– – Nézd, Draco. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a te pártodat fogom, – a drámai szemforgatása ellenére folytattam – de megértem az álláspontodat.

– Hogyan is érthetnéd? – nevetett fel gúnyosan. – Mindenki csak az idegesítő Malfoyt látja bennem, mert elvakítják őket a „mesteri” triumvirátus sikerei, élen Potter csillogó személyiségével.

– De te nem az idegesítő Malfoy vagy... – megint rám szegezte hideg tekintetét, amitől megfagyott az ereimben a vér. Nem szólt bele, várta a folytatást. – Tudod, te ilyenre lettél alkotva. Az a fiatal, aki meghozta a létező összes legrosszabb döntést, aki túlzottan meg akar felelni az apjának, és akinek nincsenek igazi barátai, akikre igazán számíthat. Ezért tűnsz te sok ember szemében egy felfuvalkodott kis féregnek. Nem adod önmagad, így az igazi személyiséged elenyészik a sok színjáték között. Igazából, ki vagyok én, hogy az életed értelmezzem. Nem az vagy, mint ahogy az emberek megismernek.

– Hát akkor milyen vagyok? – hangja rezzenéstelen, az arcán nem villant át egyetlen érzelem sem, csak kimerevedett arccal nézett, mondhatni itta a szavaimat. Mégis megijesztett, tudtam, hogy vékony jegen táncolok.

– Például, sokan nem tudják, hogy Hermione után neked voltak a legjobb jegyeid, okos vagy Draco. Vagy az, hogy megsértődsz, ha nem nevetnek a vicceden. Te vagy a legszeszélyesebb szereplő, imádsz a reflektorfényben lenni, fájdalmasan vágysz az elismerésre és a dícséretekre, de főleg a szeretetre. – Beharaptam az ajkam, és vártam, hogy mondjon valamit. De nem mondott semmit, csak csendben felém fordította a hátát, és megindult.

− Hová mész? Mondj valamit! Nevess ki, gúnyolodj azon, amit mondtam! Dühöngj, kiabáld, hogy az apád hallani fog erről! – kétségbeesetten kiabálni kezdtem, és utánaszaladtam. Megragadtam a talárja ujját, és megállítottam. – Vagy mondd, hogy hazudok, hogyha nincs igazam – suttogtam.

Ezzel elértem a hatást. Szemei szikrákat szórtak, arca a jól ismert undorodott arckifejezést öltötte fel, kezei ökölbe szorultak. Ajkai a dühtől remegni kezdtek, és láttam, ahogy gondolatok, szidalmak ezrei suhannak át a fején.

− Nem tudsz te semmit. Itt jártatod a szádat, és azt hiszed ismersz, belelátsz az életembe. Elegem van az olyanokból, mint te, akik azt hiszik tudják, mit kell nekem mondaniuk. Azt akarod hallani, hogy igazad van? Tessék, igazad van. Bármit megtennék azért, hogy az apám büszke legyen rám. Egy szerető családra vágyom a lelkem mélyén, igazi barátokra. Boldogabb életet szeretnék, talán egy kis nyugalmat, olyan nagy kérés ez? Nem pedig mindenidők leggonoszabb varázslóját az ebédlőasztalnál, hogy élvezettel gyilkoljon embereket. Ez még nekem is sok, érted? Én is csak egy fiú voltam, mint a fényes Harry Potter, csak választási lehetőség nélkül.

− Te is választottál. A jó mellett döntöttél! – felhorkanva elkapta a tekintetét, miközben érthetetlenül motyogott valamit az orra alatt. – Képzeld, rengeteg ember szeret téged. A könyvön kívül emberek ezrei éreznek együtt veled. Sokaknak te vagy a kedvence. Akik olvasnak, azok mindig igaz képet kapnak, és tudják, hogy te nem egy görény vagy emberi testben, hanem egy ugyanolyan fiú, mint más. A rossz döntések közül mindig a legjobbat választottad, Draco. Egy jó ember vagy.

Draco erőtlenül a könyvespolcnak dőlt, és a földre roskadt. Elvesztette egyenes tartását, megfáradt arca bizarr látványt nyújtott kaján vigyor nélkül. Ahogy elnéztem, leginkább egy jégkockához tudtam hasonlítani. Rideg, és nehéz vele boldogulni, de ugyanakkor gyönyörű is a maga módján. Hogyha az ember a földre ejtené, millió szilánkra törne, és többé nem állna össze soha. Ám ha óvatosan melengetni kezdené tenyerei között, lassan felengedne, és addig olvadna, amíg szelíden formázni nem lehetne.

Félénken letöröltem egy könnycseppet az arcáról, ő pedig nem ellenkezett.

 

 

Pokoli szerzetek

 

Azt mondják, hogy a felnőttek a gonoszak, az igazságtalanok. Én nem így látom. A gyerekek a rosszindulatúak, a kegyetlenek, és sokszor kíméletlenek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egymás ellenségei. Ilyen szempontból egy középiskola igazi kígyóverem. A sok negatív energia ott van a levegőben, mindenki azt lélegzi be, és abból táplálkozik. Szinte mindenkit hajt egy megmagyarázhatatlan bosszúvágy, ám a legtöbbször ezeknek nincs semmilyen fizikai megnyilvánulása. Ám amikor egy sérült gyerek akcióba lendül, annak sosincs boldog vége.

Egy tanuló legnagyobb ellensége a tanár lehet csakis. Ha nem a szülei, de általában a pedagógusok öltik magukra a szemükben a mumus köntösét. Unalmas az óra, túl sok házit hagy fel, nehezek a felmérők, kitéteti a telefonokat a katedrára, kiabál, rossz jegyeket ad vagy igazságtalan. Sok diáktól lehet hallani, hogy adott tanár utálja, azért adott neki rossz jegyet. Az ok csakis az lehet, a tudásának hiányossága felejtős. Gyakori az is, hogy az illető tanár, csak úgy, nem bírja a gyereket, ezért bánik vele kesztyűs kézzel. Én hiszek benne, hogy néhányan hajlamosak megizzasztani egyeseket, ám a legtöbbször valami alapja is kell lennie ennek. A tolltartó mögé rejtett, pad alá sunyin becsúsztatott telefon nem láthatatlan, csak ez nem fér a diákok fejébe valamiért. Nem akarok részletekbe mászni. Diákpárti vagyok, ám amikor jogtalan a hőbörgés és a szidalom, olyankor van egy pár szavam nekem is.

Volt egy fiatal tanárnőnk, aki már nem tanít minket. Alacsony növésű volt, és hosszú, derékig érő hajával mindig különleges látványt nyújtott. Kedvenc tanárom volt, imádtam az óráit, és mindig nagyon lelkes és aktív voltam. De sajnos egyedül voltam ezzel, nagyon sokan rossz véleménnyel voltak volna. Folyton kritizálták azt, ahogy tanít, hogy sokat kell tanulni, és olyan dolgokat kér a felmérőkbe, amit nem is tanultunk, ráadásul mindig leellenőrizte a házit, amit értékelni is szokott, hol mínusz, hol plusz pontokkal. Sajnos nem tudtam osztozni a véleményükön, ezek nem olyan tényezők voltak, amik bennem ellenszenvet keltettek. Ám ez a nézet eléggé népszerű volt, nem csak nálunk, hanem más osztályok körében is. Mai napig nem értem, hogy sikerült szegénynek ekkora utálatot kelteni ennyi emberben, hiszen semmi égbekiáltót nem művelt. Egyedül arra tudok csak gondolni, hogy megkérte a leckét, és ehhez nem fűlött a foga sok embernek.

De amikor valaki ellenszenves, akkor a legkisebb hibája is felér ezerrel. Aztán az illető egyszer kell elveszítse a türelmét, azonnal egy kannányi olajat önt a tűzre. Aztán ezt a tüzet már nem lehet kordában tartani. Egyre csak terjed, felszántva mindent maga körül. Sokszor még azokat is megperzseli, akik mellett elhalad. Végül ezt a tüzet vagy eloltják, vagy miután mindent felégetett, akkor megszűnik, és csak hamut hagy maga után. Szomorú szürke hamut.

Hogy visszatereljem a történet folyamát eredeti medrébe, ki kell jelentenem, hogy soha nem adott okot ez a tanárnő arra, hogy rossz élménnyel maradjak meg vele kapcsolatban. Mint diák a diák között, kiálltam érte, amikor a többiek ékesszólóan őt rágalmazták. Ezzel nagyon hamar kitáncoltattam magam a palló szélére, és csak idő kérdése volt, hogy mikor löknek le róla, gúzsba kötve, hogy a cápák vacsorája legyek. Reméltem, hogy ez sosem következik be, de mégis ott lengedeztek a fejem fölött ezek az aggályok. A gyerekek mindenre elszántak.

Egy nap, az iskola folyosóján beszélgettünk pár osztálytársammal. Már nem emlékszem, hogyan jutottunk el ide, de tudom, hogy az volt a beszédtéma, hogy miként néznének ki egyes emberek, hogyha szokatlan külsőt tulajdonítva nekik néznénk szembe velük.

− Képzeljetek el engem a raszta fürtjeim nélkül! – mondta az egyikünk.

− Elég szokatlan látványt keltenél, az biztos. Vajon hogy néznék ki én, hogyha hatalmas, csillogó szemeim lennének?

− Akkor biztosan úgy néznél ki, mint egy anime hős, ehhez kétség sem fér.

− Vajon milyen lenne Aliz haja, hogyha ki lenne vasalva? Sosem láttam még fürtök nélkül, nagyon kíváncsi lennék, milyen benyomást keltene. Egyszer felajánlom neki, puszta kísérletként.

− Olyan szép haja van, nem kéne ezzel roncsolni. Szerintem nem is engedné meg.

− Úgy irigylem emiatt! Egészséges, hosszú haja van, s nem is kell erőlködnie. Tudjátok kinek van nagyon szép haja még?

Itt jött a képbe a tanárnő neve. Istenemre mondom, nem gondolkodtam sokat, mielőtt beszéltem volna, csak úgy kibuggyantak belőlem a szavak, de ártani nem akartam.

− El tudnátok képzelni haj nélkül? Nagyon fura lenne nem?

Kijelentésem nyomán egyéb ötletek is kipattantak, különböző embereket kopaszra nyírva gondolatban.

− Én nagyon is! Ha nem lenne szemöldöke sem, akkor olyan is lehetne, mint egy gonosz törpe!

− Azért annyira nem kell gonosznak lenni, na – próbáltam visszahúzni az elvetett sulykot.

− Nem kell mindig megvédd, az istenért! Csak viccelődünk egymás között, nem pedig szétkürtöljük a nagyvilágba!

Pedig egy olyan helyen, mint egy iskola, még a falnak is füle van. Vagy az iskola szelleme susogja tovább a hallottakat, így ültetve el virágzó gondolatokat egyesekben.

Pár nappal később, olyan délután fele lehetett, a nap már lassan lemenőben járt, így elmentem egyet szaladni. Ilyenkor szoktam teljesen kikapcsolódni, rendszeresen kiürítem az elmém, és csak az ütemes lépteimre és a légzésemre koncentrálok. A zene sokat segít abban, hogy az idilli állapotot ne rontsák el felbukkanó, rossz gondolatok. Ez azzal jár, hogy nem hallom ami körülöttem történik, így kétszer annyira kell a látásomra támaszkodnom, és vagy háromszor annyira kell elővigyázatosnak lennem.

A szokásos utamat tettem meg. Elindultam a városszéli szabadidő központ felé; általában körbeszaladom a foci-  és teniszpályákat, majd hazafele veszem az irányt. Aznap este kitérőt kellett tennem a pékséghez, a közeli tömbháznegyed felé. Nem szeretem ezt a környéket alkonyat után, ám muszáj volt kenyeret vásárolnom. Ahogy elhaladtam a szökőkút mellett, kiszúrtam pár kapucnis alakot. Ez nem tűnt túl jó előjelnek, így görcsbe rándult a torkom, és bizseregni kezdtek a lábaim. Utálom, amikor előítéletes vagyok, vagy gyáva, de a félelem sokszor győzedelmeskedik az elvek fölött. Így felhúztam a tréningfelsőm, hogy az öltözetem ne legyen kihívó, a telefonom pedig szorosan markoltam a zsebemben. Közelebb érve hozzájuk, hallottam, ahogy röhögcsélnek, és iszogatnak. Nem is foglalkoztam velük. Felismertem pár ismerős arcot az iskolából, de nem voltam velük köszönő viszonyban, szóval továbbmentem.

A pékség ajtaját kinyitva fellélegeztem. A kedves eladó mosolyogva viszonozta a köszönésem, miközben egy kislányt szolgált ki. Türelmesen vártam a soromra, szemeztem a megmaradt két veknivel, hogy melyik legyen a kiválasztott. Csak amikor már fizetett, és megfordult láttam, hogy a kislány nem is kislány, hanem a tanárnő. Kicsit elpirultam, amikor tudatosodott bennem a tény, de hogy leplezzem zavarodottságom, harsányan ráköszöntem. Ő kedvesen visszaköszönt, és megkérdezte mi járatban vagyok errefelé. Elmondtam, hogy nem messze lakom, csak elküldtek vásárolni. Gyermekdeden felnevetett, amit azzal a ténnyel magyarázott, hogy ő is a közelben lakik. Elcsodálkoztam én is a tényen, majd a tanárnő illedelmesen jelezte, hogy menne, így elköszöntem, és figyelmem újra a kenyereknek szenteltem. Kicsit még eltátottam a szám a megmaradt péksütemények körül, ugyanis nagyon megéheztem. Ám a vacsorára gondolva legyőztem a bűnös vágyat, és elkértem az egyik kenyeret. Fizetés közben egy messzi sikolyra kaptam fel a fejem. Az eladó arcára aggodalmas grimasz ült ki.

− Néha még én is félek ezen a környéken – mondta nem is nekem, inkább csak úgy a levegőbe.

− Akad pár gyanús alak bőven – fűztem hozzá, és bár nem volt ínyemre elhagyni a boltot, mégis kapkodva nyúltam a visszajáróért, és szinte kiszaladtam a boltból.

Visszafele menet már nem voltak ott a kapucnisok, csak a szemét, amit maguk mögött hagytak utalt arra, hogy arra vandál fiatalok jártak. Hirtelen megint kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülem, így megszaporáztam a lépteim a hang irányába. Amikor megláttam a kapucnisokat, újra úrrá lett rajtam a félelem. A nyöszörgés attól jött, akit éppen közrezártak. Elővettem a telefonom hamar, de reszkető ujjaim miatt alig tudtam feloldani. Felkapcsoltam a vakut, majd elindítottam a videófelvételt. A fényre nem is, de a kiáltásomra felém fordultak.

− Hé, ti ott! Hagyjátok abba azonnal, és ne bántsátok szegényt! Figyelmeztetlek benneteket, hogy mindent rögzítek, így bizonyítékom van ellenetek! – hangom meglepően éles és bátornak tűnt, pedig izgatottságomban az ájulás környékezett.

Amikor felegyenesedtek, azt hittem, hogy én következem, ám elfutottak. Messziről még tettek kellemetlen megjegyzéseket anyára, és olyan tippeket is adtak, amik anatómiailag nem megvalósíthatók. Mikor meggyőződtem, hogy a kapucnisok nem térnek vissza, akkor odaszaladtam az reszkető alakhoz. Szegény nem volt magánál, önkívületében nyöszörgött. Összevissza volt verve, a haját és a szemöldökét most nyírhatták le frissen, ugyanis a test mellett szőrcsomók árválkodtak. Gyors, de precíz munkát végeztek, alig tudtam kivenni, hogy nő vagy férfi az illető. Akkor nyilallt belém a felismerés, amikor megláttam a karján a „kopasz törpe” és hasonló feliratokat. Hiszen az a tanárnő!

Azonnal segítség után kezdtem kiabálni, és tárcsáztam a mentőket. Amíg a telefon felbúgott, leellenőriztem a pulzusát. Élt. Ezek szerint csak jól megverték. A diszpécser nőnek habogva és félig sírva mondtam el, hogy mi történt és hol vagyok. Sokat nem kellett várnom, kiérkeztek rekordidő alatt. A hangos szirénázásra előbújt pár szomszéd, akikben érdekes módon az én kiáltásaim nem keltettek kíváncsiságot. A mentősök azonnal kézbe vették az irányítást, engem pedig félrevontak, és el kellett mondanom mindent, ahogy történt. Elmondtam a látottakat, hogy gyanúsak voltak, meg hogy a suliban láthattam őket, hogy mind fiúk voltak, de kapucnisak. A felvételről meg is feledkeztem. Aztán felhívták a szüleim, akik azonnal utánam jöttek. Kétségbeesetten pattantak ki az autóból, háziruhában és papucsban. Miután meggyőződtek róla, hogy semmi fizikai bántódásom nem esett, hazavittek. Otthon ők is kifaggattak, nekik is elmondtam mindent. Megmondták, hogy egy darabig kerüljem azt a környéket.

Egy kiadós forró zuhany után sem tudtam elaludni. Csak bámultam a plafont, és a történteken merengtem. Hogy tudtak ilyent tenni egy tanárral? Honnan volt ennyi merszük? Mikor tettek szert ennyi gyűlöltre és rosszindulatra? Biztos voltam benne, hogy a kopasz dologgal mi ihlettük meg őket. De vajon honnan hallhatták? Akikkel voltam, nem hiszem, hogy nagyobb feneket kerítettek volna ennek az ötletnek. De nagyon rosszul éreztem magam. Mardosott a bűntudat, amiért az én számon jöttek ki ezek a szavak.

Másnap az egész iskola olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A tanárok nem tudtak órát tartani, mindenki csak erről tudott beszélni. Volt, aki nagyon megijedt, és sajnálta a tanárnőt, de volt olyan is, aki nevetett, vagy azt mondta, hogy megérdemelte. Bejelentettek egy óriási gyűlést nagyszünetre, és lerendeltek minden diákot az udvarra. Hogy biztos mindenki lemenjen, minden tanár lekísérte azt az osztályt, amelyikkel éppen befejezte az óráját. Kaptunk egy hatalmas fejmosást. Az igazgató nem akart hinni a tényeknek, és szinte őrjöngött, hogy ilyenre képesek egyes diákok. Elmondta, hogy minden egyes diák ki lesz hallgatva, amíg elő nem kerülnek a tettesek. Biztatta őket, hogyha feladják magukat, a büntetés valószínűleg enyhébb lesz.

Sokat nem hallottam az egészből. Tudtam, hogy az a bizonyos léc alattam már nagyon remeg, és a cápák a fogaikat csattogtatják. Vajon miért olyan biztosak benne, hogy ide jár az elkövető, ha nem tőlem? Ráadásul a srácok azt is tudták, hogy filmeztem. Azonnal elővettem a telefonom, és magyarázni kezdtem a barátnőimnek, hogy most éppen mit teszek. El akartam küldeni a videót nekik, hogy biztos legyen, hogy nem vesztődik el, mielőtt el tudom juttatni az igazgatóhoz. Volt egy nagyon rossz előérzetem. Már megnyomtam a küldés gombot, de nem ment el. Erőszakosan nyomkodni kezdtem, de nem segített. Azt hittem, hogy nincs elég jel, így miután a nyomkodás nem használt, felemeltem a kezem, azzal a meggondolással, hogy hátha jobb kapcsolatra teszek szert.

• Nem kapcsoltad be a mobilneted! – suttogta az egyik barátnőm.

Hát persze! Ezért nem volt haszna! Már engedtem is le a kezem, amikor egy hatalmas kéz, egyenesen medvemancs, megragadta a csuklómat, és kicsavarta a kezemből a telefont.

− Lám-lám! A kisasszony ennyire nem bírja telefonozás nélkül – jelentetti ki jó hangosan egy utálatos orrhang, a kéz ugyanazon gazdája.

− Tanár úr, kérem szépen, tessék visszaadni a telefont! Rettenetesen fontos! – kezdtem el rimánkodni. Páran körülöttünk inkább ezt a jelenetet figyelték, mintsem az igazgató hegyi beszédét hallgatták.

− Meghiszem azt, hogy ez nagyon fontos! Nem ma szálltam le a falvédőről! – nevetett gúnyosan.

− Kérem, csak egy percre adja vissza, amíg elküldök egy videót, utána elveheti!

− Nem te szabod itt nekem a parancsokat! Majd, ha a szüleid feljönnek érte, visszakaphatod. Addig legalább megtanulod tisztelni a idősebbeket, és odafigyelni arra, amit mondanak. Itt komoly dolgokról folyik szó, nem pedig himihumi videókról. Többet egy szót se! Ezt most elveszem, és ne próbálkozz utánam jönni, mert megütöd a bokádat! – sziszegte, majd a telefonommal a zsíros ujjai között elkacsázott.

Szavak nélkül maradtam. Fortyogtam a dühtől, szinte majdnem felrobbantam. Nos, ilyen egy pedagógus, akit okkal utál az ember.

− Mekkora hólyag! Remélem jól felfúvódik, s kipukkad! – háborodott fel a barátnőm. – El kell neki mondanod, hogy miért olyan fontos az a videó!

− Tudom, de nem hallottad, hogy mit mondott? Ha lejár ez az egész, akkor felhívom anyát.

− Oké, majd adom a telefonom.

Miután elengedtek minket, azonnal tárcsáztam anya számát. Hagytam tízszer kicsöngeni, de nem vette fel. Megpróbáltam apát is, de ő sem vette fel, majd újból anyát. Egyikőjük sem vette fel, és percről percre idegesebb lettem. Meg akartam keresni az oszit, hogy elpanaszoljam neki a bajom, de becsengettek, és ha elkéstem volna, felelnem kellett volna. Nem voltam éppen leckevisszaadó állapotban.

A percek lassan vánszorogtak, alig bírtam a fenekemen ülni. Amikor végre kicsengettek, szaladtam is a tanárihoz. Amikor megláttam az oszit, elkezdtem rohanni felé. Alig tudtam lefékezni előtte, majd hadarni kezdtem. Ő csak bólogatott, de amikor odaértem, hogy elvették a telefonom, és meg sem magyarázhattam, hogy miért használtam, akkor ő is elpirult a méregtől.

− Bemegyek a tanáriba, beszélek vele, és visszaszerzem – mondta határozottan. – Várj itt meg. Ez volt az utolsó órád?

Bólintottam. Szó nélkül sarkon fordult, majd beviharzott a tanáriba. Most nem kerülnék az oszi elé, hogyha az az undok alak lennék. Teltek a percek. Már lassan becsengettek, az oszi még mindig nem adta sikerének jelét. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és félig fásultan, félig dühtől remegve felém igyekezett.

− A tanár úr hazament már. A telefonod a kis szekrénykéjébe van bezárva, a kulcsok pedig nála. Azt mondta, hogy holnap majd holnap újratárgyaljátok, addig biztonságban van a tanáriban. Illetve, idézem, „nem volt valami érett dolog, hogy egyből hozzád szaladt”.

Idegesen fújtattam egyet.

− Nagyon sajnálom, hogy ez történt. Remélem minél hamarabb elrendeződik ez az ügy. Menj haza, ma tényleg nem kapod vissza azt a telefont, bárhogy is rúgkapálsz.

Leforrázva kellett megtennem a hazautat. Éreztem, hogy valami rossz fog történni velem, így szinte rohantam hazafele. Az utcánk sarkán megálltam, innen már lassabban mentem. Kifulladtam, és rendesen leizzadtam. A házunkhoz közeledve nyugodtabban éreztem magam. Miután bevettem a kanyart, fura alakokra lettem figyelmes. Éppen a mi házunk előtt álltak. Megtorpantam felmérni a helyzetet. 5 kapucnis alakot szúrtam ki, nagyjából ugyanazokat, akiket a tegnap este láttam. Rájöttem, hogy menekülnöm kellett, mert házhoz jöttek a cápák.

Észrevettek. Sarkon fordultam, és eszeveszetten rohanni kezdtem. Az éles kurjongatásokból ítélve megeredtek utánam. Cikáztak a gondolataim, nem tudtam merre fussak, ahol több emberrel találkozom. A főút fele vettem az irányt. Már nagyon el voltam fáradva, melegem volt, a táskám összevissza himbálózott a nehéz könyvekkel, folyton a hátamnak ütődtek, míg a pántok nem akartak engedelmesen a vállamon maradni. Kevés választott el attól, hogy összeakadjanak a lábaim, és odavágjam magam.

Utolértek. Az egyik erőteljesen megmarkolta a hátizsákom, a másik a hajam, majd szimultán hátrarántottak. Nem tudom melyik fájt jobban, a fejbőröm, vagy a földetérés.

− Add ide a telefonod! – köpte felém az egyik a szavakat. A kék zubbonya alól nyálcseppek záporoztak az arcomra.

− Nincs nálam! Elvették tőlem nagyszünetben. – Próbáltam a fenekemen hátrafelé elmenekülni, de valamelyik hatalmasat térdelt a tarkómba, így a fejem előrebukott.

− Nem hisszük el ezt a süket dumát, ugye vágod? Láttuk, hogy filmeztél, mondtad is. Add ide szépen, s akkor talán nem bántunk.

− Ilyen hülyék nem lehettek! – vágtam vissza sziszegve. – Megtámadtok egy tanárt, és képtelenek vagytok felfogni egy egyszerű mondatot. Nincs nálam a telefonom, mert elvették. Szeretnétek, hogy lassabban mondjam el?

Rettentően féltem, ráadásul sajgott mindenem. Lassan forgott velem a világ, az alakok előttem úgy forogtak, mintha körhintán ültem volna. Az egyik letépte a hátamról a zsákot, és a tartalmát kiborította a földre. Becsuktam a szemem, csak hogy ne lássam, ahogy a könyvek találkoznak a beton kemény felületével, összezúzva a gerincüket, és összegyűrve a lapokat.

− A táskában nincsen – mondta bambán a táskatépős. Fekete kapucnija alatt egy elég sovány fiú bujkált.

− Akkor át kell motozni őt is! – adta ki a parancsot egy piros pulcsis. Úgy látszik ő a bandavezér, a többi utasítást is ő adta.

− Ne nyúljatok hozzám! Kiürítem a zsebeim magamtól! – kászálódtam talpra, majd hogy megmutassam, hogy nem tehetnek velem amit akarnak, ki is fordítottam a farmerem zsebeit. Egyetlen használt papírzsebkendő bukfencezett ki belőlük, majd lassan földet ért. – Ez minden. Most elmehettek. Szégyelljétek magatokat! Úgyis kiderül, hogy ti voltatok. Az ilyen alattomos férgeket, mint ti, úgyis lebuktatják. Nem vagytok ti profi bűnözők.

Piros, nevezzük csak így, váratlanul egy hatalmas maflást bevágott nekem. Esélyem sem volt védekezni. Az orromból folyni kezdett a vér, tuti eltörött. Majd kaptam egy balegyenest is, majd egy akkora ütést gyomromba, amitől fenékre ültem. Alig kaptam levegőt.

− Hiába vertek meg, a tanárnő úgyis meg fogja mondani, hogy kik az elkövetők, aztán mehettek magatoknak világgá, mert...

Nem tudtam befejezni, mert rugdosni kezdtek. Hatalmas cipőjük orra mélyen belefúródott a hátamba, a hasamba és a mellkasomba. Iszonyúan fájt minden egyes mozdulat, és azért fohászkodtam, hogy legyen vége, vagy ájuljak el, mert ezt már nem bírtam.

Hirtelen abbahagyták, és szitkozódva elszaladtak. Hamarosan valaki odaszaladt hozzám, és leellenőrizte, hogy lélegzem-e.

Milyen ironikus. A tegnap én tettem ugyanezt, ma már én fekszem összezúzva. Beestem a cápák közé. Vagy ha úgy jobban tetszik, felperzselt engem is a diákok gyűlöletét hajtó tűz. Pedig nem voltam rossznak akarója. De valahogy mégis a kezembe adta a sors azt a francos kannát, s locsolni kezdtem a tüzet buta kis szavaimmal. Bár csak hallgattam volna. Ezután így teszek. Talán örökre.