Könyv egy elfeledett óriásról

Sántha Attila, az első Fodor Sándor-monográfia szerzője könyve bevezető fejezetében személyes emléket mesél el az íróról. A Helikon folyóirat szerkesztőségében találkoztak először, és ahogy az első találkozásoknál általában lenni szokott, a fiatal szerző nem tudta, hogyan szólítsa őt. A szerkesztőség „nagy öregjei” felvilágosították, hogy Fodor Sándort nem szabad csak úgy „lesándorbácsizni”, mert az ő tisztes megszólítása Fodor úr. Kiderült, hogy a Fodor úr „titulus” valójában egy félreértésből származik, ami aztán játékosan rajta ragadt az írón, majd személyiségjegyévé is vált: az úrság nem a származásra utalt, hanem a lelki nemességet jelentette.

Ezzel a bevezető fejezet már meghatározza a monográfia alaphangját, a személyes barátságon alapuló saját olvasatot, az eleven értelmező kapcsolatot. A Fodor-szakirodalom alapos ismerete, a művekkel való azonosulás és a bíráló, kritikus attitűd egyaránt jellemzi a kötetet. Sántha értelmezései egyrészt üdítően személyesek, másrészt nem titkolt céljuk, hogy Fodor Sándor méltatlanul háttérbe szorult életművét kiemeljék az elfeledettségből.

A monográfia műfajához híven Sántha életrajzi forrásokat is felvonultat, amelyek rávilágítanak arra, hogyan tudott létrehozni Fodor Sándor egy olyan életművet, „amelynek legjobb darabjai (A feltámadás elmarad, Bimbi tábornok, Csipike, a Fekete-erdő stb.) egyértelműen egyetemes érvényűek.” Merthogy Fodor visszavágyódó alkat, legjobb műveiben azt a gyermekkori eszményi teret teremti meg, ahol tartalmas életet lehet élni. Izgalmas lelki portré bontakozik ki ebben a fejezetben, a magát mindenhol idegennek érző, mindenhonnan el-, majd visszavágyódó emberé. Ez a kétlakiság két pólus között feszül: egyrészt ott van Csíksomlyó, a születés, a gyerekkor világa, másrészt Kolozsvár, a munka, a család, az írói lét bázisa. Részletes képet kapunk Fodor felmenőiről, a székely és örmény gyökerek elágazásairól, mindezt családi dokumentumokkal, fotókkal alátámasztva.

A harmadik fejezettől az írói életművet tárgyalja a monográfia, először a rövidprózára helyezve a hangsúlyt. A szerző hosszan értelmezi, irodalomtörténetileg rehabilitálja az egyik legkiemelkedőbb Fodor-novellát (A feltámadás elmarad). Azonban az Önarckép című kisregény, illetve a Krónika című novelláskötet hibáit sem hallgatja el. A negyedik, rövidebb fejezet a kevéssé ismert Büdösgödör című kisregényt értelmezi. Amolyan székely Varázshegy ez a mű, a szereplők párbeszédeiből ugyanis a moralitás, a jó-rossz kérdésköre bontakozik ki. Fodor prózájára – amint az monográfia értelmezéseiből kirajzolódik – egyébként is jellemző az erkölcsi nézőpont. Az ötödik fejezet egy megjelenésekor iskolások körében népszerű kisregényről szól. A Megőrizlek egy tizennyolc éves lány öngyilkosságig vezető kálváriáját mutatja be. Sántha itt különböző értelmezéseket ütköztet, többek között Fodor saját véleményét is művéről, ő maga a regényt inkább erkölcsi, mintsem esztétikai szempontból értékeli. Ugyanis a lány öngyilkossága a gyanakvásra, rosszhiszeműségre, a társadalmi előítéletekre vezethető vissza.

A hatodik fejezet a Bimbi tábornok című kisregényt az elit- és a populáris irodalom határán helyezi el. Lebilincselő kalandregény ez a csendes-óceáni szigeten játszódó történet, amely a társadalmi visszásságokat iróniával leplező felhang miatt lehet érdekes.  Sántha szerint a regény időtlen parabola arról, hogy az ember hogyan érheti el a boldogságot. Emellett azonban burkolt tiltakozás is a gyarmatosítás ellen, ami az akkori romániai viszonyok közepette – az erőszakos elrománosítás idején – nagyon is időszerű kérdés. A Fekete-erdő című kisregényre rátérve Sántha azt a dilemmát emeli ki, hogy lehet-e együttműködni az elnyomó hatalommal, illetve milyen morális kérdéseket vet fel ez a kompromisszum. A regényt nemcsak az életmű, hanem egyenesen a 20. századi magyar irodalom legjobbjai közé sorolja.

Alapvető erkölcsi kérdésre keresi a választ Az ígéret földje című regény is. Érdemes-e úgy élnünk, hogy csak saját magunkra gondolunk, és nem érdekel minket a társadalom? Hogy nincs közünk semmihez körülöttünk, nem állunk ki semmiért? A politika persze ebbe a regénybe is beleszól. 1984, a regény megjelenésének éve a legsötétebb kommunizmus ideje Romániában, Fodor Sándor szerint a kéziratot is durván megcsonkította a cenzúra.

Nem lenne teljes a monográfia az erdélyi gyerekek kedvence, Csipike nélkül. A kilencedik fejezet a Csipike, valamint a Fülöpke című meseregényekre ad kitekintést, illetve Fodor Sándor és a gyerekirodalom kapcsolatát tárgyalja. Élete végéig megmaradt benne valami gyermeki énjéből, ez a meseregényhez való vonzódásának alapja – állapítja meg a szerző. Idézi továbbá Fodor meghatározását a gyermekirodalomról, miszerint „jó gyermekirodalom az, amit a felnőtt is szívesen olvas.” Sántha a Csipikénél felmerülő kritikusi dilemmát sem hallgatja el: hogyan írjunk egy olyan könyvről, ami mindent az érzelmekre hegyez ki, ami szeretetet igényel, és ha ez megvan, akkor teljesen képes azonosulni vele az olvasó? A Fülöpkéről jóval kevesebbet ír Sántha – nem annyira ismert, mint a Csipike –, de véleménye e gyermekregényről alapvetően pozitív. „Elgondolkodtató olvasmány arról, mit lát meg a gyermek a környezetéből, hogyan gázolnak bele a felnőttek az érzéseibe, miként szoktatják le az igazmondásról.”

A monográfia kitér Fodor önéletrajzi írásaira, amelyek a tájhoz, az emberekhez fűződő bensőséges viszonya mellett a két világháború közötti Csíkszeredáról és Székelyföldről alkotott képét is tükrözik. A művek gyöngéit sem hagyja szó nélkül, például A Mária lábától a sündisznóállásig szerinte minden erénye mellett túlírt. Fodor Sándor műveinek visszatérő témája a katolikus hit. Sántha az író vallásosságáról szóló részben kiemeli, hogy Fodor katolikus íróként határozza meg önmagát. Lapszerkesztő tevékenysége is ezt igazolja, hiszen az 1989-es változások után Bajor Andorral együtt elindította a Keresztény Szó című katolikus kulturális folyóiratot. Bajor Andor halála után, 1991-től egyedül vállalta szerkesztés terheit.

A kommunizmus idején az erdélyi magyar írókkal szemben szinte hivatalos elvárás volt a román irodalom fordítása. Fodor Sándor ebben is „jelesen teljesített”. Román szakot végzett az egyetemen, tudatosan törekedett rá, hogy egyre jobban elsajátítsa a nyelvet, otthon, Csíkszeredában szeretett volna román nyelvet tanítani. Emellett német irodalomból is fordított. Sántha kiemeli, hogy nemcsak neves román írók műveit, hanem kevésbé kimagasló szerzőkét is fordította, ami alázatról árulkodik, hiszen Fodor Sándor szerint mindenkitől, még a hibákból is lehet valamit tanulni.

Üdítő része a kötetnek a Fodor Sándor irodalomszervezői korszakáról szóló rész, amikor az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnöke volt. Sántha itt a kedélyes visszaemlékezés hangján mesél. Fontos momentum volt ez az író életében, de az E-MIL működésében is; a monográfia pedig ezzel a fejezettel a meglévő társadalmi szálat erősíti. Tudniillik, hogy az irodalom nem valami hermetikus, buborékba zárt képződmény, hanem nagyon is az élettől, az adott társadalmi berendezkedéstől függ, azokhoz szorosan kapcsolódik.

A kötet második fele Fodor Sándor életművének bibliográfiáját tartalmazza. Kuszálik Péter jóvoltából nagyon alapos leltárt kapunk, a Fodor-írások gyűjteményét eredeti lelőhelyükkel együtt. Hogy milyen hatalmas munka egy ilyen adatbázis létrehozása, arról maga a bibliográfus vall tréfásan, amikor egy kirakós játékhoz hasonlítja, ahogy az elszánt könyvmoly összegyűjti és a helyére rakosgatja a szerző által ilyen-olyan sajtótermékekben szétszórt mozaikdarabkákat. A monográfiát szerencsésen egyensúlyozó kettősségének köszönhetően – olvasmányos emberi-írói arc- és pályakép, illetve rendszerezett filológusi munka – a Fodor Sándor iránt érdeklődő laikusok és irodalomtörténészek egyaránt haszonnal forgathatják.

Sántha Attila: Fodor úr, a boldog óriás. Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2018.