Kettétört égbolt

Az első kötet is izgalmas volt, a második talán még inkább az. Terjedelmében még vaskosabb. Igaz, hogy az elsőben ott van Csáth Géza és Kosztolányi Dezső, de a másodikban Danilo Kiš (vajon tudják-e a Zala megyei Kerkabarabáson, hogy gyermekkorát ott töltötte ez a nagy író?), Sziveri János, Sinkó Ervin, Molter Károly, Szenteleky Kornél és mások. Vagyis azok, akik talán még közvetlenebb kapcsolatban állnak a mával.

Fenyvesi Ottó kiváló költő. Egykor az Új Symposion szerkesztője – ama klasszikus időkben –, a jugoszláviai magyar irodalmi élet megkerülhetetlen alakja, aki főképpen Újvidéken tevékenykedett. 1991-ben települt át aztán Magyarországra, azóta pedig szerkesztőként (Vár Ucca Műhely) és tudományos titkárként dolgozik Pannóniában.

Kötetében szabad versek találhatók legnagyobbrészt, melyek általában hosszúversek is. Egy helyütt külön is ironizál erről a szerző, mondván, hogyha majd soronként fizetnek a megjelenésért az újságok – vélték ezt még fiatalon Újvidéken –, akkor csakis ez lehet a meggazdagodás útja. Ám olyan hosszúversek ezek, amelyek a maguk hétköznapi módján hömpölyögnek végig mégis az elmúlt száz éven, s prózaszerűen, de rövid sorokba tördelve – mint tudjuk,  vers az, ami nem ér ki a lap széléig… – mesélik el e sokat szenvedett régió hőseinek életét. Jelöletlen motívum- és szövegrész-idézetekkel, az adott alkotótól átvett szövegekkel – sőt, a szóban forgó személy által olvasott és jegyzetelt, megjelölt szövegekből vett idézetekkel – tarkítva abroncsolják össze a szétfolyó időt.

Sinkó Ervin például, az Optimisták és az Egy regény regénye című vaskos kötetek szerzője, az újvidéki Magyar Tanszék alapítója (1959) szinte mindegyik későbbi jugoszláviai utódállamban élt hosszabb-rövidebb ideig, miközben sokszínű identitását építette és hordozta magában: „Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás” – mondja Iszaak Babel Sinkóról, új lakótársáról, aki üldöztetéseinek és száműzetéseinek újabb állomására érkezett Moszkvába a harmincas években. Ez a fajta „identitáshalmozás” a Fenyvesi-kötet legtöbb szereplőjének életére jellemző. Mindannyian kapcsolódnak életük valamely szakaszában – leginkább itt születtek – a Bácskához, a Vajdasághoz, illetve a magyar nyelvhez (akár annak szerb fordítóiként), azaz mindannyian átéltek legalább egy darabot a szörnyűséges huszadik század e tájon történt rémségeiből.

Egyvalamiért azonban mindig is irigyelhettük az ottani magyarokat: azzal a tudattal élhettek már a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években és már korábban is, hogy ők bármikor „leugorhatnak” a tengerhez. Éppenséggel egy olyan – valószínűleg a világ legszebbje a maga műfajában – folyó mentén, mint az örökké zöld Neretva. Márpedig a homloklebeny mögött mindig és változatlanul ott sejtett tenger meghatározója lehet a gondolkodásnak – tudhatjuk meg egy szerencsére még élő, ezért itt nem szereplő, de nagyon nagy vajdasági költőtől, Tolnai Ottótól a Világítótorony eladó című könyvéből (amely ugyanennél a kiadónál jelent meg pár éve, s egyik hősét is, szerzőjét is Ottónak hívják, és amely éppen egy ilyen, tengeri utazásnak a leírása, végén a világ legszebb városával, Splittel, mely említődik Fenyvesi Ottó könyvében is).

Vagy vegyük Molter Károlyt, aki Óverbászon született, de életének legnagyobb részét Marosvásárhelyen töltötte: „A miénk volt szíve dobogásával. / Nyúlánk, elegáns tanárember. / Marosvásárhelyi íróasztala felett / Kosztolányi kedves mosolyú portréja függött. / Mindig Molternál szállt meg, / a mikor a Teleki Tékát tanulmányozta / Vásárhelyen” (131.). Ma is megvan ez a ház a városban, Bolyai- és Molter-emléktáblával a Köteles Sámuel utcában, majdnem szemben a mai Művészeti Egyetemmel. Lehet-e nem meghatottan megállni e ház előtt, ha tudjuk, hogy itt élt Molter, olykor nála lakott Kosztolányi, s ezen a helyen állt egykor a Bolyaiak háza is (ezt is emléktábla jelzi)?

„Újvidéken volt egy kocsma, / úgy hívták, Dominó. / Oda jártunk inni-enni és / magyarul beszélgetni. / Dominózni nem lehetett. / Nem is nagyon akartunk. / Viszont sakkozni lehetett” (197.) – olvassuk a Sziveri János életét megidéző versben. Hosszú és különösen érzékeny szöveg ez, mely nemcsak egy elveszített barát emlékének állít emléket, hanem egy olyan kornak is, melynek égboltja egyszer csak váratlanul kettétört, majd még egyszer és még egyszer kettétört a huszadik században. 1920-ban, 1945-ben és 1990-ben is könnyedén, újra meg újra elveszíthette itt az ember az identitását, a vagyonát, és olykor gondolkodásának a józanságát is. Fenyvesi Ottó versei abban segítenek nekünk, ma élőknek, hogy az egykor itt élt emberek korából legalább az ő tekintetük tisztasága és szabadságvágyuk méltósága megmaradjon a következő évszázadokra is.

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva II. zEtna–Basiliscus, Zenta, 2017.