Fényképalbum szavakból

Vannak pillanatok, amikor megpróbálnánk kézen fogni a gyerekkort. Szeretnénk, ha pozitív hatások és élmények sokaságát vezethetnénk át felnőtt éveinkbe; legyen szó lekvárfőzésről vagy olyan személyekről, akik meghatározó szerepet játszottak életünkben, de létezésünk e korai szakaszával együtt feloldódtak. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek dédszülei a kezébe adták azokat az albumokat, amelyekből a rokonok fiatalkori arca nézett vissza. Kíváncsisággal vértezett fel minden szemlélődés. Büszke voltam rá, hogy a fényképek által olyan korszak ismerője lehetek, amelyben nem voltam jelen.

Emlékidéző szeánszra hív 2019-es esszékötetében Balla Zsófia is. Az erdélyi származású költő nem fényképeket tár elénk, hanem mondatai által gyönyörködtet. Ha A darázs fészke a kezünkbe kerül, akkor olvasmányélményeink úgy rémlenek majd fel lelki szemeink előtt, mint a tiszta szobák falán az archív felvételek. A könyv reprezentatív válogatás, amelyben a kilencvenes évek közepéről ugyanúgy fellelhetünk esszéket, mint napjainkban létrejött írásokat.

Műveit négy ciklusra tagolja a szerző, melyekben az esszék nem kronologikus sorrendben helyezkednek el, sokkal inkább a témakör az, ami meghatározó. Az első ciklust az identitás-identitáskeresés kérdéskörének szenteli. A darázs fészke című esszéjében az elszármazásról és gyökérkeresésről értekezik. Szellemi és történelmi értékekben bővelkedő régiónak nevezi Erdélyt, a „kincses” jelzőről sem feledkezik meg, amellyel szülővárosát, Kolozsvárt illetik: „A ma már hányatott sorsú, de egykor gazdag, ’kincses’-nek mondott város főként szellemiekben, történelemben és nevekben bővelkedik. (…) Számomra egyszerre volt többféle kultúrával, hagyománnyal és hitfelekezettel bélelt fészek, és egysorsú, monolit szocialista betonból öntött cella.”

A várost Budapesttel állítja szembe. Balla Zsófia szerint Erdélyhez, Kolozsvárhoz viszonyítva a magyar főváros „vonzó, zárkózott középkorú férfi, kissé ingerlékeny, mert látja, deresedik a halántéka. Eszes, művelt, picit feslett, néha katonás.” Nem anyáskodik az érkezők felett: „Nem taszít el, de nem is ölel magához. Azt mondja, rajtam múlik minden.” Budapest kötetbeli portretizálásában érhető legelőször tetten Balla Zsófia finom humora. A szerző írásmódjától távol áll a durvaság, esszényelve cizellált, választékos, humorérzéke tájékozottságról, érettségről árulkodik. Az első ciklusból kedvenc darabom a Szerelmes vineta avagy A padlizsán átváltozása. Ebben az esszében az író a szerelmen keresztül kalauzol bennünket a konyhaművészet templomáig, transzcendens szférákba emelve a főzés aktusát: „A főzés transzcendens bizalom dolga (…) A főzés időtlen nyelvcsók.” Mindezt úgy viszi véghez, hogy egy csipetnyi erdélyiséget is csempész soraiba. Az esszé egyik központi motívuma a padlizsánkrém, amit felénk vinetasalátának vagy egyszerűen a zöldséghez hasonlóan vinetának neveznek. „Az erdélyi vinetasaláta a nyár és az ősz vendégváró trombitája.” Balla Zsófia nemcsak egy jóleső előételt lát a vinetában, ez a fogás számára az otthon: „Vineta – ez nékem a honvágy muzsikája.” Az esszé kiemelkedő aspektusa, hogy a hozzá méltó piedesztálra helyezi a főzést. Rangot és méltóságot ad annak, amit a hétköznapi rohanásban profanizálunk, vagy sok esetben nem veszünk észre.

A kötet második ciklusának címadó esszéje a kötődés, valamint az identitás-meghatározó komponensek sokféleségének kérdéskörét járja körül. A fényes hálóban az író adottságként értelmezi a kétszeresen kisebbségi létet: „Romániában magyar, a magyar kisebbségben zsidó, és ezt még lehet fokozni a női, értelmiségi, egyedülálló mind kisebbségibb tócsáival.” Kötődése által életének fontos helyszíneit és azokat a személyeket próbálja körülfogni, akik számítanak neki. „A kötődés kifeszítettség (…) Nyúlánkozni több életforma, táj, város között (…) a kolozsvári magyar baráti, szerkesztői, a máramarosi zsidó rokonság, a székelyföldi érzületi és koncentrikus körök és gravitációs pontok között.”

Az Ahány ház annyi karácsony úgy nyújt betekintést a téli ünnepekbe, mint az albumokban őrzött régi fényképek. A művet olvasva a karácsony illata, a szenteste meghitt félhomálya idéződik fel az olvasóban. Az esszé hangvétele gyermeki módon őszinte. Az alkotás felhőtlen hangulatába ártatlan nosztalgia vegyül: „a Karácsonyt még a mikulásnál is jobban vártam. A plafonig érő fát csíptetős üveggolyójával és üvegtélapóval (…) a rojtos végű sztaniolban rejtőző, házi főzésű szaloncukrokkal.” Balla Zsófia minden üres szófűzést elkerülve ír a karácsonykor fellobbanó hálaérzetről. „Nézegettem a ceruzát és a füzetet, és azon morfondíroztam, milyen jót fogok akkor én most rajzolni. Egyre jobban örültem az apróságoknak.”

A harmadik, A vers hazája ciklus a költészetről szól, felsorakoztatva a nagy elődöket. A szerző a magyar irodalom olyan jeles személyiségeinek emléke előtt hajt fejet, mint Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Lengyel Balázs, Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes. Utóbbiról 2017-es, Mit tanultam Nemes Nagy Ágnestől című esszéjében is megemlékezik. Az Újhold kiemelkedő képviselőjének írásai megvilágosodásként hatottak a romániai mindennapok sivárságában, hangsúlyozza Balla Zsófia, aki azt sem rejti véka alá, nem emlékszik már, Nemes Nagy költészetét vagy esszéit ismerte-e meg korábban; abban viszont biztos, hogy írásmódja „a költői megszólalás értelmét és példáját adta”.

A Visszanézőben Radnóti Miklós szellemi nagyságáról elmélkedik a szerző. Őszinte meglepettségét és csodálatát fejezi ki a halálraítélt költőben jelenlevő életigenlés, élni akarás iránt. Hasonlít ez az érzés ahhoz, amikor olyan személyek fényképeit nézegetjük, akiket ugyan nem ismerhettünk személyesen, de emberségük hatást gyakorolt ránk. „Azt olvasom, megrendülten és álmélkodva, hogy ennek a teljes mártírtudattal halálraítélt költőnek milyen hatalmas élet lobog a verseiben, micsoda szomj és étvágy!”

A könyv utolsó, negyedik ciklusa A Szaturnusz bolygója címet viseli. A tárgy mintha szándékosan törekedne arra, hogy visszafordítsa az időt, és arra késztesse az olvasót, hogy Balla Zsófia első, A dolgok emlékezete című, 1968-as kötetére gondoljon. A különbség csupán annyi, hogy míg A dolgok emlékezete megszemélyesíti a tárgyakat, addig az esszé objektív módon értekezik róluk. A tárgyakat olyan, a világban létezőkként mutatja be a szerző, amelyek az ember tekintetétől gyarapodnak. Érintéseink csupán ezek kopását idézik elő. 

Sokat gondolkodtam az esszékötet címének értelmén, amíg rájöttem, ahhoz, hogy felfedje valódi üzenetét az olvasó előtt, nem a darázsra kell gondolnunk, hanem lakhelyére, amelyet ezek az impozáns rovarok benépesítenek. Egy ember élete ugyanis valóban darázsfészek tele nyüzsgéssel, meglepetésekkel, csodákkal és veszéllyel, és ezek emlékét őrzik a régi fényképek is.

Balla Zsófia: A darázs fészke. Kalligram, Budapest, 2019.