Jelige: Elviselhetetlen – Hozzád, Jegyzet

Hozzád

Keletre nézek, lábaimmal a Nap felé nyúlok.
A szívdobogásod szabálytalan ritmusára veszek levegőt.
Érzem, ahogyan a lélegzetem megfojt.
Füledbe súgom a hajnalt:
– az óceán is neked zúg –

Jegyzet

Mostanában mindent le kell írnom,
különben elfelejtek létezni.
Most így vagyok, majd leszek máshogy,
addig is reggelente inkább elfelejtem a tegnapot.
Egy szóköz választ el minket,
tengernyi űr, az óceán éhes szívverése.

Éjszaka van. Csend. Inkább már hajnal.
Feléd tartok. Inkább már futok.
Mezítláb. Nem, inkább már anyaszült meztelenül.
Ezek az éjszaka maradékai.
Ezekben az el nem felejtett emlékekben
fulladozom minden egyes reggel.

Az elmúlt héten már harmadjára szöknél meg velem,
el akarok menni, de nincs honnan.
A falnak dőlve hagyom, hogy hideg testeddel,
más nőkről látott álmaidat megmutasd,
és én nem mondom el pedig tudom,
hogy párhuzamos utaink még a végtelenben se metszenék egymást.

Már egy órája figyelem, ahogyan magadról beszélsz,
meg arról, hogy hogyan lenne szép a halálod
és én közben a legegyszerűbb könnyedséggel zuhanok.
Zuhanok beléd, majd tovább.
Tovább míg már nem érlek el,
míg az érintésed hiányától vérző testem földet ér,
majd tovább hallgatlak.

Zavartan magyaráztad, hogy van ez a hely,
ahová régen mindig engem vittél,
most meg csak a magány füstje mar,
mert ott, azon a helyen, már nincs hely mindkettőnk hibáinak.

Tenyered közt egy maréknyi árvíz, cserben hagyott szavak, ÉN.
Lábaim közt végtelennyi sivatag, elfelejtett ígéretek, TE.