El nem küldött levél Csoóri Sándornak

Tajtékzó füvek
a hullámzó végtelen tenyerén,
megragadja a pillanatot,
üzen a fény,
terek, dombok, városok és völgyek
szeretetét szikrázza szerteszét.
 
Ott látlak e robbanásban,
az ünnepi petárdák
villogásában,
az emlék asztalánál
tervezed a magyar reményt,
ezt a különleges erejű,
mennyben gyökerező szent eufóriát.
 
Leborulok veled még egyszer
és még százezerszer
szent hazánk áldott földjére,
a vérrel itatott rögre,
mely itt belül,
a szív belsejében,
ősillatot ringat,
az imádatét,
Isten irgalmas és vigyázó tekintetét.
 
A sebek, ha meg nem ölnek,
lassan is, de begyógyulnak.
Felriad az éjben fénykezünk,
kiszaladunk a pajtába,
megszelídítjük a csillagcsikókat,
a sorsnak újabb vágtát képzelünk.
 
Nincs az a bánat,
mely megrozsdásodna,
nincs az a gyönyör,
mely elveszítené örömét,
nincs az a csoda,
mely ne találná meg kútfejét.
 
Ha felzabálnák is a kutyák
romló századok zsigerét,
marad még e földön elég üröm,
csak toljuk elfáradt szekerét.
 
A világ gótikus tornyain túl
szikár hegyek magasodnak,
talán az életé,
talán az enyészeté,
és talán az is megeshet,
minden agresszió
legmélyebb értelme a kéj,
a feledés áramlatába dobott véres kés.
 
Madárlátta,
foszlós kenyér az asztalon,
a lugasban ágaikkal bólogató gesztenyefák,
mint akik titkos üzenetre válaszolnak.
Fénylő síneken álmot tolat a magány.
Suttogják a levelek a mennyei suttogást.
 
Ne vedd el tőlem a mai káprázatot,
mely őrzi minden szavad és tekinteted!
Inkább bátoríts,
hosszú még az út,
nem ólálkodnak a kertben
élesre töltött puskacsövek.
 
Aki hóról fantáziál,
sivatagban reked,
húsát hasítják az éles homokszemek.
A hőség szivacsa törli izzadó arcát annak,
aki nem lát mást maga körül,
csak forrongást,
tüzet,
forradalmat.
 
Tavalyi nádból is készülhet cukor,
forrón habzó, édes lávafolyó,
bekerít, dobozba zár,
onnan nem látszik sem az ég,
sem a kaland, mely oda bezárt.
 
Kiáltani öröm.
Kiáltani kiváltság.
Kiált bennem is
a nyers-öröm-kiáltás.
 
Muskátli, ánizs és birsalma illata
ágyaz meg nekünk minden éjszaka.
Lyukas cipőben botorkál az ősz,
megázik a föld, a hajadonfőtt gondolat.
Búcsúra hajtja fejét a kertben a virág,
búcsúzik bennünk valaki más,
talán egy tékozló fiú, ki bebocsátásért kiált.
 
Sötét szél fúj,
derengés neszez,
dobban a szív,
lobban a szelíd végtelen
jelzőtüze.
 
Az ezüstfényű ragyogásban,
amerre nézek
fekete rózsák
vérben izzó vörös kemencéje.